Vitorlabontás – 2.

kzt | | | 2009., augusztus 26., 9:34 | | |

1 Trackback

Ugyan az előző posztoban nem konkretizáltam az emlegetett író művét, közben többen jelezték hogy ismerik ismerik, és nagy kedvencük volt, úgyhogy most konkrétan Szpeti kérésének eleget téve a címet is publikálom: a Swallows and Amazonsról – Fecskék és Fruskákról – beszéltem. Persze van sok része a sorozatnak :). Szerintem vitorlázóknak kötelező.

Ahogy sötétedett egy kis szellő is feltámadt. Tovább haladtunk magunk mögött hagyva Révfülöpöt, végül amikor már teljlesen besötétedett horgonyt vetettünk a zánkai öbölben. Újabb romantikus pillanatok következtek, amikor is a kapitányok közölték velünk, hogy tulajdonképpen az aksi a végét járja, úgyhogy ha netán fura fények jelennének meg a közelben akkor szóljunk, nehogy kocc legyen a vége. A továbbiakban ha néhány fénypont feltűnt belőttük a világítást, egy idő után már inkább csak elemlámpákkal hadonáztunk.

Már vártam az estét. Sejtettem hogy az ég a Balaton vízéről nézve teljesen más látványt nyújt majd mint a Pesti fényforgatagban. Lassan megjelentek a csillagok. Egyre több… míg végre kirajzolódott a Tejút. Balaton, ringatózás, Tejút és hullócsillagok… mi mást kívánhat magának az ember? A Zánka mögötti hegyekben már láttuk a közeledő frontot is. Sűrűn villámlott. Ez volt a szombatra ígért rossz idő első előjele.

Éjszaka a fedelzeten - by Trychydts
Éjszaka a fedélzeten (Fotó: Trychydts)

Lassan úgy gondoltuk ideje nyugovóra térni. Szépen megágyaztam magunknak az első kabinban aztán kimásztam a többiekhez, hogy megnézzem Balázs hogy bénázik ügyeskedik a viharlámpával. Végül sikerült meggyújtani is, és még a petróleummal sem locsolták körbe a hajót. Azért a poénkodások azok mentek, mi pedig rejtett aggodalommal figyeltük Tryvel, ahogy Mazsi és Balázs a petróleumlámpa rögzítésének hogyanján tanakodnak, vagy ahogy harmadszorra futnak neki a kormány kirögzítésének. Végül bemásztunk a kabinunkba, és kinyitottam a tetőablakot. Sokáig néztem még a csillagokat csak aztán aludtam el.

Éjszaka számtalanszor ébredtem valami furcsa motor morajlásra, ami úgy tetszett félálomban mintha magából a vitorlásból jönne. Persze mindig elhessegettem a gondolatot és megnyugtattam magam biztos csak hallucinálok. Hajnalban ébredtem.

Hajnalban a kabin tetőablakán át... - by Trychydts
Hajnalban a kabin tetőablakán át Eddyvel (Fotó: Trychydts)

Try félig kilógott a tetőablakon. Felmerészkedtem hozzá. Balatoni napfelkeltére érkeztem. Hát ez is élmény volt a javából.

Napfelkelte - by Trychydts
Napfelkelte a Balatonon (Fotó: Trychydts)

Reggel már felváltva villogtak az első és másodfokú viharjelzések a partról. Ez nem volt rossz jel. Remek szelet jelentett. Tehát végre megtapasztalhattam milyen az ha tényleg vitorlázunk, ha tényleg szeljük a hullámokat. A tihanyi szoros előtt megreggeliztünk, aztán nekivágtunk hogy keresztül lavírozzunk a kompok között, és célegyenesbe vegyünk Füredet. A lavírozást nagyon élveztem. Kalandos volt, legalább mint egy számítógépes játék. Aztán már csak a vitorlásokat kellett kerülgetni. Itt kapitányaink elszórtak nekünk néhány információ morzsát a vízi kreszről, továbbá Try segédkezett fordulásoknál. Én is szívesen segédkeztem volna, de nem éreztem azt a hű de nagy bizalmat az irányomban, hogy ezt közöljem is velük.

