Elkerített Város

Álomvilág, bah!

algi ||| 2009., október 30., 14:23 |||

Ti éltek álomvilágban? Szerintetek most hol van a táskám a szerepjátékos cuccaimmal és a tolltartómmal? És tudjátok, mennyire fárasztó NEM azon gondolkozni, hogy épp mikor milyen kameraállásból kéne venni az életemet? Tudjátok, mennyire rombolja a szociális kapcsolatokat az, hogy egy filmről vérre menő vitát tudok folytatni? A múltkor meg fennakadtam egy spamszűrőn, mert azt kérdezte, milyen nap van.

Ha nem foglalkozom folyamatosan egy fontos dologgal, akkor meg rögtön elfelejtek mindent. Egyszer eljátszottam, hogy felszálltam egy metróra egy megállóra, de kettőt mentem vele. Aztán felszálltam a másik irányba, és megint mentem kettőt. Aztán úgy döntöttem, hogy jobb lesz koncentrálni a leszállásra az egész út alatt, és akkor sikerrel jártam. Az első barátnőmmel esett meg, hogy felhívott, találkozót beszéltünk meg, aztán csodálkozott, hogy miért nem mentem el. “Milyen találkozóra?” Fel se tűnt, hogy minden nap találkoztunk, csak aznap nem.

Egyébként a könyvelő teljesen tipikus munka olyanoknak, akik álomvilágban élnek.

Na jó… Chloé, állom! Ha én álmodozó vagyok, akkor rád már szavak sincsenek, de ezt én eddig is tudtam… az általad leírt példák nélkül is. Pl. azt sem tudom megszámolni hogy hányszor mentünk már metróval az ellenkező irányba mint szerettünk volna xD. De szerintem Try sem nagyon vitatkozna azzal, hogy te álomvilágban élsz xD.

A tegnap esti játékot amúgy nagyon élveztem. Alig várom már a következő alkalmat. A nevetés pedig dopping, ami kell. Meg aztán feelinges is volt. Nagyon odatettük magunkat Try-vel. Én játékos- meg szörnygyártó nagyüzemet futtatam, míg Try fasza térképekkel dobta be magát – bár nekem reggel elárulta hogy kicsit csalódott volt, amiért nem szívtunk többet.

Nem mellesleg tele vagyok megint tennivalókkal. Kreatív cégnél megint egy újabb nagyobb kaliberű project, munkahelyemen meg főnököm hívott fel tegnap hogy jövök-e ma, mert azt akarja hogy én tervezzem a legújabb kiadványunk borítóját. Meg még tervben van egy két egyéni megrendelés is. És még akkor is megéri, ha egy hétig töröm az agyam mondjuk egy nyomorult mappa tervén, mert nem adok ki olyat a kezemből amivel nem vagyok elégedett. És még csak nem is a pénz az, ami motivál, hanem hogy várnak tőlem valamit, én meg mindenáron meg akarok felelni ennek. És persze akkor még gyártom az RPG kiegészítőket, na meg nem utolsó sorban a suliban őszi szünet van, úgyhgy minden tantárgyból egy halom házit sóztak ránk. Csak hogy egyet említsek: “tipográfia: tervezz 10 betűtípust az adott fogalmakra…” xD – kirázom a kisujjamból, nem? xDDD És ez csak a kezdet…

A tegnapi játékról még annyit, hogy végeztünk mondjuk 11 körül, én hulla fáradt mentálisan, fizikailag szintén, mégis tele voltam energiával, amit ezúttal arra használtam fel, hogy rendet rakjak a party után. Ezt még meg fogom köszönni magamnak később. Felhúztam szépen az ébresztőt, és ahogy letettem a fejem már aludtam is. Tegnap egyébként meglepően szép éjjelünk volt. A szobában a fények mindenesetre gyönyörűek voltak. Reggel meg nyitom ki a szemem, és nem vagyok álmos. Szemernyit sem. Világosodik. Nem csörgött az óra? Megnézem. Még 6 sincs. Végül forgolódtam még egy picit a rend kedvéért, aztán felkeltem és elkezdtem gépezni. Talán még napközben is rég voltam olyan éber, mint ma reggel (mondom én, a nevetés dopping :)). Try nem győzött csodálkozni. Máskor vontatókocsival sem lehet kirángatni az ágyból, ma meg még arra is volt időm, hogy elkortyoljam a tegnapi játékból vissza maradt narancslevet a konyhapulton ülve a reggelben gyönyörködve. (Azért melóból megint elkéstem, de ez is csak a rend kedvéért…)

Tulajdonképpen azt kell hogy mondjam: szép ez a világ! :)

Van még egy sztori, ez is nemrég történt: szintén bevásároltam a Deákon, kisétálok a boltból, elsétálok az aluljáróig, majdnem elérem a mozgólépcsőt, amikor realizálom, hogy valami nyomja az oldalamat. Odanézek, háááát sikerült a bolti piros műanyag bevásárlókosarat magammal hoznom, teki kajával, simán kisétáltam vele a boltból a hónam alatt fogva, mint egy kis retikült. Gyorsan kipakoltam belőle, leraktam egy oszlop mellés és gyorsan eltűntem :)

Azt még mellékesen megjegyezném, hogy a kaját kifizettem, csak utána elfelejtettem kipakolni a kosárból.

Ezt a kajarendeléses dolgot legutóbb én is eljátszottam, csak én otthon voltam, és a munkahelyre rendeltem. Szerencsére időben rájöttem, így felhívtam őket, és megoldottam a problémát.

Van viszont másik sztorim: elindultam bevásárolni egyik nap, kimegyek a kapun, végigsétálok az utcán egy jó 10 percet a buszmegállóig, várok a buszra, megérkezik, akarok felszállni. Ekkor veszem észre, hogy egy tesco-s szatyor van a kezemben, teli rohadó szeméttel. Igen, mielőtt elindultam kivettem a kukából a teli zacskó szemetet, hogy majd az udvari konténerbe kidobom, persze amire kiértem ezt már rég elfelejtetem, így boldogan sétáltam végig az utcán, lóbálva a zacskót. Még jó, hogy a felszállás előtt észervettem.
(Legutóbb meg majdnem a kulcsomat dobtam bele az udvari konténerbe a szemét helyett.)

