Már tegnap megbeszéltük, hogy ma mindenképpen kidugjuk az orrunkat. Jó, persze tegnap is kidugtuk, mivel édesanyám elment vigyázni a síelő szülejű Christohperprücsökre, ezért Kathyvel piacoztunk, ami a piacozásnak egy egészen más megközelítése. Kathy is jót kuncogott rajta, hogy bizonyos dolgokat öt centiről vizslatok meg, és azért vele is réteseztünk egyet a piaci rétesezőnél — ugyanakkor szaktanácsot egyikünk sem tudott adni a másiknak. Utána bepakoltunk a kocsiba, és vettünk egy kis eztazt a West Endben. Most már a halaink is fellélegezhetnek, ugyanis van új szűrőjük a megfőzött szuperszűrő és a végképp lerohadt tartalékszűrő után.

Na de visszatérve a ma reggelre. Felkeltem, pöntyögtem egy kicsit a gépen, aztán felébresztettem Kathyt is; mire kinyitotta az egyik szemét, már egészen konkrét javaslatom is volt: menjünk Szentendrére! Sose volt még ott, ami szerintem botrány, másrészt szép idő van, harmadrészt olyan brutális mennyiségű bumlizás nem is szükségeltetik hozzá. Úgyhogy immáron Kathy is tudja, mi az a Szentendre. Én is elég régen voltam már ott sétálási célzattal. Gyerekkoromban édesanyám elég rendszeresen vitt minket oda, de előbb utóbb-persze mindig a Kovács Margit Múzeumban kötöttünk ki, lévén fiacskája a Korong Matyi álma című jutalomkönyv büszke tulajdonosa és éppen ezért elkötelezett Kovács Margit rajongó. Egy ’97-es nyaralás még az, ami meghatározó élmény volt: első és egészen friss barátnőm vitt le egy baráti nyaralásra, sok bóklászással, esti diszkózással és skanzen-látogatással. A skanzent osztálykiránduláson is láttam egy párszor; egyszer emlékszem, hosszasan válogattunk a büfé étlapjáról, hogy aztán kiderüljön, csak hot-dog és hamburger van.

A mostani látogatás célja a szentendrei alapfeeling megismerése volt; végül is, azt gondolom, elég jó sikert arattam. Megismerkedtünk a macskaköves utcákkal, felmásztunk egy hegyre, aztán egy szűk kis lépcsőn leereszketünk a Duna-partra, ahol nem emlékszem, hogy lettem volna. 14:47 volt, úgyhogy gondoltuk, lassan haza is mehetnénk akár. Egy hangulatos kis cukrászdában befagyiztunk (volt gesztenye, ami a rizs után a 2. számú kedvencem). Különösen tetszettek a fehér-kék porcelánkelyhek. A szomszéd asztalnál egy kiscsávó magyarázta, igen lelkesen, hogy milyen jól összekeverte a fagylaltják; egy hátsó helyiségben, egy szökőkútban (a cukrászda is ugyanolyan zegzugos volt, mint Szentendre) aranyhalak úszkáltak. Indulás előtt még belefüleltem a hírekbe, és hallottam, hogy 14 óra van. Ezen a ponton esett le nekünk, hogy óraátállítás volt, így nyertünk egy órát.

A HÉV-en oda is, vissza is ugyanaz a rendkívül barátságos kalauzhal foglalkozott velünk, aki mosolyogva szemlélte idétlenkedésemet a kiegészítő jegyekkel, és biztosított bennünket arról, nem kíváncsi a bérleteinkre.