A helyzet a füredi kikötőhöz érve kezdett meleg lenni. Lavírozzunk be két vízijárgány közé motor nélkül. A kapitányok kiosztották a feladatokat, aztán lélegzetvisszafolytva vártam hogy mi sül ki belőle. Ugyan ez volt az első kikötésem, a motor zaját is már csak legközelebb fogom hallani, de inkább azt remélem akkor sem… mert vitrolával kikötni szerintem sokkal de sokkal feelingesebb mint, beindítani a motort. A kikötés amúgy csontnélkül sikerült, úgy ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Rendbeszedtük a hajót, és felszedtük két újabb útitársunkat, a Benke-Tóth duót. Csak a szárazföldön hasított belém a felismerés, hogy minden porcikám sajog. A vállam fáj, a lábamat pedig mintha szénnel fűtenék. Nem emlékszem hogy valaha életemben lettem volna ennyire barna, mindenesetre igencsak kedvemrevaló a sokévi hófehérkedés után. Már rendesen a délutánban jártunk, amikor még mindig csak a szárazföldön csámborogtunk. Ekkor már világos volt hogy Csopakig már nem jutunk el, mert a kapitányok intéztek egy másnap reggeli motorszemrevételezés a füredi kikötőben. El kellett dönteni hát hogy mi legyen. Háromnegyed öt volt. Vízibiciklik hatig vannak. Ez időben elég kevés. Végül Try felajánlotta, hogy ő marad a parton a cuccokkal, én pedig menjek még vissza és fürödjek, aztán majd a már bejáratott módszerrel kiúszom a partra. Hát búcsút intettünk Trynek, és ismét a vízen voltunk. Kalandos indulásunkat – ugye továbbra is motor nélkül – még a kikötőmester is aggódva szemlélte végig a dokkról, pedig szerintem igazán gyönyörűséges volt. A szél erősödött, a vitorlás pedig dőlt. Szinte sajnáltam hogy most vagyok először… már sokkal korábban el kellett volna kezdeni. Ám nap ekkorra már nem jött csak felhők, és a szombatra beígért eső néhány előcseppje. Azért a víz jó volt, de csak konszolidáltan kostoltam bele, épp annyira hogy a ropogósra sült lábam sistergés nélkül lehűljön kicsit. Végül amikor úgy éreztük idő van, a strand felé vettük az irányt. A kapitányok a kikötőben még megkergették volt oktatóikat, minő véletlen pont arra jártak, mígnem Kata – szintén első vitorlázó – aggódva mutogat, egy nagy közeledő sétahajó felé… köhm… kapitányok észbekapnak, kitérünk az útjából, végül egy csendes helyen lelassítunk én pedig búcsút intek a társaságnak és beugrom a vízbe. Végre ismét úszhatok, ami mint már említettem vadvízben nagyságrendekkel hangulatosabb és élvezetesebb, mint uszodában. Elégedetten vánszorgok ki a vízből a partra, ahol Try már vár a pakommal. Megtöröközöm, átöltözöm egy közel eső kabinban, és csak ekkor jövök rá, hogy egyrészt indul a vonatunk, másrészt én még egy tál halászlén kívül semmit nem ettem, pedig már este hét óra lassan.

Gyorsan beszerzünk némi szőlőt, és pirított fahéjas mandulát aztán célegyenesbe vesszük a vasútállomást, ahol jegyet váltunk az első pesti vonatra. Pechünkre se első osztály, és még egy átszállással is számolnunk kell, de ha ez nem lenne elég aztért az eső még esni kezd.

Már csak a vonaton ülve konstatálom hogy a kimerültség olyan fokát értem el, amit nagyon régen éreztem. És csak ott jövök rá, hogy ez mekkora elégedettséggel tölt el, és már alszom is… Székerfehérváron vagyunk amikor felébredek. Még vár ránk egy kalandos átszállás. Szerencsére a személyvonatot megússzuk mert egy gyors vonat fut be a vágányra – 70 perces késéssel – korábban mint a személy – amelyikre számítottunk. Innen már csak snittekre emlékszem. Leszállunk a déliben. Aztán bevágjuk magunkat a taxiba, aztán pedig az ágyba… és másnap reggel úgy ébredek mint akin átment egy úthenger… úgy tízszer…

