Klasszikus sci-fi modern kérdésekkel

Trychydts | | | 2009., október 07., 9:06 | | | Kategóriák: ,

Elég sok negatív kritika eljutott hozzám a Hasonmásról — számomra ebből azonban csak annyi következik, hogy egy kissé ellustultunk. Elfeledkeztünk arról, hogy a sci-fi nem minden eddiginél bombasztikusabb frázisok elrobbantásáról, hanem a bennünket körülvevő valóság átértelmezéséről szól. Nem az a meghatározó, hogy mennyire látványosak az effektek, mekkora „újdonságot” sikerült kierőltetniük az agyukból a forgatókönyvíróknak — az igazán jó ötleteket alapjaiban már mind kidolgozták. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy enyhén röhejes folyton Philip K. Dicket, mint az eredetiség nagy guruját előrángatni. Dicknek valójában egyetlenegy témája volt egész életében, és ezt dolgozta ki újra és újra, az esetek többségében persze zseniálisan.) Nem is az számít, a történet vagy annak részletei mennyiben minősíthetők „hülyeségnek” — már csak azért sem, mert ezeknek a minősítéseknek egy tetemes része teljesen megalapozatlan (hülyeség).

A Hasonmás egy elég régivágású science-fiction mozi. A történetben éppen az a pláne, hogy nincsenek benne meglepetések. Minden, amit a főszereplő csavarként él meg, az számunkra, a mozinéző számára egy pár perce már nyilvánvaló. A hangúly ugyanis nem a csavarokon, hanem a karaktereken, illetve a történetnek otthont adó világ anomáliáin van — amik teljesen paralellek 2009 anomáliáival.

Mi persze nem biztonságosan lezárt, de luxuskényelemmel berendezett lakásokban éljük valós életünket, hogy az utcára, moziba, munkahelyre csak robotok irányításával és közvetítésével juthassunk el. Mi nem tehetjük meg, hogy valódi arcunkat szoborszerű és örökifjú és örök-szép robot-vonások mögé rejtsünk, nem a pénzünk határozza meg, hogy hány identitást ölthetünk magunkra. Igen, ez így még nem igaz, ugyanakkor azt nem lehet nem észrevenni, hogy a XXI. század többek között az identitás átértelmezésének kora is. Az Internet mindeddig példátlan lehetőséget teremtett anonimitás és a globális kultúrában való részvétel összekapcsolására. A létezéshez elegendő (de persze nem feltétlenül szükséges) egy Facebook adatlap; akinek több van, az bizonyos (egyelőre persze korlátozott) értelemben, de több példányban is létezhet. Aki ügyes, az el tudja tüntetni a nyomokat az interneten valódi identitásához; aki még ügyesebb, az viszont hamis nyomokat hagyhat valaki máshoz, akár egy fiktív személyhez is. Arra pedig kevesen veszik a fáradságot, hogy ellenőrizzék: a „valaki más” ténylegesen, fizikai mivoltában is létezik-e; ha van fenn elég fotó „rólunk”, van elég ismerősünk és elég részeletesen vezetjük a blogunkat, elfogadnak bennünket valódi személynek.

Ma ez az anonimitás egyelőre szigorúan a magánszférára van korlátozva és javarészt csak virtuálisan érvényesíthető — ez az, amiben a film világa valódi és érdemi „előrelépést” mutat a mi világunkhoz képest. A gondolati úton irányított, érzékátvitelre is képes robotok bevétele a történetbe ugyanakkor már minőségi változást nem jelent, csak aláhúzza az általunk is ismert világ problémáit. Ma is simán előfordulhat, hogy valaki, akit virtuális énje alapján kedves, megbízható és életvidám embernek tartunk, az valóságos életét depressziótól eltelve, nyomorúságosan és magányosan tengeti. Nem tudjuk, hogy az, aki szórja ránk a smiley-kat, valójában nem az öngyilkosság peremén van-e. A társkeresőn megismert és kiszemelt társ lehet, hogy aztán közelében sincs annak, amit az adatlapja ígér, sokszor már akkor szerencsések vagyunk, ha a neme egyezik a beígérttel.

