Utána néztem a H1N1 oltás mellékhatásainak. Kvázi semmi említésre való nincs, max. annyi hogy az eddigi tapasztalatok alapján az izomlázhoz hasonló érzésen, és kipiruláson kívül mást nem okozott. Pirulás nincs – max. ha zavarba hoznak -, izomlázszerű érzés van, legalább annyira mintha egy embereset belehúztak volna a vállamba, de erre előre figyelmeztetett a doki néni. Két napja kaptam az oltást. Szóval ha ez megakadályozza, annak az esélyét hogy heteken keresztül fetrengjek lázasan, akkor tuti megérte…

Egyébként a szurikról mostmár mindig az az omínózus fura altatásom fog eszembe jutni. Lefektettek a műtőben. A kézfejembe beszúrják az inekcióstűt, és meg érzem ahogy villámgyorsan szétárad az eremben a szer, érzem ahogy jön fel a karomban, és ahogy elér a fejhez bumm… képszakadás… komolyan felért egy vidámparki élménnyel. A második altatásom már kevésbé volt izgi. Ott rámrakta egy maszkot, én meg elkezdtem visszaszámolni száztól. Kilencvenhétig jutottam.

Nem kicsit odakentem Jonnykát a falra, de persze tisztában voltam vele, hogy csak az én mentálhigiénémet szolgálja a dolog, nem az ő lelki épülését vagy a világbékét. Mindegy, az elmúlt pár hét viszont engem akasztott ki elég jelentősen.

Balu szerint öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen fiatal és amatőr társasággal dolgozzam, de az az igazság, hogy ebben a szakmában csak ez van, leszámítva persze az amatőr és öreg társaságokat. Kiadványt készíteni mindig arról szól, hogy kitűzünk magunknak mindenféle hangzatos határidőket meg ütemterveket, hogy aztán az egész fülsüketítő csikorgással omoljon a fejünkre, és a romok hamujából Haumpipőkeként kiválogatva a meggörbült, megolvadt, elszenesedett maradányokat, abból építsünk kacsalábonforgó palotát nulla idő alatt, miközben az eredeti határidő már csak egy halovány derengés a horizonton, a végső határidő viszont egy monomolekuláris szálra függesztett Damoklész kardjaként függ a fejünk fölött. Ha az ember ezt egy fiatal társasággal és egy viszonylag kis szervezettel csinálja,  akkor annak mindenképpen megvan az az előnye, hogy az ember fejlődik szakmailag, plusz érdemi egyeztetésekre van mód, a felülről jövő, őrmesteri diktátumok helyett. V.ö. A. és Edit Anyánk teljesítményét, például.

Na, az állványzat a fejünkre omlott szépen, a fotós kábé Chrsitopher Prücsök rajzteljesítményét nyújtotta, csak kevesebb lelkesedéssel, a designer pedig… de inkább erre már nem is választok szavakat. Maradjunk inkább abban, hogy a Karakószörcsöki Tűzoltóegylet által lebonyolított mikulásünnepség szórólapja is az egeket döntögeti színvonalban ahhoz képest, amit ő készként leadott. Mondjuk ez olyan nagy sokként nem ért, hiszen aki először az augusztusi, aztán a szeptemberi majd az októberi határidőt sem tudja tartani, attól csak egy négyéves, búzakék szemű kislány naivitiásával lehet elvárni, hogy majd egy sötét novemberi estén használható anyagot fog leadni. De hát úgy látszik, ahhoz, hogy az ember ezt előre lássa, ahhoz mégis csak a Vadföldekről visszatántorgott, ősöreg Teiresziásznak kell lennie, mint amilyen én vagyok, fiatal parntereim óránként erősítették meg, hogy itt minden rendben lesz.

Na de mondom, ez nekem még nem volt semmi, ez volt ground zero, ameddig mindig le kell zuhanni. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy Jonnyka nem egy dékánhelyettes vagy egy dékán, hanem legalábbis egy rektorhelyettes vagy egyenesen egy akadémiai intézetvezető rugalmatlanságát, érdekességét és empatikus kiüresedettségét fogja nekem felmutatni. Ő persze csak pár nanoszekundumos intervallumokban fog ér rá, és a több száz képpont/hüvelyk felbontású cuccot csak egy 1998-as, színhibás PDA-n tudja megtekinteni, de ettől függetlenül a véleménye mindenben abszolút érvényű kell, hogy legyen, vitatkozni meg lehet ugyan, de ez csak arra alkalmas, hogy tizenötről tizenhatra növekedjen az ébren végigdolgozott órák száma.