Írók egymás közt

algi | | | 2009., augusztus 24., 23:22 | | |

Szóval az úgy kezdődött, hogy általánosban azt kaptuk házinak, hogy történetet kellett fogalmazni. Imádtam csinálni, olyan volt mintha filmet készítenék, csak a film belül pörgött. Aztán egyik reggel, amikor kiosztották a leosztályzott füzeteket, más azzal vártak az osztálytársaim, hogy tök jó, amit írtam – persze ötöst is kaptam. (Amúgy valami időutazós kalandregény volt az akkoriban a rádióban adott és lemezen vásárolt hangjátékok stílusában – már akkor se voltam egy könyvmoly, ami miatt rendszeresen szégyenkeztem, mert a csapból is az folyik, hogy a műveltség az egyenlő az olvasottsággal.) Aztán ez lett a hobbim: novellákat írtam. Regénybe csak 1-2-szer mertem belevágni, méghozzá azért, mert tudtam, hogy túl nagy falat lenne nekem. A pozitív visszajelzések meg folyton jöttek ismerősöktől, tanároktól… Aztán kikerültem a nagyvilágba, kiderült, hogy cikket is tudok fogalmazni, de a novelláimra soha nem volt egy rendes vevő sem, így aztán el kellett fogadnom, hogy annyira azért nem vagyok jó, hogy hivatásszerűen végezzem.

Azért megjelentem íróként is: egy képregényírópályázaton megnyertem a megjelenés jogát, de aztán kreatív nézeteltérések miatt nem lett folytatása (valami halálosan unalmas dolgot kellett volna írnom), sőt, még pénzt is kerestem: pár rész megjelent egy színes, részenként 6 oldalas stripsorozatból, amibe fektetett munkámra máig büszke vagyok – kár, hogy szervezési gondok miatt hamar megbukott az egész, mert szerintem nagyon jó sztorik maradtak megvalósítatlan.

Manapság sajnos semmi időm írkálnom, és nagy sajnálattal gondolok bele, mi lett volna, ha esetleg nemcsak a prózaírást kapjuk feladatul a suliban, hanem esetleg megtanították volna a gyerekeket verset költeni, filmforgatókönyvet írni (ez még a direkt művészi irányultsága miatt választott gimiben is csak részben működött), szobrot faragni, performance-t kitalálni, színdarabot írni, rendezni, előadni, társasjátékot készíteni, tördelni, más szövegét szerkeszteni, vállalkozni stb.

Na, jó, ideje dolgoznom a filmes karrieremen. Ha valami miatt kimarad bevételem, amiatt maradjon ki!

Vitorlabontás – 1.

kzt | | | 2009., augusztus 24., 9:56 | | |

2 hozzászólás

Ébredés vasárnap: körülbelül mint akin átment egy úthenger… úgy tízszer… de előtte egy elcseszett plasztikai műtét folyamán szilikonnal feltöltötték az alsó ajkát. Ez utóbbi némi napallergia következménye, az előbbi pedig a két napos vitorlázásé. Szóval vasárnap reggel valami madár rikácsolásra ébredtem, és ha van nálam épp akkor egy shotgun, akkor nem lettem volna egész reggel felpaprikázva, hanem egy dörrenéssel letudtam volna a dolgot, és békésen aludtam volna tovább. A rikácsolás azonban szűnni nem akart, és ekkora már azt is észrevételeztem hogy a szám kétszer akkorra, mint alapállapotban és ez nagyon nem jó.

Amikor Try előbb ír egy-egy eseményről, akkor mindig úgy érzem nekem már nincs mit írnom. Azért most mégis írok, erről a kis vízi kiruccanásról több okból is.