A robotok (rossz fordításban Hasonmások, hiszen a hangsúly pont a különbözőségen van) alkalmazása persze egy sor társadalmi problémát megold egy csapásra, hiszen sok szempontból tulajdonképpen mindegy lesz, ki kicsoda valójában. Mivel az élet a Hasonmásokon keresztül zajlik, a „hálószoba”, tehát ahol az átvivőberendezés van, még a házastársak számára is tabu. A buliban megismert szőke bombázó vagy szőke herceg mindig egy szőke bombázó szőke herceg marad. Nem öregszik, nem lesz büdös, nem lesz beteg, nem fárad el, és nem terjeszt mindenféle fertőzéseket, nem kopik le a smink és nem nő le a haja. Ha az identitás szabadon megválasztható és cserélgethető, elmosódnak a nemi és korbeli különbségek (persze nem csak a szexben, de pl. a munkahelyeken is), csak a személyiség az, ami számít; és ez mindenképpen jó és pozitív dolog. A film társadalma már megtanulta elfogadni a felvett álarcokat, és ezzel egy hatalmas adag toleranciát is tanult.

Fizetni mindezért akkor kell (méghozzá sokszor igen nagy árat) amikor a Hasonmás operátora fejéről lekerül a sisak, és magunkra marad. Akkor és ott mégiscsak egy magányos, lassan öregedő és csúnyuló emberi lény ébred fel a sötétben, egyedül szorongásaival, félelmeivel és kétségeivel. Akinek egyre ritkábban adatik meg, hogy szembenézhessen a társaival, hiszen a Hasonmások lettek a norma; nem csak szabad, de illik is álarcot viselni, hús-vér alakban mutatkozni egyfajta vulgaritás.

Bruce Willis persze rákényszerül erre — a Hasonmás egyik legzseniálisabb húzása, hogy a filmtörténet legnagyobb keményfiújának ezúttal csak a lelke törhetetlen, a teste az nem. Az egy őszülő, kopaszodó, mentehetlenül öregedő FBI-ügynöké, aki nappal egy szőke, fiatal és energikus bábot irányít. Amikor azonban „hazamegy”, akkor fájdalmasan hiányzik neki autóbalesetben elveszített fia, illetve egyelőre csak lélekben elveszett felesége, aki (részben ugyanezen trauma hatására) immáron csak a Hasonmását hajlandó bárkinek is megmutatni. Férjének pedig egyre jobban hiányzik, még most is szeretné megölelni azt a hús-vér nőt, akit megismert, aki vele együtt öregszik és hanyatlik és aki gyenge pillanatait nem tudja rögzített arcvonások mögé rejteni.

A film valódi alapkonfliktusa ez. Hogy valaki elkezdi gyilkolni a Hasonmásaikon keresztül az embereket, csak háttérsztori. A nyomozás bemutatásának nem az a célja, hogy a székhez szögezzen bennünket az izgalom, a mai thrillerek olcsó csavar- és átrázás, áradata, hanem hogy a film által felvetett etikai kérdésekre választ kereshessen. Az identitás korlátlan elrejtésének joga valóban szükségképpen együtt jár-e a morál erodálódásával? Mit tegyünk azzal a kisebbséggel, akik nem hajlandóak még az ilyen elsöprő erejű társadalmi változásoknak sem behódolni? Hol húzódik a határ a civilizáció kényelmi szolgáltatásainak szabad kihasználása, és degeneráció között?

Megdöbbentő szembesülni azzal, mennyi mindent hajlandóak vagyunk feladni csak azért, hogy haladhassunk a korral. Rögtön nyilvánvaló például, mennyi biztonsági kockázatot rejt magában az, hogy amíg a Hasonmást irányítja, az érzékeitől megfosztott operátor milyen kiszolgáltatott operátor előtt; első ránézésre látszik, mennyire nehéz például a jogsultságok, a személyazonosság tényleges ellenőrzése (hiszen egy-egy hasonmás irányítása pl. erőszakkal is átvehető). Kézzelfoghatóan érezhető, milyen durva (és nyilvánvaló) hatalom-centralizációt tesz lehetővé, hogy kvázi mindenki egy és ugyanazon kommunikációs hálózatra kapcsolódva éli életének szinte minden aspektusát. A hálózat üzemeltetői ugyanis mindent láthatnak és hallanak, amit a Hasonmások; a szükséges szabályozási kontroll persze hiányzik (a jog egyszerűen képtelen követni a társadalmi fejlődés ütemét). Lehet persze ezeken a hibákon fanyalogni, kárhoztatni a filmet a konzisztenciahibákért — csakhogy a való világ is így működik. Hiheteltlen mennyiségű adatot továbbítunk nap mint nap, anélkül, hogy elgondolkodnánk azon, hogyan lehetne ezt megvédeni vagy legalább valamiféle minimális kontroll alatt tartani.