Sétálunk Szentendrén, Try-vel beszélgetünk. Néha elkezdünk elmélkedni dolgokon, kielemezzük egymást, magunkat, vagy bármit. Mondom Trynek, hogy tulajdonképpen végre két lábbal vagyok a talajon. Ez még a regényírás kapcsán jutott eszembe. Hogy abbahagytam, meg hogy miért. És tulajdonképpen inkább pozitívumként élem meg hogy abbahagytam, mert végre a reális világban élek. Try e kapcsán fejti ki véleményét, amely inkább egy kacaj mintsem értelmes mondatok. Egy másodpercig még azon is elgondolkodom, hogy megsértődjek-e, aztán mégsem. Közli velem hogy egy álomvilágban élek. Sorolja a példákat, amiket ugyan én nem írnék az álomvilág rovására, de egye fene. Aztán addig pörög bennem a dolog mígnem egészen büszke vagyok már Try véleményére. Álomvilágban élni jó. Vicces érzés. No meg lehet dramatizálni a helyzetet, lehet kockázatok nélkül élni, és még ha úgy is tűnik kívülről hogy totál ki vagyok dolgok miatt, belül valahogy mégis elégedett vagyok, mert ez azt jelenti hogy zajlik az élet. Hogy jönnek újabb akadályok amiket meg kell oldalni, az pedig jó, mert az ember érzi tőlük halad előre. Számomra ezt jelenti az álomvilág fogalmi része. A valóságban pedig úgy jelenik meg, hogy néha teljesen kihagy az agyam. Fizikailag egyszerűen nem vagyok itt, csak gépiesen teszem a dolgokat. Egyesek ezt ugyan figyelmetlenségnek hívnák, de én tudom hogy közben igen is történnek dolgok, mégpedig álmozom. Ilyenkor van az hogy majdnem besétálok a metrósínek közé, mert nem veszem észre hogy a szerelvény, ami megérkezett az ellenkező irányba megy, mint ahol állok. Ilyenkor ütnek el kis híján az autók, és ilyenkor csinálok olyan dolgokat, mint pl. ma: megrendelem neten a kajámat, kopogó szemekkel nézem ahogy mennek a másodpercek, amikor is csörög a telefonom. Sok idegen szám… az mindig melót jelent. Felveszem, a futár az. Nyomja a kapucsengőt, és panaszkodik hogy nem engedem be. Első lendülettel kérdezném is tőle hogy biztos hogy a második lépcsőházét nyüstöli-e, de szerencsére mielőtt kimondanám leesik, hogy nem otthon vagyok. A kajám otthon van, csak én nem. Egyszerűen haza rendeltem a kaját… na ez volt az a pont amikor legszívesebben magamra borítottam volna az asztalt…

Jó sok filmet megnéztük mostanában.

Clint Eastwood klasszikusok terén is bepótoltunk némi lemaradást: nekem a Piszkos Harry tetszett a legjobban; az Egy maréknyi dollárér-t korábban már láttam, de akkor még nem esett le, hogy ez is a Yojimbo egy feldolgozása. Mondjuk továbbra is a Kaze no Yojimbo a toronymagas kedvenc, nem csak azért, mert anime, de a történetvezetés messze ott a legjobb, és az a melankolikus, időnként cinikus-vidáman felszikrázó hangulat is nagyon bejött nekem.

Kathy viszonzásul a Spinédzserekbe avatott be, amivel végül is nem volt semmi bajom, noha azért ez azért egy elég szoft választás, ha filmet néz az ember. A konfliktusok sem olyan egetverőek, de elég szépen megoldódnak; ugyanakkor elképesztő mértékben píszí az egész — annyira, hogy az már kifejezetten szórakoztató. Számomra legalábbis vicces, ha egy amerikai középiskolában az a kúlság mérőfoka, hogy az ember mennyire megvetően tud beszélni a drogokról; mindenki sugárzik a toleranciától és még a legfelelőtlenebb szereplők is csak szigorúan szabályozott keretek között randalíroznak. Ehhez képest meglepő volt, hogy végül is egészen élvezem a dolgokat, ráadásul Mike Hannigant is megismerhettem egyetemistaként. (Ráadásul itt is jogász.)

Volt persze egy csomó Columbo és Poirot is, de ebből csak az érdemes említésre, hogy Agatha Christie néha olyan szövevényesre veszi a sztorit, hardcore rajongó legyen a talpán, aki a végén a nagy leleplezésből mindent ért.

Szentendrei kiruccanás

Trychydts ||| 2009., október 25., 22:34 |||

Már tegnap megbeszéltük, hogy ma mindenképpen kidugjuk az orrunkat. Jó, persze tegnap is kidugtuk, mivel édesanyám elment vigyázni a síelő szülejű Christohperprücsökre, ezért Kathyvel piacoztunk, ami a piacozásnak egy egészen más megközelítése. Kathy is jót kuncogott rajta, hogy bizonyos dolgokat öt centiről vizslatok meg, és azért vele is réteseztünk egyet a piaci rétesezőnél — ugyanakkor szaktanácsot egyikünk sem tudott adni a másiknak. Utána bepakoltunk a kocsiba, és vettünk egy kis eztazt a West Endben. Most már a halaink is fellélegezhetnek, ugyanis van új szűrőjük a megfőzött szuperszűrő és a végképp lerohadt tartalékszűrő után.

Na de visszatérve a ma reggelre. Felkeltem, pöntyögtem egy kicsit a gépen, aztán felébresztettem Kathyt is; mire kinyitotta az egyik szemét, már egészen konkrét javaslatom is volt: menjünk Szentendrére! Sose volt még ott, ami szerintem botrány, másrészt szép idő van, harmadrészt olyan brutális mennyiségű bumlizás nem is szükségeltetik hozzá. Úgyhogy immáron Kathy is tudja, mi az a Szentendre. Én is elég régen voltam már ott sétálási célzattal. Gyerekkoromban édesanyám elég rendszeresen vitt minket oda, de előbb utóbb-persze mindig a Kovács Margit Múzeumban kötöttünk ki, lévén fiacskája a Korong Matyi álma című jutalomkönyv büszke tulajdonosa és éppen ezért elkötelezett Kovács Margit rajongó. Egy ’97-es nyaralás még az, ami meghatározó élmény volt: első és egészen friss barátnőm vitt le egy baráti nyaralásra, sok bóklászással, esti diszkózással és skanzen-látogatással. A skanzent osztálykiránduláson is láttam egy párszor; egyszer emlékszem, hosszasan válogattunk a büfé étlapjáról, hogy aztán kiderüljön, csak hot-dog és hamburger van.

Szentendre 006

A mostani látogatás célja a szentendrei alapfeeling megismerése volt; végül is, azt gondolom, elég jó sikert arattam. Megismerkedtünk a macskaköves utcákkal, felmásztunk egy hegyre, aztán egy szűk kis lépcsőn leereszketünk a Duna-partra, ahol nem emlékszem, hogy lettem volna. 14:47 volt, úgyhogy gondoltuk, lassan haza is mehetnénk akár. Egy hangulatos kis cukrászdában befagyiztunk (volt gesztenye, ami a rizs után a 2. számú kedvencem). Különösen tetszettek a fehér-kék porcelánkelyhek. A szomszéd asztalnál egy kiscsávó magyarázta, igen lelkesen, hogy milyen jól összekeverte a fagylaltják; egy hátsó helyiségben, egy szökőkútban (a cukrászda is ugyanolyan zegzugos volt, mint Szentendre) aranyhalak úszkáltak. Indulás előtt még belefüleltem a hírekbe, és hallottam, hogy 14 óra van. Ezen a ponton esett le nekünk, hogy óraátállítás volt, így nyertünk egy órát.

Szentendre 001

A HÉV-en oda is, vissza is ugyanaz a rendkívül barátságos kalauzhal foglalkozott velünk, aki mosolyogva szemlélte idétlenkedésemet a kiegészítő jegyekkel, és biztosított bennünket arról, nem kíváncsi a bérleteinkre.