Valamikor réges régen, amikor anya próbált ránevelni az olvasásra, hát gondolta hogy ez majd ifjúsági regényekkel sikerül neki. Sikerült. Adott egyet, elolvastam, aztán függő lettem. Ennek hatása lett későbbiekben hogy egyhangú utálatos elit sznob egyéniséggyilkos gimnáziumi éveim alatt ugyan minden órán körmöltem veszettül, persze azt egy tanár sem sejtette hogy nem a tanórai anyagot, hanem regényeket írok. Egyiket a másik után. 16 éves koromra már kábé 20 regény virított a számítógépemen. Melyikből épp mennyi oldal, annyi volt meg… 3-300-ig terjedően. Ezek közül kettő nyilváníttatott befejezettnek. Nyilván nem voltak remekművek ezek – hiába is gondoltam akkor még ennek az ellenkezőjét – de legalább valahogy járhattam a sznob iskola sznob folyosóin két méterre a padló fölött, és ez akkor eléggé éltetően hatott rám. Szóval amíg a kedves osztálytársak hígra itták az agyukat, és koksszá bagózták a tüdejüket – mert ugye az elit rétegben nyilván ez a trendi – addig én elfantáziálgattam a magam kicsi világában. Így kívülről nézve ez biztos elég lesajnálhatóan hangzik, én ezt mégis marha nagy élményként éltem meg. Hogy ez hogyan kapcsolódik a vitorlázáshoz? Nos… volt egy sorozat, ami egy csapat vitorlázó gyerekről szólt Arthur Ransome publikálásában. (Azt hiszem a későbbiekben meg is filmesítették.) Ennek a sorozatnak elég szerves részét képezi a vitorlázás. Ez is a fő vonulat. Hát itt szerettem én bele nagyon ebbe a műfajba. Meg hát a víz ugye alapfelszereltség nálam. Aztán teljesen belegyógyultam. Beszereztem egy 32 részes bicskát, túlélő könyveket vetettem… és amikor már a Szaharában meg a dzsungelben is tudtam volna megfelelő kunyhóz építeni, még megtanultam a szemafor-, és a morzejelzést, mert az úgy volt poén. Aztán idővel rájöttem hogy valószínűleg sosem kerül sor arra hogy a Szaharában menedéket építsek, de a morzéval írt naplómat sem fogom tudni elolvasni 10 év múlva, meg minek is… vitorlást pedig legközelebb ismét csak a Balaton partról fogok látni, ahova amúgy is ritkán járok, úgyhogy szépen lassan elcsitult az egész lelkesedés. Meg ugye az évek is teltek, ezáltal pedig az érdeklődési köröm is formálódott…

Aztán most jött ez a vitorlázós dolog. Try hazajön és kérdezi van-e kedvem. Van-e? Micsoda? Vitorlás? Közelről? Ráléphetek meg minden? Hát kb. ennyire voltam lelkes… vártam is nagyon. Aztán meg is érte. Akaratlanul is sikerült a vitorlázás köré egy olyan romantikus feelinget teremteni, ami még az alapállapotot is felülmúlta. Legalábbis Balázs és Mazsi mindent elkövettek (akaratlanul is).

Vitorlabontas - by Trychydts
(Fotó: Trychydts)

Szóval mi már két napja Almádiban alapoztunk a standon a vitorlázásra, amikor csatlakoztunk hozzájuk Révfülöpön. Első menetben azt az utasítást kapta Try telefonon hogy a kikötőhöz úgy jutunk el ha elérünk egy nagyobb keresztúthoz és lefordulunk. Lefordulunk… jó, de merre? 600 kg cucc a hátamon. Hát lefordultunk amerre éreztük, és talált süllyedt. A távolból felderengett valami kikötőféleség. Nézek… nézek de csak valami csónakszerű izét látok ott kikötő stégje mellett… mondom is vicceskedve Trynek hogy remélem nem az a kis csoffadék ladik az… persze közelebb érve kiderült hogy az, viszont közelebb érve már nem egy kis csoffadék, hanem egy valódi fa-műanyag vitorlás… (azt mégsem mondhatom hogy hús-vér). És máris kapjuk a következő mellbevágó hírt: nincs meg a motor indítókulcsa. Itt kezdődik a romantika… motor nélkül ugyanis a kikötés és elindulás vitorlával értendő, ami ahogy kiveszem a „nagyok” szavaiból nem dívik errefelé, az ember inkább motorral teszi ezt. Mindegy. Azért felszállunk a fedélzetre. Búcsút intünk a távozó utasoknak, és a helyükbe lépünk. A legénység immárom velünk kibővülve hagyja el a dokkot, szélsebesen poroszkálva a szélcsendben.

Vontatódva - by Trychydts
Ebben szemlátomást profi vagyok (Fotó: Trychydts)

Negyen egy csónakban... akarom mondani matracon - by Trychydts
Itt meg épp a gumimatrac teherbírását teszteljük (Fotó: Trychydts)

