Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince), 2009.
IMAX-ban néztem meg, és nagyon örülök, hogy ez a film volt az első IMAX-os élményem. A könyvsorozatból az utolsó résznél már nem is kicsit kiábrándultam; ha úgy tetszik, ez volt hát az utolsó kötet, ahol legalább a könyvvel is biztosan ki voltam békülve. Óriási szerencsém volt: ez a legjobb valamennyi Harry Potter film között. Szemben például az előző résszel, ahol annyira igyekeztek az alapmű minden fontosabb mozzanatát megragadni, hogy a látvány mellé értelmes cselekményt már nem is sikerült tenni, itt a szerzők képesek voltak nyersanyagként értelmezni a könyvet, megragadni a lényegi részt a cselekményből és azt visszaadni.
Márpedig ez a könyv alapvetően két dologról szól: az egyik, hogy egyszer a varázslógyerekek is rájönnek, hogy vannak közöttük fiúk és lányok; a másik pedig Harry felkészülése az utolsó nagy próbatételre. Ezer mellékszál van persze, amik mind remekül mutatnának a vásznon, de a lényeghez nem adnának hozzá. A film tempója viszont így tökéletes: folyamatosan halad előre, mégis van időnk arra, hogy átlássuk és megértsük a szereplők motivációit, az egyes cselekedetek valódi súlyát. Hatalmas meglepetés volt számomra az is, hogy mennyire jól illeszkedtek a történetbe és milyen sok hozzáadott értékkel rendelkeztek a pluszban kitalált jelenetek. Ezek mind a Halálfalókhoz kötődnek, és visszaadnak valamit abból a deficitből, amit az eddigi filmek jelentettek: most valóban kompetens és veszélyes ellenfeleknek látszanak, egyéniségük is kikerekedhet, ami mindig nagyon fontos, ha nem akarjuk, hogy hőseink ijesztő papírmasé-figurák ellen harcoljanak. Ezt az oldalt ezúttal javarészt Helena Bonham Carter képviseli, méghozzá a tőle megszokottan szuggesztív átéléssel.
Ami ugyancsak lélegzetelállító, az a film képi világa. Egyik egyetlen eddigi előzményben sem láthattunk még ilyen finom és igényes operatőri munkát, ilyen gyönyörűen megkomponált és nagyon is tudatosan használt képeket. Végre nem egy Disney-mesevilágban éreztem magam; nem valami dedós mesevilágot próbáltak meg felépíteni, hanem megpróbálták nagyon is komolyan venni azt a rowlingi alapvetést, hogy a varázslók világa a sima, hétköznapi valóság; a valóságnak egyszerűen csak egy másik, általunk nem ismert szelete. Minden eddigi részben volt legalább egy olyan jelenet, amikor a rendező eszét vesztve csinált valami nagyon műt vagy hiteltelenül és hiteltelenül grandiózusat; most sikerült a bölcs mértéktartás keretei között maradni. Ami látványos, annak megvan az oka, hogy miért látványos — Dumbledore-ról például valóban megmutatkozik, hogy milyen nagy hatalmú varázsló, vagy megérthetjük azt, hogy miért retteg mindenki a Halálfalóktól.
Néha a kihagyott jelenetek helyét veszik át ötletes és érdekes megoldások: a könyv egyik utolsó jelenete, a temetés például megvalósíthatatlan lett volna eredeti formájában és a film időkeretei között — a helyette kitalált, rögtönzött tisztelgés az elhunyt emléke előtt hatásos, emlékezetes, erős szimbolikájú lezárása a történetnek. Jó lenne a történet hátralevő részét is ebben a szellemben megvalósítani.