Úgy volt, hogy ma játszunk algival egy kis Half-life-ot; amióta ezt megbeszéltük, azóta belelkesedtem, és folytattam a hónapokkal ezelőtt abbahagyott egyjátékos üzemmódú játékomat. Továbbra sem a kedvencem, de most, hogy egy kicsit realistábbak az elvárásaim, azóta azért elkocogok vele egy-egy sort. Mondjuk iszonyú nehéz, másrészt a storyline meg annyira nem pezsget meg, mint mondjuk a Deus Ex esetében. Az algival folytatott deathmatchből amúgy annyi lett, hogy egy darabig elprüncögtünk azon, hogy megpróbáltunk összekapcsolódni, aztán irritálódva feladtuk. 2009-ben.

Ismét elkezdtem Baldur’s Gate-ezni. Nagy örömmel tapasztalom, hogy ismét nehéz: ezek szerint valamennyit már sikerült belőle elfelejtenem. Egy olyan karaktert indítottam, ami mindig vonzott a szerepjátékban, de eddig még soha nem tudtam rendesen megvalósítani: egy elf harcos-mágust. Ezúttal szerintem egészen jól nyomom, azt hiszem, jót tett az elmúlt két év intenzív D&D-zés.

Csütörtökön ismét szerepjáték. Még akkor sem gondoltam volna, hogy ekkora társaságnak fogok rendszeresen mesélni, amikor pár éve Kathyvel újrakezdtük a Neverwinter Nights hatására. Már csak azért sem, mert régebben, amikor még fiatal voltam és elviekben sokkal ráérősebb, egyszerűen képtelenek voltunk egy igazán rendszeres partit összeszervezni. Most meg valahogy sokkal fegyelmezettebben és gördülékenyebben megy ez az egész.

Érdekes amúgy belegondolni, mennyit változott a mesélői stílusom, azóta, hogy először kockát vettem a kezembe. Egyrészről hihetetlenül sokat számít, hogy tanultam társadalomfilozófiát, hozzáférek a Wikipédiához meg normális szerepjátékos fórumokhoz; másrészről a történetek háttere is egészen más. Például, ha nem koncentrálok kifejezetten másra, sokkal több a sötét vagy kifejezetten tragikus mozzanat a szereplőim háttértörténetében; beleszerettem az antihősökbe és az ellentmondásos karakterekbe. Egy másik elem, hogy a spirituális dolgoknak sokkal nagyobb a jelentősége, mint régebben.  Az istenek, ha direkt módon nem is avatkoznak bele a világ dolgaiba, de sokkal több játékos és nem játékos karakter jellemét és cselekedeteit befolyásolják meghatározó módon. Ennek még a pszichoanalitikus háttere is érdekes lenne.

Az embernek addig kéne aludnia, amíg sötét van. Na, tessék… itt arcoskodtam még két hete, hogy mekkora király vagyok hogy fél kilencnél tovább nem alszom még vasárnap reggel sem, aztán ahogy beköszönt a hideg, és a sötét rögtön téli álmot alszom. De ahogy látom körülöttem az emberek jó része…

Függőség. Ha jól emlékszem múlt hétfőn kezdődött. Amikor lefújtam a port a több éve apától kapott Genius tabletemről, kezembe ragadtam a tollat, és onnantól nem volt megállás… először csak Try kért meg rá, hogy rajzoljak le egy szerepjátékos helyszínt. Varázstoll, mert valahogy végre egyensúlyt érzek az univezumban azzal, hogy a balkezességem végre összeegyeztethető lett az egér fogalmával. Jobb kézben az original egér, balkézben a tablet. Mintha zongorázna az ember, de éppen megfelelő. Az ügyesebbik, azaz a balkezem rajzol, a jobb kezem pedig kezeli az ügyességet nélkülöző funkciókat. Zseniális munka volt, bárki is találta fel!

Ez úgy szokott működni hogy a fejembe veszem, hogy márpedig én 3d hatású karaktereket akarok rajzolni (mégpedig a szerepjátékos karaktereinket), akkor elkezdek neten nézelődni amíg megfelelő mennyiségű photoshop tutorialon át nem rágom magam, hogy úgy érzem nekem is menni fog ez. Először csak pislogok, végül győz a vágy hogy én is szépen tudjak rajzolni, és belevágok. Aztán felbuzdulok a kezdeti sikereket, és jön a gyakorlás. Sok sok gyakorlás. Ami nem nehéz, tekintetbe véve hogy minimum 7 karakteren biztosan keresztül kell magam rágni. De ha esetleg végeznék velük, még mindig van végtelen számú nem játékos karakter is. Szóval karaktereket rajzolok, és piszkosul élvezem. Néha megküzdök az egyre gyakrabban előtörő fejfájással, a melóhelyen meg nincs munka, úgyhogy élek a széletvásznú állati nagy monitor adta lehetőséggel. Majd mutatok rajzokat is. Egyelőre épp a bátortalan fázisban vagyok, de még ajnároz pár ember, és tuti elmúlik :).

Apróságvallomások

Trychydts ||| 2009., október 20., 15:01 |||

Nekem ma van hétfő. Tegnap valami fura, átmeneti nap volt, amikor három és fél órát várakoztam a Hivatalban a földön egy sarokban üldögélve, és arra ébredtem fel, hogy egy mikroszkopikus emberke bámul a képembe tíz centiről, rezzenéstelen, búzakék szemekkel, és azt mondja: “alszik a bácsi”. Inkább csak mormogtam, majd barátkoztunk egy sort. Egyformán unatkoztunk ugyanis.

Szép pénzt nyertem volna, ha arra fogadok, ki találja ki az első minősíthetetlenül rossz poént az új influenzavírusról.

Éjjel főztem húslevest, pár óránként felébredve, kevergetve, kóstolgatva.

Utálom, ha reggel sötét van.

Diétás történetek

Trychydts ||| 2009., október 17., 12:25 |||

Ha némi késéssel is, de végül elkészült a levelekből főzött spenót.

A hatliteres lábos még tele volt a nyers levelekkel, amikor elkezdtem a főzést — a végtermék kompresszálva alig volt nagyobb az öklömnél, úgyhogy még egy kis gyorsfagyasztott adalékkal is fel kellett dúsítanom, de végül is egészen jól sikerült. Még így is, hogy csak ötven százalék volt az eredeti alapanyag benne, még így is sokkal több volt benne az “anyag” — sokkal sűrűbb és sokkal laktatósabb volt. Egy tányér feltét nélküli spenóttól (ezekhez a zöld dolgokhoz sose eszem semmit) úgy jóllaktam, hogy alig bírtam megenni az adagomat, pedig nem eresztettem el magamat diéta-ügyben napközben sem.

Elkezdtem ebédre müzlit enni a melóban — noha diétás dolgokat eszem a menzán is, minden kajálás után olyan álmosság jön rám, hogy kávé nélkül szerintem simán bealudnék munka közben Liz szeme láttára. Mivel a kávéfüggőség amúgy sem szerepel az elsődlegesen preferált célállapotok között, gondoltam, bevállalok még egy kis egészséges életmódot. Az első alkalom frenetikusan sikerült — ~500 kalóriából tök jól laktam, nem is voltam álmos, még délután is egész jól elvoltam ezzel az első étkezéssel. Pénteken megint megpróbáltam bedobni magam — sajnos a tej, amit a müzlire öntöttem, valami olyan brutálisan, penetránsan romlott volt, hogy azt hittem, a nyelvem is kiesik a kanál után. Húztam le a menzára párolt zöldséget meg sajtos pulykamellet enni.