Nem arról van persze szó, hogy ne készítenék ám el én akármilyen gagyizmust, a design világa arról szól, hogy ha az ügyfélnek ez kell, és financiális lehetőségei is adottak ehhez, akkor a lótrágyát is feszes, professzionális mosollyal hajigáljuk át a kerítés túlsó oldalára. Hanem arról, hogy vagy partneri kapcsolatra apellálunk, amikor a közös munka kereteit körvonalazzuk, vagy a parancsuralmi felállásra. Ahhoz viszont már öreg vagyok, hogy én egy huszonéves mozgalmár lelkesedését tegyem be egy projektbe, miközben egy olyan ténylegesen huszonéves fazon megengedje magának azt a luxust, hogy egy megcsontosodott főosztályvezető arroganciájával cseszegessen.

A CP-indexet úgy képezzük, hogy megszámoljuk, hogy Christopher Prücsök hány produkciómra mutogatja azt, hogy „még egyszer” (mutatóujjával a tenyerét bökdösve), majd ezt a számot megszorozzuk az ismétlések számával, majd az így kapott eredményeket összeadjuk. Eddig a CP-indexem elég hosszú ideje tartotta magát a nullán, tegnap azonban, ha jól számoltam, a négyes vagy ötös számot is sikerült elérnem. Igaz, hogy a szundikáló patkányokra komponált számomat, illetve a rögtönzött poénokat csak néma megrökönyödés övezte, de két történettel is sikerült pozitív hatást elérnem. Mivel szeretném, ha mindenki tisztában lenne azzal, milyen messzire vagyok hajlandó elmenni abban a tekintetben, hogy egy csiponyák lekötéséhez sikerüljön hozzájárulnom, ezért itt megörökítem az elmesélt történetek szövegét. Elöljáróban csak annyit jegyeznék meg, hogy a stiláris finomságokat leszámítva egyiket sem én találtam ki.

Volt egyszer egy papagáj, amelyik szabadon röpködhetett ide-oda a lakásban. Különösen szeretett ráülni apuka kopasz fejére. Apuka egyszer gulyáslevest főzött, a papagáj rászállt a fejébe, aztán amikor Apuka előrehajolt, hogy megnézze a gulyáslevest, a papagáj sutty, belecsúszott a levesbe.

Hogy őszinte legyek, ezt a sztorit először nem is Christopher Prücsöknek, hanem a többieknek meséltem, de valahogy ő is meghallotta. Aztán elmeséltem háromszor, mire eszembe jutott, hogy talán nem ilyen morbid sztorikkal kéne tömnöm egy 21 hónapos kölök fejét. Szóval átváltottam a másik változatra.

Egyik reggel a nagypapa felkeltett, hogy na, [a gyerekkori becenevem] ma lekvárt fogunk főzni. Felkeltünk, kimentünk a Fény utcai piacra, vettünk egy nagy kosár lekvárt. Hazavittük, megpucoltuk, sutty-sutty-sutty, beledobáltuk egy nagy lábasba. Rotty-rotty-rotty megfőztük, üvegekbe tettük, és a Mami, a Zsuzsi, én és a nagypapa azt ettük évekig.

Ez a lekvárfőzés anno tényleg nagy hatással volt rám, tulajdonképpen soha nem gondoltam volna, hogy a nagy tisztaságigényt leszámítva a lekvárfőzés ennyire nevetségesen egyszerű vállalkozás. Mondjuk eddig még csak majdnem tudtam rászánni magam, hogy megismételjem, de már nem tekintek rá olyan misztikus termékként, mint azelőtt.

Lekopogom, de a „szerencsés” emberfajtából való vagyok. Ha valamit nagyon szeretnék az általában bekövetkezik így vagy úgy, csak ki kell várni a megfelelő időt. A problémáimmal is kábé így állok. Ha én nem teszek ellenük semmit, akkor általában maguktól oldódnak meg… szerencsés típus vagyok, és ezt nem csak én mondom magamról.