A nemrég ébredt vitorlázók megreggeliznek, aztán beavatnak a vitorlázás rejtelmeibe felületesen. Pl. hogy hogy kell kényelmesen fetrengeni egy a hajóhoz után kötött matracon, ami nekem már elsőre is profin megy. A nap hátralevő része úgy telik ahogy sejtettem: lazítással lazítással és lazítással… egy kis napozás, egy kis hülyéskedés a vízben, ami egy újabb romantikája az egésznek hogy a Balaton közepén. Közben csorgunk lassan a Balaton mentén. Aztán ahogy esteledik Baluék távozáshoz készülődnek. A kapitányok pedig tanakodni kezdenek a partot érés formájáról. Végül Balázs kiötli hogy motor híján a legegyszerűbb megoldás ha lehorgonyzunk, ő kiúszik vízibicikliért, visszajön vele, és azon kitudjuk szállítani a távozó párt. Felszereljük mindenféle vízálló tartóeszközzel hogy legalább pénzt tudjon vinni, így talán kooperatívabbak lesznek vele a vízibiciklisek. A terv beválik. Kisvártatva egy zöld vízibicikli közeledik felénk a part felől. Közben az is kiderült hogy bérlés hatig van, tehát ha a terv szerint mi is kimegyünk a partra, akkor valószínűleg csak úszva jövünk vissza. Kis gondolkodás után bevállaljuk. A strandon mindenféle turistaközpontú luxuskiszolgálás vár ránk: a vécéket már lezárták, a lángos elfogyott, de öt perc múlva mégis kiadnak ötöt másvalakiknek, Mazsinak azért nagylelkűen sütnek némi palacsintát, egy kis könyörgésért cserébe, amiért szinte a karunkat adnánk olyan hálásak vagyunk áldásos vendégszeretetükért. Biztos mindenhol reklámozni fogjuk őket a jövőben. És amikor mindent megtettünk, amit akartunk, és Baluék távolodó vonatának is eleget integettünk. Bemászunk a vízbe, és úszunk. Úszunk vissza a horgonyzó vitorláshoz az alkonyodó Balatonban. Én pedig elmorzsolnék a meghatottságtól egy könnycseppet, ha épp nem lennék a fejem tetejéig vizes, és épp nem azzal lennék elfoglalva hogy mennyivel másabb vadvízben tempózni úszószemüveg nélkül, mint az uszodában. Sokkal jobb, és még csak átható klórszagom sem lesz a végére.

Első felvonás vége.
Folyt. köv.

Nyárutói utó-nyaralás

Trychydts | | | 2009., augusztus 23., 8:21 | | |

„Oda megyünk, ahová akarunk. Látja, ezt jelenti egy hajó. Egy hajó nem a tőkesúly, a hajótest, a fedélzet és a vitorlák — ezek csak kellékek. Egy hajó… a Fekete Gyöngy… valójában maga a szabadság.”

Jack Sparrow kapitány

Balázs sokkszerűen váratlan invitációjára egészen gyorsan meghoztuk a döntést még augusztus elején: mivel amúgy is a Balatonra készültünk ezen a hétvégén (ezen a hétvégén mondjuk soha többet nem fogunk a Balatonra készülni, de erről később), hát csatlakozunk mi is Mazsi és Balázs lelkes csapatához a vitorlázásban. Évekkel ezelőtt már voltam Mazsival vitorlázni, egy újságírós vitorlásbulin, de most annyival érdekesebbnek ígérkezett a dolog, hogy Mazsi és Balázs fel-alá kalandozgattak a Balatonon, nem igazán lehetett tudni, hogy hol lesznek.

Mi két nappal előbb Balatonalmádiban melegítettünk, egy derűsen egyszerű, kollégiumszerű szálláson. A célnak tökéletesen megfelelt, tiszta is volt meg a tulajok is kedvesek voltak. Szerdán még elég kevesen voltunk, hétvégre érkezett egy elég nagy és nagyhangú társaság, így péntek reggel hétkor a világon semmi problémánk nem volt a fél hétkor keléssel. Szerintem mindenki így lenne ezzel, akinek az ajtaja előtt egy átlagosnál vidámabb rinocéroszcsorda tartaná a reggeli eligazítását.

Csütörtökön édesanyám is csatlakozott hozzánk, a tervezettnél némileg kicsit később, mivel a jelek szerint az egész ország úgy döntött, hogy nyaralni fog ezen a hétvégén. Nyaranta a Balaton soha nem különösebben kihalt, most viszont mintha minden négyzetméteren emberek lettek volna. Ez elég sokat visszavett a különböző vendéglátóipari egységek hatásfokából, illetve a bennük dolgozó személyzet hatékonyságából. A Balatonalmádiban a hét közepén egészen megszeretett kis olasz vendéglő pincére éppen csak nem sírt, mindent elfelejtett és összekevert; még szerencse, hogy tudtam, ha csúcsformában van, akkor kedves, professzionális és közvetlen. Már később, Balázsékkal a szepezdfürdői strandon éltük meg, hogy kvázi minden elfogyott, de ha elég szépen pitizünk, akkor elvihetjük a maradékokat. Aztán majd egyszer, talán, amikor ráérnek, majd sütnek Mazsinak palacsintát, addig üljön szépen csöndben és ne zavarja a személyzetet.