Az ebédeli szokásaim (pontosabban annak részletekbe menő kitárgyalása) kapcsán amúgy kiderült az is, hogy Liz nem tart engem feminim jelenségnek. Azt hiszem, most ütött vissza az, hogy pár hónappal lemacsóztam algit.

Hivatalosan is itt a Zősz

Trychydts ||| 2009., október 15., 11:02 |||

Aki eddig lemaradt volna róla, azzal ezúton tudatom, hogy még a múlt héten felkerült a Lectusra a Kathyről és a Chloéról készült beauty-sorozat is. Melós projekt volt ez mindhármunk részéről, de jó látni azért, hogy van olyan anyagom is, ami azért bejön.

Ma gasztronómiai magánforradalmat hajtottam végre és müzlit ettem ebédre. Az utóbbi időben ugyanis ebéd után valami hihetetlen álmosság hatalmasodik el rajtam; pedig általában zöldséget eszem húsfélével, szóval tuti nem a sok szénhidrát fekszi meg a gyomromat. Kíváncsi vagyok, ez a mostani könnyítés használ-e valamit.

Tegnap befűtöttünk. Igaz, az alapfűtés is megy, de egy kicsit sokkszerűen tört ránk ez a mostani hideg, így felújítottuk a még tavaly újított hősugárzót. Tényleg elég barátságos klímát varázsolt viszonylag rövid idő alatt; ez végképp teljessé tette az őszi életérzésemet. Egész nap volt rajtam valamilyen kellemesen zsibbadt álmosság: miközben lapátolgattam a melót odabenn, nagyon békésnek és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, pedig elég sok feladat volt odabenn. Odahaza együtt főzögettünk Kathyvel, mondjuk hetven százalékig természetes májgombóc-levest, az is elég családias volt.

A gasztronómiai forradalom amúgy ma este folytatódik, mert spenótot fogok főzni nyers levelekből, amit még sosem csináltam, csak édesanyám előadásában láttam.

A Grönholm-módszer

Chloe ||| 2009., október 13., 0:08 |||
Kategóriák: ,

Sikerült ma éjjel rábukkannom az m1-en a Grönholm-módszer című filmre. Ha valaki szereti az olyan pszichológiai témájú filmeket, ami szinte egy helyszínen (pl ebben az esetben teremben) játszódnak és a párbeszédek viszik az egészet, akkor annak ajánlom, mert szerintem nem fog unatkozni. Nem bocsátkoznék részletes elemzésbe, mert az nem az én műfajom, röviden vázolom inkább az alapszituációt:  Egy multinacionális cég vezetői posztjára jelölt embereket versenyeztetik egymással. Egy kamerával megfigyelt teremben kapják a különböző feladatokat számítógépen keresztül, melynek során például különböző szituációkat szimulálnak, ahol csapatban, de természetesen egymás ellen “játszanak” (vitatkoznak, érvelnek, szavaznak). Aki vesztesen kerül ki az adott szituációból, az távozik, egyre szűkül a kör. Persze vannak szünetek is, ahol kötetlenül elbeszélgethet/ félrevonulhat ki akivel akar, ami pesze tovább bonyolítja a helyzetet.

Nem mondanám, hogy kiszámítható a film, legalábbis nekem nem volt az,  egyrészt ezért tetszett. Persze azért voltak sejtéseim a végkifejlettel kapcsolatban, amik bejöttek, de volt, hogy igencsak meglepődtem. Meg számomra a párbeszédek alapból érdekesek voltak, szóval, ha előre tudom a végét, akkor is megnéztem volna.

Az Új színházban elvileg megy, azért megnézném úgy is :)

A port.hu-ról meg itt a link:

http://www.port.hu/a_gronholm-modszer_el_metodo/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=11293088&i_where=1&i_where_tv=1

Egzotikus apartheid

Trychydts ||| 2009., október 11., 21:27 |||
Kategóriák: ,

Elég nehéz helyzetben van az ember, ha markáns véleményt akar formálni a District 9-ról. Semmiképpen sem az a fajta szutyok, amit az ember kétségbeesetten próbál kiradírozni az agyából; ugyanakkor nem, nem, semmiképpen sem “intelligens sci-fi, izgalmas akciófilm és sikeres stíluskísérlet egyszerre“, ahogy azt tanult kollégám mondta, a kelleténél talán egy kicsit lazább kézzel odakent recenziójában. Valóban komoly élmény, valóban vannak benne átgondolnivaló fordulatok; ugyanakkor mindezért nagyon kemény árat kell fizetni.

A történet maga sok eredeti elemet tartalmaz. A háttérsztori szerint megérkezik az első idegen űrhajó a Földre, de valamilyen rejtélyes oknál fogva már csak az alantas munkát végző “dolgozók” vannak rajta életben: alacsony intellektusú, rossz egészségi állapotban levő, kezdeményezőkészséggel nem rendelkező, rákszerű lények. Az emberek megmentik őket, mivel az űrhajó továbbmenni nem tud, hát elszállásolják őket Johannesburgban; az átmeneti tábor hamarosan egy bűzös, mocskos, bűnözéssel eltelt nyomornegyeddé változik. Huszonnyolc évvel később a helyzet csak rosszabb, így megszületik a szándék: a tábort felügyelő félkatonai szervezetnek át kell költöztetnie azt Johannesburgba. A cég felelős vezetője vejét, Wikus van der Merwe-t nevezi ki az akció felelősének: egy saját fontosságága tudatától hirtelen megrészegült, amúgy a többiekhez képest teljesen ártalmatlan kispolgárt. Az ő feladata lenne az művelet hatékony lebonyolítása; ugyanakkor a helyzet elég kényes, hiszen egyszerre van szükség sok százezer idegen lény gyors és hatékony kezelésére, ugyanakkor a kedvező látszat fenntartására. Wikus viszont már az első napon megfertőződik egy idegen anyaggal, amitől a teste különös átalakuláson kezd átmenni. A sztori végig elég koherens marad (sci-finél nem egy utolsó szempont) a nyitva maradt kérdések elfogadásához csak egy kis alázat kell a világ bonyolultsága és kiismerhetetlensége iránt.

A film narratívája, ha nem is szédületesen újszerű, de nagyon hatékony: ügyesen, hézagmentesen keverednek benne a dokumentarista és a játékfilmes elemek, időről időre “szakértői” kommentárokkal megszakítva, néha súrolósan rossz minőségben, amitől az egész nagyon realisztikusnak tűnik. Ugyanakkor ez a hiperrealizmus itt elég veszélyes, az író-rendező Neill Blomkamp szemlátomást imádja a brutális erőszakot, a szélsőséges érzelmek kíméletlen ábrázolását és a szanaszéjjel fröcsögő, testrészekkel kevert testnedveket. Nagyon nehéz ilyenkor elkerülni az öncélúságot; nem is sikerül mindig. Maga az erőszak persze nem indokolatlan, hiszen a konfliktusban levő felek között feszítő érdekellentétek vannak, mentalitásuk pedig igen távol áll egymástól. Az undorkeltésre és elborzasztásra való folytonos törekvés ugyanakkor elveszi az időt és a lehetőséget a mélyebb jellem- és helyzetábrázolástól, ami viszont fájóan hiányzik a filmből.

