Ugyan az előző posztoban nem konkretizáltam az emlegetett író művét, közben többen jelezték hogy ismerik ismerik, és nagy kedvencük volt, úgyhogy most konkrétan Szpeti kérésének eleget téve a címet is publikálom: a Swallows and Amazonsról – Fecskék és Fruskákról – beszéltem. Persze van sok része a sorozatnak :). Szerintem vitorlázóknak kötelező.

Ahogy sötétedett egy kis szellő is feltámadt. Tovább haladtunk magunk mögött hagyva Révfülöpöt, végül amikor már teljlesen besötétedett horgonyt vetettünk a zánkai öbölben. Újabb romantikus pillanatok következtek, amikor is a kapitányok közölték velünk, hogy tulajdonképpen az aksi a végét járja, úgyhogy ha netán fura fények jelennének meg a közelben akkor szóljunk, nehogy kocc legyen a vége. A továbbiakban ha néhány fénypont feltűnt belőttük a világítást, egy idő után már inkább csak elemlámpákkal hadonáztunk.

Már vártam az estét. Sejtettem hogy az ég a Balaton vízéről nézve teljesen más látványt nyújt majd mint a Pesti fényforgatagban. Lassan megjelentek a csillagok. Egyre több… míg végre kirajzolódott a Tejút. Balaton, ringatózás, Tejút és hullócsillagok… mi mást kívánhat magának az ember? A Zánka mögötti hegyekben már láttuk a közeledő frontot is. Sűrűn villámlott. Ez volt a szombatra ígért rossz idő első előjele.

Éjszaka a fedélzeten (Fotó: Trychydts)

Lassan úgy gondoltuk ideje nyugovóra térni. Szépen megágyaztam magunknak az első kabinban aztán kimásztam a többiekhez, hogy megnézzem Balázs hogy bénázik ügyeskedik a viharlámpával. Végül sikerült meggyújtani is, és még a petróleummal sem locsolták körbe a hajót. Azért a poénkodások azok mentek, mi pedig rejtett aggodalommal figyeltük Tryvel, ahogy Mazsi és Balázs a petróleumlámpa rögzítésének hogyanján tanakodnak, vagy ahogy harmadszorra futnak neki a kormány kirögzítésének. Végül bemásztunk a kabinunkba, és kinyitottam a tetőablakot. Sokáig néztem még a csillagokat csak aztán aludtam el.

Éjszaka számtalanszor ébredtem valami furcsa motor morajlásra, ami úgy tetszett félálomban mintha magából a vitorlásból jönne. Persze mindig elhessegettem a gondolatot és megnyugtattam magam biztos csak hallucinálok. Hajnalban ébredtem.

Hajnalban a kabin tetőablakán át Eddyvel (Fotó: Trychydts)

Try félig kilógott a tetőablakon. Felmerészkedtem hozzá. Balatoni napfelkeltére érkeztem. Hát ez is élmény volt a javából.

Napfelkelte a Balatonon (Fotó: Trychydts)

Reggel már felváltva villogtak az első és másodfokú viharjelzések a partról. Ez nem volt rossz jel. Remek szelet jelentett. Tehát végre megtapasztalhattam milyen az ha tényleg vitorlázunk, ha tényleg szeljük a hullámokat. A tihanyi szoros előtt megreggeliztünk, aztán nekivágtunk hogy keresztül lavírozzunk a kompok között, és célegyenesbe vegyünk Füredet. A lavírozást nagyon élveztem. Kalandos volt, legalább mint egy számítógépes játék. Aztán már csak a vitorlásokat kellett kerülgetni. Itt kapitányaink elszórtak nekünk néhány információ morzsát a vízi kreszről, továbbá Try segédkezett fordulásoknál. Én is szívesen segédkeztem volna, de nem éreztem azt a hű de nagy bizalmat az irányomban, hogy ezt közöljem is velük.