Úgyhogy elhatároztuk: legközelebbi négynapos hétvégén valami csendes visszavonulást választunk majd, és a kevésbé csúcsidő-jellegű időszakokban nyaralunk majd, mint ahogy azt a fő-nyaralásunkon is tettük.

Csütörtök este aztán megkaptuk a kódolt üzenetet: Révfülöpön vár bennünket a társaság. Meg is érkeztünk, ahogy közeledtünk, úgy kaptuk az egyre rejtélyesebb telefonhívásokat; mire aztán a megrendelt pót-élelemellátmánnyal kiegészülve csatlakoztunk hozzájuk a kikötőben, kiderült, hogy a motorral az a probléma, hogy hagytak megszökni egy meglehetős fontos alkatrészt (konkrétan az indítókulcsot). Az elkövetkezendő két napban így egy visszatérő motívum volt az elvesztett kulcs tematikájához köthető játékok űzése; sajnos, amíg elváltunk, nem lett meg. Számomra mondjuk egy nagyon kellemesen romantikus mellékhatás volt, hogy így mindent vitorlával kellett megoldanunk, amit én sokkal jobban szeretek, mint a motor kényszer-kompromisszumát. Így adódott, hogy Baluékat végül vízibiciklivel segítettük ki a vonathoz, illetve mi is ott kajáltunk a strandon. Visszafelé pedig egyszerűen beleúsztunk a naplementébe. (Ilyet sem csináltam még: úszás a tökéletes tiszta víztükör kellős közepén, hogy aztán a tó közepén kimásszak egy hajóra, és ott is maradjak másnap délelőttig.)

Az elsődleges, a másodlagos és a harmadlagos progam egy hajón (magán a vitorlázáson túl) persze nyilván a  fürdés; aki már próbálta, az nyilván tudja, hogy a Balaton belsejében, négy méteres vízzel az ember alatt úszkálni teljesen más, mint egy strandon, így én is jóval az átlagom felett teljesítettem a vízben töltött időt illetően. Az egyik délutánra Kathy viszont szó szerint beköltözött a vízbe, egy gumimatraccal húzatva magát a hajó után. A maradék időszakban is elég sokat voltunk a napon, úgyhogy most az eddiginél is barnább vagyok; talán most sikerült megközelítenem a legjobban a ’96-os spanyolországi színemet. Mondjuk akkor egy egész hétig feküdtem a spanyol tengerparton, a Világirodalom történetét olvasva — két olyan dolog, ami a közeljövőben aligha fog bekövetkezni.

Szombaton Julia Robertsék csatlakoztak hozzánk Balatonfüreden; kvázi minden második szavuk az volt, mennyire fáradtak vagyunk. Akkor jöttem rá, hogy tényleg az vagyok. Ez egy nagyon trükkös dolog a vitorlázásban: amíg a hajón vagy, vidáman kacagsz, aztán lejössz, rájössz, hogy valami fura van és elájulsz.

Pozitívum a rengeteg pozitívum között: nem kellett kenyeret vágnom.

A hazaút sem volt kevésbé kalandos; kvázi minden vonat késett, úgyhogy úgy várakoztunk ott az esőben, a vészjóslósan sötét, csendben málladozó állomáson, mintha egy thriller bevezető jelenete lettünk volna. Végül aztán a harminc percet késő személy helyett egy hetven percet késő gyorssal jöttünk haza, egy laptopról zenét hallgató geek, egy kutyatulajdonos párocska, és egy párocska-tulajdonos törpe tacskó társaságában. A geeket leszámítva Székesfehérvár után öt perccel már mindenki elaludt. Amikor felébredtem egy-egy fél percre, mindig ugyanazt láttam: a sötét fülkében a srác arcát megvilágítja a laptop fehér fénye, nyomogatja a gombokat, a fülébe szól valamilyen kellemes metál, körülöttem mindenki ájultan fekszik, a törpe tacskó meg a földön szuszog.

Már vasárnap volt, mire hazaértünk; Kathy szederlekvárjának köszönhetően a nevünk állítólag már most ott van a jövő évi listán. Most megyek piacra, holnap Balázs jön hozzánk vendégségbe.