Ún. mondanivalóval még kevésbé vagyunk elkényeztetve. Egyrészről persze a film nyilvánvalóan az apartheid allegorikus elutasítása. Annak ugyanakkor túlságosan direkt. A johannesburgi nyomornegyedekben élő feketéket egyszerűen lecserélni csápos élienekre — nekem nem ez jelenti a képzelőerőt, az eredetiséget vagy a szembenézésére való bátorságot. Ez inkább az eredeti téma elkenése némi egzotikummal. A film nincs befejezve, ugyanakkor a szerzői megnyilatkozások alapján a történet maradéka sincs még fiókban. A film által kínált befejezés elképesztően bágyadt. Lehetett volna letaglózóan  brutális, ahogy azt a főszereplő eddigi kálváriája sejtetett, vagy sok ötlettel és tehetséggel egy hatalmas katarzist is össze lehetett volna hozni. A rendező azonban a sötétben kisurrant a székéből, az ajtót meg diszkréten félig nyitva hagyta egy esetleges folytatás irányába.

Ami kár, mert maga a történet elképesztően erős érzelmileg. Nem is az akciójelenetek, nem is a gyomorforgató részek a legkeményebbek, hanem amikor közvetlen közelről látjuk a főszereplők (emberek és űrlények) elképesztő erőfeszítéseit a puszta fennmaradásért. Ezekben a pillanatokban tényleg szembenézhetünk azzal, hogy a maga globalitásában milyen félelmetes és elidegenedett is az emberi társadalom és civilizáció. Az űrből érkezett idegenek szemén keresztül mi is láthatjuk, milyen papírvékony falakkal próbáljuk meg eltakarni a XXI. század borzalmas kríziseit, és hogy milyen görcsösen próbálunk elfordulni embertársaink problémái és szenvedései elől. Ahhoz azonban, hogy ezek a kétségkívül megkapó jelenetek valóban hathassanak, sokkal bátrabb és koncepciózusabb kivitelezésre és sokkal átfogóbb szerzői vízióra lett volna szükség.

A már említett kollégával ellentétben én kizárólag hard-core dark sci-fi rajongóknak, erős gyomrúaknak és/vagy rendkívül nyitott és kíváncsi mozilátogatóknak ajánlom.

Még mindig nem tudom kiverni a nyarat a fejemből. Annyi bizonyos, hogy vannak nyarak, amik maradandó élmények lesznek életem végéig, és vannak amelyekre már nem is emlékszem. Ez az idei a maradandó kategóriába tartozik, és mindig csak mosolyogva fogok rágondolni. Nagyszerű nyár volt, de az év is a jobbak közé tartozik. Igazából január óta inkább azon kell agyalnom hogy mikor lesz egy kis időm erre és arra, ezt pedig nagyon szeretem. Most pl. kapóra is jön hogy heti négy napot fogok dolgozni csak nem pedig ötöt (egyelőre dec. 31-ig). Be kell vallanom míg a többiek fátyolos szemmel ültek a helyükön a hír hallatán, én már azt latolgattam, hogy mennyi szempontból remek ez az új helyzet. Ráadásul mi dönthetjük el hogy mikor nem jövünk. Szóval hétfőn rögtön éltem a lehetőséggel, és marha jól éreztem magam.

A nyár a vasárnap hajnali tető fotózásról jutott eszembe. Ahogy októberben egy kis miniruhában ott tenyerelek a hajnaltól átnedvesedett háztetőn, mintha egy jégtáblán ücsörögtem volna. Mire végeztünk a fotózással a tenyerem látványosan szétfagyott. Otthon is legalább fél órába telt mire teljesen kiengedtem. Aztán nem volt vége a tenyér kálváriának, mert kisebb mértékű pihenés után elkezdtem rendbe szedni a lakást. Azért jó ha sokszor vannak vendégeink, mert így pl. porszívózás is sűrűbben előfordul. Legalábbis én úgy vettem észre, hogy egyikünk sem egy nagy rendfenntartó. Bennem az elhatározás megvan a rendszeretéshez, csak ez sajnos nem összeegyeztethető a valósággal. Én pedig beletörődtem.

Rendrakás után rohantam Philengyhez a térre, hogy utána együtt vadásszunk maratonistákat. Miután sikerült feltankolnunk némi ropival megállapodtunk a Parlament tövében, és vártuk a futókat. Philengy folyamatos tapssal bíztatta őket, engem meg arra hogy én is tapsoljak. Én? Dehogy! Ez tök ciki! – Aztán elsuhan egy ember… meg még egy… megköszönik. Hálásak. Vannak akik a taps hatására kezdenek újból futni. 33 km van a hátuk möggött. Én pedig belátom hogy a taps nem ciki, hanem jó. Lelkierőt önt beléjük, lelkesíti őket hogy futni kell tovább. Így hát én is belevágtam a tapsmaratonba, és majdnem egy órán át tapsoltam szünet nélkül. Apa is megérkezett, odaadtuk neki a ropit, egy ideig mellette futottunk. Nem volt a legjobb bőrben, de hát sosem adná fel. Ha kell szakadt ínszalaggal futja végig a maratont. Nem őrület?! Szinte nekem is megjött a kedvem megint a futáshoz. Mondtam is Philengynek hogy én is nevezek a két hét múlva esedékes versenyre, számoljon velem.

Házi feladat. Hangzik el minden órán az aktuális tanár szájából a szó. Én meg házi feladatfüggő vagyok. Soha, soha nem készítettem házi feladatot, mert utáltam őket. Gyűlöltem őket! Most meg… hát tényleg csak az számít hogy milyen iskolába jár az ember… kész házi feladat két héttel az következő óra előtt? Mindenki vonja le maga a tanulságot…

Koccanás a moziban

Trychydts ||| 2009., október 07., 12:40 |||
Kategóriák: ,

Spiró György drámájának filmadaptációjáról van szó. A nyersanyag maga nem nagyon jó: nem mindig sikerül elkerülnie a banalitás csapdáját. Spiró nem tartozik azok közé, akik félvakon botorkálnak a XXI. századi Magyarországon, de nem is ért mindent; talán a legpontosabban szűklátórkörűként lehetne jellemezni. A filmes adaptáció ezúttal ugyanakkor hatalmasat dob a dolgon, felértékeli a csak félig-meddig hiteles történetet is.