Persze valamivel kompenzálni kell ezt a szerencsét, ezért ha van valami amibe az ember beverheti a fejét, abban én tuti beverem, vagy épp keresztül esem rajta, vagy neki megyek etc. Fura ez az élet, de én szeretem a meglepetéseket.

Csetes karrierem ezúttal 5 kemény percig tartott. Ebből lehet következtetni mennyire kötött le. Jó, persze ha figyelembe vesszük, hogy amilyen szobát kerestem, olyan nem volt, és mire azt hittem megtaláltam, már rég kiötlöttem magamtól a megoldást, úgyhogy nem láttam értelmét még több energiát belefektetni.

Megdöbbentően sok szabim van még évvégéig. Ha ilyen intenzitással dolgozom tovább, a végén egész decembert ki kell vennem. Munkamániám… az van nekem. Ezt sosem néztem volna ki magamból.

Továbbá megkezdődik a munkatársak munkahelyen kívüli összeruccanása is. Hétfőn vár a fittnessterem… előre utálom :D majd megszeretem :)

2001: KZT, akkori néven Tonic chatfüggő. A betegség 2004-ig tart, amikor is megszűnik chatfüggő lenni.

Majdnem egy órán át kajtattam a neten valami használható chatoldal után. Mondanom sem kell, ami még a legszimpibb volt, ott csak zombulnak az emberek, de életjelet nem adnak. Legalább annyi rutin még volt bennem, hogy rájuk küldjek egy /whoist, hogy megbizonyosodjak arról hogy nem épp egy bot tanyára kerültem, és programokat zaklatok.

A szokásos laza péemezések még mennek idegenek embereknek, habár inkább érzem úgy magam mint egy alkoholista, akinek a kezébe 5 év után egy whiskyes üveget nyomnak.

Idle tájmja a legjobbnak is 36 perc. Persze nem válaszol. Ilyenkor mindenhol minden halott. Hogy is várhatnám el hogy válaszoljon?

Mindenesetre elég idegen érzés. Mintha valami idegen világban járnék :D. És akkor ránéz az üvegre az exalkoholista, leteszi a pulra, a hűtőhöz lép, és tölt magának egy pohár tejet…

No way… :( ebből is látszik mennyire kérségeesetten keresem a megoldást… még egy chatszobába is bemerészkedem… siralmas… nyomasztó érzés :D

Most frusztrált vagyok.

Update: végre valaki válaszolt!

Update1: ééééés öngóóól! Azért az ég még kék, és a madarak is csiripelnek… :/

Körülbelül olyan négy hete kezdődött ez az álommizéria. Azóta minden éjszakám olyan mozgalmas, hogy néha reggel nem vagyok tisztában azzal, hogy most épp mi a valóság.

Olyan intenzív, hosszú, bonyolult, összetett és mély álmaim vannak, hogy utána úgy ébredek mint aki egy éjszaka olvasott el egy ezer oldalas könyvet, vagy mintha egy egész éjszakás filmet néztem volna végig, aktív részvétellel a forgatásban. Ráadásul olyan fordulatos izgalmas történetek ezek, mint egy jó regény, amit nem tudsz letenni. Csak olvasod, és amikor felébredsz szeretnél továbbálmodni. Csak még egy kicsit… csak még egy kicsit.

Talán nem ez a legjobb módja a kipihentségnek, de egyszerűen imádom ezeket a sztorikat. Tulajdonképpen egy kis valóság, egy kis filmes élmény és szerepjáték keveréke. Ajánlanám én mindenkinek, de ez csak az enyém :).

Na, én is túl vagyok életem első és vélhetőleg utolsó Half Life végigjátszásán. A játékban való csalódásomnak elég sok rétege van, kezdve a koncepció félreértésén túl a kritikákban való hitem megrendüléséig. Az utóbbi időben csak úgy veszek játékot, hogy elolvasom, mit írnak róla a nagy amerikai játékportálok; most, hogy láttam, hogy végül mégiscsak be fogom fejezni ezt is, átrágtam magam még egyszer a kritikákon. Nem csoda, hogy csalódtam, hiszen akármilyen körültekintő is voltam, azt hiszem, ezúttal egyszerűen nem vagyok eléggé gamer ehhez a játékhoz. De vegyük sorra.