Political statement

Trychydts | | | 2009., augusztus 23., 7:19 | | |

Noha nem szokásom elhatárolódni a saját írásaimtól, a saját „politikai” jellegű írásaimat mégsem itt közlöm, leginkább a stílus egységessége miatt. Szóval írtam valamit az I hate it here-be, amit a változatosság kedvéért most fontosnak is tartok. Előre is köszi annak, aki elolvassa!

Szombat este, egyedül

Trychydts | | | 2009., augusztus 15., 18:21 | | |

Az édesanyámmal töltött nap után csak késő délután érek haza a piacról; most azonban nincs itt Kathy, hogy kipakolja az elemózsiát a szatyorból, mert Kathy ma nincsen sehol. Ő is családi programozni ment az ország egyik sarkába, így egyedül rendezkedek a hűtőben, hogy aztán nekikezdjek a gulyásleves-főzésnek. Ez képezi majd az e heti ellátmány gerincét,  a hét második, az elsőnél sokkal kalandosabbnak ígérkező felében pedig fasírt eszünk majd. Fura így egyedül tevékenykedni, régen volt agglegény-életemre emlékeztet egy kicsit a dolog. Erőt is vett rajtam némi melankólia, amit az édesanyámtól hozott nosztalgia-kazetták hallgatása is megerősít egy kicsit.

Tegnap részt vettünk egy második körös szalonnasütésen Baluéknál, ezúttal nem utolsó, hanem első befutók voltunk, részt vehettünk egy kicsit az előkészületekben is. Szedhettem saját termésű paradicsomot is, de mivel az nem volt elég, átküldtek lopni egy keveset a szomszédba is. Megjegyzem amúgy, az utóbbi hónapokban elég sok időt töltöttem azzal, hogy megtanuljak finom paradicsomot szerválni magamnak a piacról, de ezeknél a kertben termett daraboknál finomabb, zamatosabb természetesen még soha nem akadt a kezemben. Kevés dolog van amúgy, amelyik olyan könnyed természetességgel tudná kísérni a lecsúszó szalonnát, mint a nyers, szobahőmérsékletű paradicsom.

Sajnos kissé korábban kellett lelépnünk, lévén, hogy Kathy ma hajnalban indult, és még normál tömegközlekedéssel szerettünk volna hazaérni. Ugyan többen is nagyon meghatóan szónokoltak az éjszakai közlekedés csodáiról, sajnos azonban annak idején magam is elég jelentékenyen megmerítkeztem ebben a műfajban. Még nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy elfelejthettem volna, micsoda iszonyatos tahók tudnak felbukkanni az utazóközönség tagjai között; a zsúfoltság és a tömeg pedig még finom modorú, ibolyaillatú emberek között sem esik nekem túlzottan jól, nehogy abban, a tömény sör- bor- és hányásszagban, ami számomra az átlag éjszakai busz atmoszféráját jellemzi.

Mindenestre a törekvés a minél előbbi lefekvésre már csak azért is indokolt volt, mivel Kathy a változatosság kedvéért rosszul emlékezett az indulási időpontjára, így jó egy órával kellett magát összekapnia, mint ahogy azt eredetileg tervezte.

Ne tedd!

kzt | | | 2009., augusztus 12., 8:39 | | |

A mai nap nagy tanulsága: sose akarjatok hosszú hétvégés időszakban egy héttel utazás előtt olcsó balatoni szállást foglalni.

Körülbelül 30 telefonhívás és 30 „nincs” válasz után végre meghallottam azt a csodálatos szót hogy „van”. Amikor már a frusztrációm a plafonon volt, és kétnapi meddő keresgélés, telefonálgatás állt a hátam mögött.

Szóval először kezdtem az apartmanokkal. Aztán lejjebb adtam az igényeimet. Aztán a balatoni várossal kapcsolatban is lejjebb adtam az igényeimet. A város már nem számított, csak hogy északi parti legyen. Aztán már kempingeket hívogattam (sátorhelyük sincs már, értitek?!). Aztán rájöttem hogy az eldugottabb oldalakkal jobban járok. Végül egy turistaszállót hívva végre egy kedves férfi hang belebúgta a telefonba a várva várt szót: van! Jó, jó… nem egy Hilton, de a part közel van, van saját fürdő, és hűtő, és még csak nem is drága… szóval fél óra alatt sikerült visszatértem a való életbe ennek hatására lerázva magamról minden frusztrációm. Végre eljött a pillanat, amikor kényelmesen hátradőlhetek a fotelban egy adag mojitoval a kezemben… na persze… szóval végre megint a munkára összpontosíthatok :).