Az alapszituáció meglehetősen szürreális: a tizedik és a nyolcadik kerület határán, a Salgótarjáni út Hungária körút kereszteződésénél egy koccanássorozat következtében leáll a forgalom. Az emberek bennrekednek a dugóban, persze mindenki sietne, de esély sincs a továbbjutásra; egy teljes napra mindenki ott marad. A dugóban a szerző szándéka szerint ott van a magyar társadalom keresztmetszete, összes jellegzetes figurája — kezdetben csak az indulatok szabadulnak el, aztán ahogy szépen lassan leülepedik a szituáció, mindenféle érdekes és ideiglenes kapcsolatok alakulnak ki a szereplők között, amelyeken keresztül mindenkinek a sorsát megismerjük. Aztán, amikor felbomlik a dugó, minden visszatér az anyázós kerékvágásba.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen darab nem nyújthat valóban teljes rálátást a magyar valóságra; annak szükségszerűen egy önkényesen kiválasztott szeletét mutatja. A probléma csak az, hogy Spiró szemszöge túlságosan is egyedi. Némelyik szereplő abszolút nincs eltalálva: Spiró szemlátomást nem sokat keresett állást az utóbbi években, így a HR-es fogalmával sincs tisztában. Ennél már egy fokkal súlyosabb érzéketlenségre vall a gyerekét egyedül nevelő, interjúról interjúra járó, munkanélküli diplomás nőt kocsiban ábrázolni. (A valóság még a bemutatottnál is szomorúbb.) Egyik-másik alak egyszerűen csak anakronisztikus: kicsit gyanús, hogy ez a kamionos inkább az előző rendszer kamionos figurája, mint ahogy az égvilágon mindenből pénzt csináló, ügyeskedő vállalkozó sem illik igazán a jelenbe. Van egy-két nagyon érdekes figura, akik nem tipikusak ugyan, de sok színt visznek a regénybe: például az egyik legrejtélyesebb és legtrükkösebb karakter, a laptopján tőzsdéző (?) napszemüveges alak, vagy a telefonján a csajaival és excsajaival súgó-búgó, pitiségét mindenáron leplezni próbáló fiatalember. Igazi telitalálatnak csak a hajléktalant nevezném, illetve az egész hajcihőt végig az ablakukból néző, jobb napokat is látott kisnyugdíjas házaspárt.

A szerpelők között lezajló konfliktusok, a közöttük szövődő kapcsolatok hol egészen érdekesek és izgalmasak. A HR-es pasi és a munkanélküli értelmiségi csaj közötti viszony a cselekmény igazi motorja, ez húz bele minket a filmbe, ez az, aminek a fordulatait a legjobban várjuk, és egyedül ez a szál marad (ha csak egy kicsit is) nyitva a cselekmény végére is. A “tőzsdéző” fickó laptop feletti motyogása, amely időnként a hajléktalannal való párbeszédbe folyik át, ugyancsak nagyon a helyén van — az előbbi rejtélyes távozása pedig egy egészen különleges feszültséget visz a filmbe. A többi jelenet sajnos messze nem ilyen egyenletesen jó, a szövegek sokszor természetellenesek, a konfliktusok elmázoltak vagy egyszerűen csak a figurák sikerületlensége miatt nem annyira jól eltaláltak.

A legrosszabb talán az, amikor Spiró nem tud gátat vetni a rosszindulatának, és mély megvetéssel teli gyűlölettel próbálja lejáratni, aki nem tetszik neki. A bunkó, műveletlen kismamák szerepeltetésénél ez még csak egy kicsit érezhető; a rendőrség képviselői viszont már száz százalékig műveletlen, korrupt, rosszindulatú, ügyeskedő zsebdiktátor tahók. Akinek már volt dolga a rendőrséggel 2000 után, az talán tudja, hogy ez így, ebben a formában már egy kissé túlzás; a sok inkompetencia, rosszindulat és megkenés ellenére sem lehet már mindent — minél nagyobb a hézag, annál kevésbé nem lehet. Nem mintha nem lehetne túllépni azon a fikció kedvéért, hogy egy egész napra nem állhat meg így az élet Budapesten; ha akarjuk, egy filmben mindent lehet. De a hitelességen, a történet koherenciáján csak ront, hogy csak azért, hogy Spiró még egy típusba — a rendőrbe belerughasson — pont ez a két rosszindulatú balfácán került bele az időhurokba.

Nehéz megfogalmazni, mennyit javítanak a nézhetőségen a rendező a rendező, Török Ferenc és az operatőr, Garas Dániel által alkalmazott megoldások. A film ugyanis nem mozgóképsnittekből, hanem kimerevített jelenetekből (de nem állóképekből: a szereplők haja például néha meglibben a szélben) áll, a színészek pedig ezek alá mondják a dialógusokat. A képeken ide-oda mozgó kamera, időnként egy-egy szoborszerűvé merevített szereplő elúsztatása a többi viaszfigura között kifejezetten képregényszerűvé teszi az összhatást. A megoldás némileg hasonló, mint amit a Sin Cityben láthattunk; minden pillanatban világos számunkra, hogy nem a valóságot látjuk, hanem gondosan megírt és megkomponált jeleneteket. Ha úgy tetszik, egy alternatív Magyarországot, ami majdnem — de csak a majdnem — olyan, mint a valódi. Az állóképek még hansgúlyosabbá teszik, hogy a film helyszínén egy napra kvázi leállt az idő, csak a napszakok követik egymást; így az is érthetőbbé válik, miért kerül előtérbe a mára lényegében már elhalványult múlt.

Mindez sokkal emészthetőbbé és megbocsáthatóbbá teszi Spiró túlzottan is szubjektív látásmódját. A történet maga ettől persze nem lesz sem mélyebb, sem hitelesebb, de szórakoztatóbb és inspirálóbb, az igen. Előcsalogatja a kritikai énünket, ahogy a film halad előre, úgy lesznek egyre észrevehetőbbek az egyes jelenetek apróbb részletei. Így, ebben a formában, ha társadalmi keresztmetszetnek nem is, de egy hátborzongató panoptikum-túrának még nagyon is elmegy a Koccanás.

Klasszikus sci-fi modern kérdésekkel

Trychydts ||| 2009., október 07., 9:06 |||
Kategóriák: ,

Elég sok negatív kritika eljutott hozzám a Hasonmásról — számomra ebből azonban csak annyi következik, hogy egy kissé ellustultunk. Elfeledkeztünk arról, hogy a sci-fi nem minden eddiginél bombasztikusabb frázisok elrobbantásáról, hanem a bennünket körülvevő valóság átértelmezéséről szól. Nem az a meghatározó, hogy mennyire látványosak az effektek, mekkora “újdonságot” sikerült kierőltetniük az agyukból a forgatókönyvíróknak — az igazán jó ötleteket alapjaiban már mind kidolgozták. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy enyhén röhejes folyton Philip K. Dicket, mint az eredetiség nagy guruját előrángatni. Dicknek valójában egyetlenegy témája volt egész életében, és ezt dolgozta ki újra és újra, az esetek többségében persze zseniálisan.) Nem is az számít, a történet vagy annak részletei mennyiben minősíthetők “hülyeségnek” — már csak azért sem, mert ezeknek a minősítéseknek egy tetemes része teljesen megalapozatlan (hülyeség).

A Hasonmás egy elég régivágású science-fiction mozi. A történetben éppen az a pláne, hogy nincsenek benne meglepetések. Minden, amit a főszereplő csavarként él meg, az számunkra, a mozinéző számára egy pár perce már nyilvánvaló. A hangúly ugyanis nem a csavarokon, hanem a karaktereken, illetve a történetnek otthont adó világ anomáliáin van — amik teljesen paralellek 2009 anomáliáival.