A helyzet a füredi kikötőhöz érve kezdett meleg lenni. Lavírozzunk be két vízijárgány közé motor nélkül. A kapitányok kiosztották a feladatokat, aztán lélegzetvisszafolytva vártam hogy mi sül ki belőle. Ugyan ez volt az első kikötésem, a motor zaját is már csak legközelebb fogom hallani, de inkább azt remélem akkor sem… mert vitrolával kikötni szerintem sokkal de sokkal feelingesebb mint, beindítani a motort. A kikötés amúgy csontnélkül sikerült, úgy ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Rendbeszedtük a hajót, és felszedtük két újabb útitársunkat, a Benke-Tóth duót. Csak a szárazföldön hasított belém a felismerés, hogy minden porcikám sajog. A vállam fáj, a lábamat pedig mintha szénnel fűtenék. Nem emlékszem hogy valaha életemben lettem volna ennyire barna, mindenesetre igencsak kedvemrevaló a sokévi hófehérkedés után. Már rendesen a délutánban jártunk, amikor még mindig csak a szárazföldön csámborogtunk. Ekkor már világos volt hogy Csopakig már nem jutunk el, mert a kapitányok intéztek egy másnap reggeli motorszemrevételezés a füredi kikötőben. El kellett dönteni hát hogy mi legyen. Háromnegyed öt volt. Vízibiciklik hatig vannak. Ez időben elég kevés. Végül Try felajánlotta, hogy ő marad a parton a cuccokkal, én pedig menjek még vissza és fürödjek, aztán majd a már bejáratott módszerrel kiúszom a partra. Hát búcsút intettünk Trynek, és ismét a vízen voltunk. Kalandos indulásunkat – ugye továbbra is motor nélkül – még a kikötőmester is aggódva szemlélte végig a dokkról, pedig szerintem igazán gyönyörűséges volt. A szél erősödött, a vitorlás pedig dőlt. Szinte sajnáltam hogy most vagyok először… már sokkal korábban el kellett volna kezdeni. Ám nap ekkorra már nem jött csak felhők, és a szombatra beígért eső néhány előcseppje. Azért a víz jó volt, de csak konszolidáltan kostoltam bele, épp annyira hogy a ropogósra sült lábam sistergés nélkül lehűljön kicsit. Végül amikor úgy éreztük idő van, a strand felé vettük az irányt. A kapitányok a kikötőben még megkergették volt oktatóikat, minő véletlen pont arra jártak, mígnem Kata – szintén első vitorlázó – aggódva mutogat, egy nagy közeledő sétahajó felé… köhm… kapitányok észbekapnak, kitérünk az útjából, végül egy csendes helyen lelassítunk én pedig búcsút intek a társaságnak és beugrom a vízbe. Végre ismét úszhatok, ami mint már említettem vadvízben nagyságrendekkel hangulatosabb és élvezetesebb, mint uszodában. Elégedetten vánszorgok ki a vízből a partra, ahol Try már vár a pakommal. Megtöröközöm, átöltözöm egy közel eső kabinban, és csak ekkor jövök rá, hogy egyrészt indul a vonatunk, másrészt én még egy tál halászlén kívül semmit nem ettem, pedig már este hét óra lassan.

Gyorsan beszerzünk némi szőlőt, és pirított fahéjas mandulát aztán célegyenesbe vesszük a vasútállomást, ahol jegyet váltunk az első pesti vonatra. Pechünkre se első osztály, és még egy átszállással is számolnunk kell, de ha ez nem lenne elég aztért az eső még esni kezd.

Már csak a vonaton ülve konstatálom hogy a kimerültség olyan fokát értem el, amit nagyon régen éreztem. És csak ott jövök rá, hogy ez mekkora elégedettséggel tölt el, és már alszom is… Székerfehérváron vagyunk amikor felébredek. Még vár ránk egy kalandos átszállás. Szerencsére a személyvonatot megússzuk mert egy gyors vonat fut be a vágányra – 70 perces késéssel – korábban mint a személy – amelyikre számítottunk. Innen már csak snittekre emlékszem. Leszállunk a déliben. Aztán bevágjuk magunkat a taxiba, aztán pedig az ágyba… és másnap reggel úgy ébredek mint akin átment egy úthenger… úgy tízszer…