1. Realizmus. „Hű, milyen realisztikus, végre nem szétszórva van a lőszer meg az elsősegélydobozok, hanem logikus helyeken vannak”. Bakker. A „logikus hely” az rendszerint egy hullát jelent: valóban sokkal tartalmasabb, ha nem csak úgy natúrban szórjuk szét a naftát, hanem először a hullákat hintjük el. Másrészt, a ’98-as kritikát íróinak akkor még tuti nem jutott el az agyáig, hogy az elsősegélyláda alapvetően nem azt csinálja, hogy mondjuk ráugrunk 10 méter magasról, és az esés sebződését rögtön be is gyógyítja; de arra sem nagyon alkalmas, hogy odatántorgunk golyók által lyuggatottan, és 1 másodperc múlva ismét fittek vagyunk. Nekem az sem tűnt hiperrealisztikusnak, hogy az ellenséges világban, ahová átkerülünk, az élienek szerteszét szórva hagyják az előttem járók hulláit, miközben mindegyiknél több robbanószer, mint a korábban látott katonáknál összesen. (Nekem már édesanyám megmondta, hogy érdemes gyakran porszívózni.) Nekem az sem túl valószerű, hogy az ellenséges katonák lőszere soha nem fogy ki, de ha lelövöm őket, mindig 25 golyó marad náluk. Persze eleve kérdéses, vajon mennyire valószerű az, hogy én, az elméleti fizikus egy szál magamban elbánok több különleges osztagnyi gyilkolásra kiképzett, nehézfegyverzetű kommandóssal, soha nem látott létformával és egy idegen világ szupererős szörnyével? Pedig tán itt kéne kezdeni, realisztikus célokkal és felállással.
2. MI. „Milyen intelligensek az ellenfelek, gránátot is tudnak dobni”. Ja, bazi intelligensek az ellenfelek — ha látnak minket. Amúgy egy helyben állnak, és ha mondjuk sikerül őket úgy lőnöm, hogy ők nem látnak engem (kanyarodó lőszerrel vagy pl. csak a lábukat.), akkor rezzenéstelenül tűrik a végzet pörölycsapásait. Ha egy szobában vannak, de csak az egyik lát, akkor a másik még mindig kőszoborként vár.
3. Sztori. A vágójelenetek és a szintek hiányát mindenki unikumnak tekintette; állítólag sokkal jobban beleéljük magunkat a sztoriba, ha hősünk végig nem szól egy szót sem, és rendesen meganimált átvezető jelenetek helyett helyett biztonsági őr és tudós klónok motyognak el mindent, amit tudni érdemes, angolul és halkan. Az übersztori amúgy kb. a Commander Keen szintjén van, leszámítva, hogy abban egy kicsit kevesebb az ellentmondás és ritkábban él a deus ex machina eszközével.
4. Jól megtervezett pályák. Először ez kezdett el frusztrálni. Van A pont és B pont, ezeket egy félig lehúzott ablak, egy beszorult ajtó vagy egy lezuhant hordó választja el. Persze a rongálásra minden, ami funkcióját tekintve fal, immunis, így húsz perc kúszás-mászás után, több száz méteres kerülővel juthatunk csak el A-ból B-be. Ezen kerülőutakról alkotott véleményemről l. a 3. pontot.
5. A játékban nem elég jó fegyver a sörétes puska, ami nekem már a Facebook-on is a kedvenc fegyverem.

Szóval a részemről egy jó nagy goan minden kedves tervezőnek, illetve az ign és a gamestar kritikusainak.

Eddig azt hittem, hogy nem nagyon szeretem az ilyen zenét, de ismét rájöttem, hogy tévedtem.

Általában nem hallgatok pár hónapig új zenéket, aztán rábukkanok valamire, amit képes vagyok hetekig hallgatni, aztán megint pár hónap szünet, majd megint jön valami új. Ezúttal Harcsa Veronika. Ha minden igaz, akkor unokatesómmal el is megyünk a Jazz Clubba meghallgatni élőben. Már alig várom. Cardiffban anno még eljártunk a helyi klubba, és iszonyú hangulatos volt.

Harcsa Veronika Quartet-től két szám egy videón

Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint Jazz duo

Tessék meghallgatni!

Nem tudom, de minél többet hallgatom, annál jobban bejön, és az énekesnő is nagyon szimpi. Úgyhogy most pár hétig ő fogja szolgáltatni az aláfestést az álomvilágomhoz :P