Mi persze nem biztonságosan lezárt, de luxuskényelemmel berendezett lakásokban éljük valós életünket, hogy az utcára, moziba, munkahelyre csak robotok irányításával és közvetítésével juthassunk el. Mi nem tehetjük meg, hogy valódi arcunkat szoborszerű és örökifjú és örök-szép robot-vonások mögé rejtsünk, nem a pénzünk határozza meg, hogy hány identitást ölthetünk magunkra. Igen, ez így még nem igaz, ugyanakkor azt nem lehet nem észrevenni, hogy a XXI. század többek között az identitás átértelmezésének kora is. Az Internet mindeddig példátlan lehetőséget teremtett anonimitás és a globális kultúrában való részvétel összekapcsolására. A létezéshez elegendő (de persze nem feltétlenül szükséges) egy Facebook adatlap; akinek több van, az bizonyos (egyelőre persze korlátozott) értelemben, de több példányban is létezhet. Aki ügyes, az el tudja tüntetni a nyomokat az interneten valódi identitásához; aki még ügyesebb, az viszont hamis nyomokat hagyhat valaki máshoz, akár egy fiktív személyhez is. Arra pedig kevesen veszik a fáradságot, hogy ellenőrizzék: a “valaki más” ténylegesen, fizikai mivoltában is létezik-e; ha van fenn elég fotó “rólunk”, van elég ismerősünk és elég részeletesen vezetjük a blogunkat, elfogadnak bennünket valódi személynek.

Ma ez az anonimitás egyelőre szigorúan a magánszférára van korlátozva és javarészt csak virtuálisan érvényesíthető — ez az, amiben a film világa valódi és érdemi “előrelépést” mutat a mi világunkhoz képest. A gondolati úton irányított, érzékátvitelre is képes robotok bevétele a történetbe ugyanakkor már minőségi változást nem jelent, csak aláhúzza az általunk is ismert világ problémáit. Ma is simán előfordulhat, hogy valaki, akit virtuális énje alapján kedves, megbízható és életvidám embernek tartunk, az valóságos életét depressziótól eltelve, nyomorúságosan és magányosan tengeti. Nem tudjuk, hogy az, aki szórja ránk a smiley-kat, valójában nem az öngyilkosság peremén van-e. A társkeresőn megismert és kiszemelt társ lehet, hogy aztán közelében sincs annak, amit az adatlapja ígér, sokszor már akkor szerencsések vagyunk, ha a neme egyezik a beígérttel.

A robotok (rossz fordításban Hasonmások, hiszen a hangsúly pont a különbözőségen van) alkalmazása persze egy sor társadalmi problémát megold egy csapásra, hiszen sok szempontból tulajdonképpen mindegy lesz, ki kicsoda valójában. Mivel az élet a Hasonmásokon keresztül zajlik, a “hálószoba”, tehát ahol az átvivőberendezés van, még a házastársak számára is tabu. A buliban megismert szőke bombázó vagy szőke herceg mindig egy szőke bombázó szőke herceg marad. Nem öregszik, nem lesz büdös, nem lesz beteg, nem fárad el, és nem terjeszt mindenféle fertőzéseket, nem kopik le a smink és nem nő le a haja. Ha az identitás szabadon megválasztható és cserélgethető, elmosódnak a nemi és korbeli különbségek (persze nem csak a szexben, de pl. a munkahelyeken is), csak a személyiség az, ami számít; és ez mindenképpen jó és pozitív dolog. A film társadalma már megtanulta elfogadni a felvett álarcokat, és ezzel egy hatalmas adag toleranciát is tanult.

Fizetni mindezért akkor kell (méghozzá sokszor igen nagy árat) amikor a Hasonmás operátora fejéről lekerül a sisak, és magunkra marad. Akkor és ott mégiscsak egy magányos, lassan öregedő és csúnyuló emberi lény ébred fel a sötétben, egyedül szorongásaival, félelmeivel és kétségeivel. Akinek egyre ritkábban adatik meg, hogy szembenézhessen a társaival, hiszen a Hasonmások lettek a norma; nem csak szabad, de illik is álarcot viselni, hús-vér alakban mutatkozni egyfajta vulgaritás.

Bruce Willis persze rákényszerül erre — a Hasonmás egyik legzseniálisabb húzása, hogy a filmtörténet legnagyobb keményfiújának ezúttal csak a lelke törhetetlen, a teste az nem. Az egy őszülő, kopaszodó, mentehetlenül öregedő FBI-ügynöké, aki nappal egy szőke, fiatal és energikus bábot irányít. Amikor azonban “hazamegy”, akkor fájdalmasan hiányzik neki autóbalesetben elveszített fia, illetve egyelőre csak lélekben elveszett felesége, aki (részben ugyanezen trauma hatására) immáron csak a Hasonmását hajlandó bárkinek is megmutatni. Férjének pedig egyre jobban hiányzik, még most is szeretné megölelni azt a hús-vér nőt, akit megismert, aki vele együtt öregszik és hanyatlik és aki gyenge pillanatait nem tudja rögzített arcvonások mögé rejteni.

A film valódi alapkonfliktusa ez. Hogy valaki elkezdi gyilkolni a Hasonmásaikon keresztül az embereket, csak háttérsztori. A nyomozás bemutatásának nem az a célja, hogy a székhez szögezzen bennünket az izgalom, a mai thrillerek olcsó csavar- és átrázás, áradata, hanem hogy a film által felvetett etikai kérdésekre választ kereshessen. Az identitás korlátlan elrejtésének joga valóban szükségképpen együtt jár-e a morál erodálódásával? Mit tegyünk azzal a kisebbséggel, akik nem hajlandóak még az ilyen elsöprő erejű társadalmi változásoknak sem behódolni? Hol húzódik a határ a civilizáció kényelmi szolgáltatásainak szabad kihasználása, és degeneráció között?

Megdöbbentő szembesülni azzal, mennyi mindent hajlandóak vagyunk feladni csak azért, hogy haladhassunk a korral. Rögtön nyilvánvaló például, mennyi biztonsági kockázatot rejt magában az, hogy amíg a Hasonmást irányítja, az érzékeitől megfosztott operátor milyen kiszolgáltatott operátor előtt; első ránézésre látszik, mennyire nehéz például a jogsultságok, a személyazonosság tényleges ellenőrzése (hiszen egy-egy hasonmás irányítása pl. erőszakkal is átvehető). Kézzelfoghatóan érezhető, milyen durva (és nyilvánvaló) hatalom-centralizációt tesz lehetővé, hogy kvázi mindenki egy és ugyanazon kommunikációs hálózatra kapcsolódva éli életének szinte minden aspektusát. A hálózat üzemeltetői ugyanis mindent láthatnak és hallanak, amit a Hasonmások; a szükséges szabályozási kontroll persze hiányzik (a jog egyszerűen képtelen követni a társadalmi fejlődés ütemét). Lehet persze ezeken a hibákon fanyalogni, kárhoztatni a filmet a konzisztenciahibákért — csakhogy a való világ is így működik. Hiheteltlen mennyiségű adatot továbbítunk nap mint nap, anélkül, hogy elgondolkodnánk azon, hogyan lehetne ezt megvédeni vagy legalább valamiféle minimális kontroll alatt tartani.

A színészi alakítások elég jók — különös tekintettel arra, hogy a kulcsszereplőket ugyanazok játsszák mind Hasonmás, mint valódi ember alakban. A különbség megdöbbentő — nem is elsősorban a sminkek és a bőrre nyomott effektek terén, ez csak pénzkérdés –, hanem, hogy mennyire másképp adják magukat a szerpelők örök-fiatalon, robotkülsőben, és mennyire másképp emberi alakjukban. A sztori legalábbis konzisztens abban a tekintetben, hogy az eredeti emberek állapota sem ugyanolyan: vannak közöttük betegek, vannak függők, de vannak olyanok is, akiknek azért még van valamiféle saját élete. Van, aki maga megy ki a konyhába pirítóst csinálni, van, aki a Hasonmásával szolgálja ki saját magát.