A színészi alakítások elég jók — különös tekintettel arra, hogy a kulcsszereplőket ugyanazok játsszák mind Hasonmás, mint valódi ember alakban. A különbség megdöbbentő — nem is elsősorban a sminkek és a bőrre nyomott effektek terén, ez csak pénzkérdés –, hanem, hogy mennyire másképp adják magukat a szerpelők örök-fiatalon, robotkülsőben, és mennyire másképp emberi alakjukban. A sztori legalábbis konzisztens abban a tekintetben, hogy az eredeti emberek állapota sem ugyanolyan: vannak közöttük betegek, vannak függők, de vannak olyanok is, akiknek azért még van valamiféle saját élete. Van, aki maga megy ki a konyhába pirítóst csinálni, van, aki a Hasonmásával szolgálja ki saját magát.

A film rengeteg utalást tartalmaz más filmekre és regényekre. Nem olyan mértékben, hogy azt koppintásnak lehessen nevezni, hiszen filmenként max három-négy, inkább csak feelingjében felismerhető snittről van szó. Ezek a kis betoldások kontextust teremtenek a filmhez, be tudjuk tájolni, mit is kell gondolnunk egy Hasonmásról, el tudjuk dönteni, hol áll egy terminátorhoz, egy Asimov-féle robothoz vagy a Mátrix Neo-jához képest. Ezzel persze a film leleplezi, hogy nem teljesen eredeti, de ez nem is baj: jobb látni, hogy a filmesek tisztában vannak a műfaj györkereivel, mint azzal szembesülni, hogy ártatlan inkompetenciájukkal egyszerűen figyelmen hagyják a sci-fi konvencióit. Ugyanakkor alapkoncepcióját tekintve a film, ha nem is teljesen unikális, de legalább meggyőző kisebbségben van. A VR-technika a nagy átlaggal ellentétben nem arra szolgál, hogy az emberek egy kiégett világból valamiféle virtuális valóságba meneküljenek; maga a világ lesz élhetőbb azáltal, hogy nem emberek, hanem emberek által irányított robotok létesítik be. Pusztán ez az egy momentum is hihetetlen mértékben tágítja ki a film horizontját és értelmezési lehetőségeit.

A film egyetlen — nem nagyon jelentős — hibája is itt érhető tetten: a készítők túlságosan is beleszerettek a sztereotipikus megoldásokba, és ott is azokat alkalmazzák, ahol az nem helyes. A világ sorsa — ezt minden Windows-felhasználó tudja –, legyen ennek a gondnak akármekkora hagyománya a ponyvairodalomban, nem múlhat egyetlen Yes/No kapcsolón. Akármennyire is koncentárlódik a hatalom, mindig kellenek fékek; nem is elvi, inkább kényelmi szempontból. A „biztos benne, hogy egészen biztos benne”-típusú üzenetek és megoldások ugyanis a hülye felhasználók érdekeit szolgálják; ezeknek a mechanizmusoknak a kiiktatása a film nagyjelenetéből nem csak úgy önmagában, de a film komfortra épülő világával is inkonzisztens.

Hatalmas megkönnyebbülést jelent, hogy a film abszolút sikeresen kerüli el a demagógiát, nem abban látja a megoldást, hogy verjünk szét mindent egy bazi nagy kalapáccsal. Pusztán csak arra biztat minket, nem is annyira dogmatikusan, inkább sok-sok kérdés kinyitásával, hogy ne fekedjünk le a legszédítőbb tredneknek és a legvadítóbb társadalmi újításoknak sem. Akármennyire is ragaszkodunk a kényelmünkhöz, a visszaút lehetőségét mindig tartsuk fenn. Ha nem is nagyon eredeti tanulság, elég csak az elmúlt napok híreibe beleolvasni ahhoz, hogy lássuk: még mindig abszolút aktuális.