A film rengeteg utalást tartalmaz más filmekre és regényekre. Nem olyan mértékben, hogy azt koppintásnak lehessen nevezni, hiszen filmenként max három-négy, inkább csak feelingjében felismerhető snittről van szó. Ezek a kis betoldások kontextust teremtenek a filmhez, be tudjuk tájolni, mit is kell gondolnunk egy Hasonmásról, el tudjuk dönteni, hol áll egy terminátorhoz, egy Asimov-féle robothoz vagy a Mátrix Neo-jához képest. Ezzel persze a film leleplezi, hogy nem teljesen eredeti, de ez nem is baj: jobb látni, hogy a filmesek tisztában vannak a műfaj györkereivel, mint azzal szembesülni, hogy ártatlan inkompetenciájukkal egyszerűen figyelmen hagyják a sci-fi konvencióit. Ugyanakkor alapkoncepcióját tekintve a film, ha nem is teljesen unikális, de legalább meggyőző kisebbségben van. A VR-technika a nagy átlaggal ellentétben nem arra szolgál, hogy az emberek egy kiégett világból valamiféle virtuális valóságba meneküljenek; maga a világ lesz élhetőbb azáltal, hogy nem emberek, hanem emberek által irányított robotok létesítik be. Pusztán ez az egy momentum is hihetetlen mértékben tágítja ki a film horizontját és értelmezési lehetőségeit.

A film egyetlen — nem nagyon jelentős — hibája is itt érhető tetten: a készítők túlságosan is beleszerettek a sztereotipikus megoldásokba, és ott is azokat alkalmazzák, ahol az nem helyes. A világ sorsa — ezt minden Windows-felhasználó tudja –, legyen ennek a gondnak akármekkora hagyománya a ponyvairodalomban, nem múlhat egyetlen Yes/No kapcsolón. Akármennyire is koncentárlódik a hatalom, mindig kellenek fékek; nem is elvi, inkább kényelmi szempontból. A “biztos benne, hogy egészen biztos benne”-típusú üzenetek és megoldások ugyanis a hülye felhasználók érdekeit szolgálják; ezeknek a mechanizmusoknak a kiiktatása a film nagyjelenetéből nem csak úgy önmagában, de a film komfortra épülő világával is inkonzisztens.

Hatalmas megkönnyebbülést jelent, hogy a film abszolút sikeresen kerüli el a demagógiát, nem abban látja a megoldást, hogy verjünk szét mindent egy bazi nagy kalapáccsal. Pusztán csak arra biztat minket, nem is annyira dogmatikusan, inkább sok-sok kérdés kinyitásával, hogy ne fekedjünk le a legszédítőbb tredneknek és a legvadítóbb társadalmi újításoknak sem. Akármennyire is ragaszkodunk a kényelmünkhöz, a visszaút lehetőségét mindig tartsuk fenn. Ha nem is nagyon eredeti tanulság, elég csak az elmúlt napok híreibe beleolvasni ahhoz, hogy lássuk: még mindig abszolút aktuális.

Beauty fotózás vérben fürödve

Trychydts ||| 2009., október 06., 12:45 |||
Kategóriák:

A vért, azt magamból izzadtam ki; de végre megvolt az oly régóta tervezgetett beauty-fotózás Kathyvel és Chloéval. Nem gondoltam volna, hogy ez a simának látszó, lágyfényes portréfotózás ennyire melós. Egészen kicsi változtatások végrehajtásából állt az egész, folyamatosan agyalnom kellett új koncepciókon, és ráadásul ez tényleg az a műfaj, ahová csak is maximalizmussal lehet akárhová is elérni. Mivel most először csináltam ilyet, ezért javarészt kísérletezgetésből állt az egész alkalom: picit mosolyogj, picit jobban, nyisd ki a szád, csukd be a szád, vedd le a láncod, vedd ki a fülbevalót, igazítsd meg a fülbevalód, tűzd hátra a hajad, engedj ki egy tincset, nézz balra, nézz jobbra, nézz vissza, kicsit előbbre stb. Legszívesebben már tegnap este nekiestem volna, de mg más programom is volt, főzőcskéznem is tetszett, úgyhogy csak a nyers képeket nézegettem át nagyon futtában, nekem egyelőre eléggé brutálisan jó lett az eredmény, de most tényleg nagyon kíváncsi leszek mindenféle visszajelzésre.

Fotózás után még elbeszélgettem egy kicsit a stúdiós sráccal, aki kvázi mindenben megerősítette a tanfolyammal kapcsolatos fenntartásaimat. Állítólag a későbbi csoportokban is probléma, hogy mindent ott rögtön akarnak; holott nekem, az április óta tartó rendszeres stúdiófotózgatásaim óta már végképp nyilvánvaló, hogy a modellfotózás, az olyan, hogy tényleg csak sok gyakorlással és önkritikával lehet elsajátítani.

Hogy teljessé tegyük az intellektuális élményt, kivettünk egy Columbo 5. évad DVD-t a kölcsönzőből. Vasárnap úgyis voltak nálunk Petiék, voltunk moziban aztán felugrottunk hozzánk home-made pizzát enni. Akkor került szóba, mennyire nem szeretem a 24 óra című sorozatról írt tudósításait. 30 másodperccel később viszont kiderült, hogy mi meg Columbot nézünk — ezen a ponton már én lettem lesajnálva rekordsebességgel. Holott, ha nem is tartom a filmművészet csúcsának, azt azért fenntartom, hogy ezekkel a másfél órás, régivágású epizódokkal csak sikerült létrehozni valami egyedit és a szórakoztatót.

A Kathy-féle pizza egészen jól sikerült, bár Petinek az első adaghoz valamiért lángvágóra volt szüksége. Egész fura volt nézni, mennyire nehezen boldogul a vagdosással; végül, ha jól emlékszem, inkább elrágcsálta csak úgy, vágás nélkül. Viszont tényleg fenomenálisan sikerült; Kathy pizzatésztájának van valami parasztos, rusztikus zamata, és a feltéteket is ügyesen rakosgatja, szóval az összhatás mindig nagyon impozáns. A pizzaszószt én főztem, igazi, nyers paradicsomból, szerintem bőven megérte a pluszmunkát.

Mindezek előtt, még napfelkeltekor, fotózással indítottuk a napot a tetőn. Ez is nehezebb volt, mint gondoltam volna, a Napot nem lehet sem arrébb húzni, sem feljebb vagy lejjebb csavarni, úgyhogy a helyezkedéssel kellett kreatívkodni, de végül sikerült itt is egészen jó eredményeket elérni — ezeket már csak fel kell tennem.

Tudjátok, mire jöttem még rá? Október hajnalban hideg van.

Közvélemény kutatásom eredménye: a környezetemben élő emberek – hozzám hasonlóan – alvási nehézségekkel küzdenek. Vagy inkább úgy fogalmaznék, tök mindegy mennyi alszunk, úgyis álmosak maradunk… de pocsék érzés… -_-**

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site