Szalonna!

Trychydts | | | 2009., augusztus 09., 22:41 | | |

Aki ismer, az nyilván tudja rólam, hogy nagyon szeretek nyárson szalonnát sütni. Sajnos erre eddig sokkal kevesebbszer volt lehetőségem életem során, mint ahányszor szerettem volna, évenként max. egyszer-kétszer nagymamám telkén, azt slussz. Persze tudom én, hogy nem lenne ezt olyan nagyon nehéz megszervezni valami kirándulóhelyre sem, de azt hiszem, túlságosan félek attól, hogy lángba borítom az aktuális hegyoldalt, semminthogy élesben is ki merjem próbálni.

Amióta ismerem Kathyt, persze némiképpen rózsásabb az életem, ha lelátogatunk hozzájuk és nem szakad az eső, akkor rendszerint van szalonnasütés is a kedvemért, amit nem győzök eléggé értékelni. Amikor meglepetésből ugrottam le hozzá, akkor is csináltunk ilyet, kettesben, annak már komoly romantika-értéke volt.

Másik szalonnasütő-hellyel rendelkező barátom Balu, de tizennégy év alatt mindeddig egyszer sem került sor arra, hogy én is ott legyek. Vagy nem is hívódtam meg, vagy meghívódtam, de aztán mégsem tudtam elmenni… szóval nem igazán akart összejönni a dolog. Pedig tényleg imádom a sült szalonnát, de persze gázon szalonnát sütni, az már nekem is túlságosan puhány dolog.

Aztán múlt előtti héten jött a telefon, hogy van-e kedvem két egymás után követő pénteken szalonnát sütni. Naná, hogy volt, igaz ugyan, hogy az első alkalommal délutánra kreatív programom volt, de hát szalonnát úgyis sötétben sütnek az emberek. Lényeg a lényeg, hogy péntek este már én is ott voltam Baluék újdonsült házának kapuja előtt, enyhén szédelegve az éhségtől, de azért nagyon reménykedve. Ahogy tapogattuk az útvonalat a kert felé, a konyhában találtunk némi aprósüteményt, abból csipegettünk is egy kicsit, aztán belevetettük magunkat az eseményekbe.

Meglepően sok embert ismertem, tulajdonképpen csak ketten voltak, akiket csak hallomásból. Tök szuper volt a hangulat, itt láttam először, hogy egyesek képesek a szalonnájukat sörrel locsolgatni (én személy szerint egyelőre maradtam a konzervatív módszereimnél), de így is tök jó volt. Zsófiék nagyon első osztályú vendéglátók voltak, a kaja is zavarbaejtően is nagy mennyiségben állt rendelkezésre. Még fotózgattam is egy kicsit — újabban eléggé leszoktam erről, de most, amikor kedvem támadt egy kis nagyüzemi nosztalgiázásra, rájöttem, hogy egészen hasznos tud lenni, ha az ember kattogtat a bulikon. Úgyhogy mostantól sokkal többet fogok kattogtatni, az tuti.

Ha minden igaz, folyt köv jövő héten, ha minden igaz, a terep és a helyi szokások nagyobb ismeretében most már mi is bekészülünk majd némi meglepetéssel.

Főzés vs. főzés

kzt | | | 2009., augusztus 06., 9:37 | | |

Azt hiszem kénytelen leszek végre állást foglalni a lecsót illetően.

Ugyan Try áldásos hatására kezdtem el főzőcskézni (szegény ezt azóta sem tudja feldolgozni, mármint hogy én előtte nem főztem), mégis kialakultak köztünk ételkészítési megkülönbözések. Ugye az elején az ember próbál kompromisszumokat kötni. Először legyen úgy ahogy te akarod, aztán csináljuk úgy hogy neked is meg nekem is jó legyen, aztán végül az lesz ami valamennyire bonyolult, mégis a legkiegyensúlyozottabb választás: csináljunk kétfélét. Na nem mindig, van amikor egyikünk fejet hajt a másik akarata előtt. Például én beteges függője vagyok mindenféle leves nagy adag zöldségorgiával való megtömködésével, valamin mániám csirkemellkockákat főzni bele, legyen szó bármilyen levesről. Mint például a zöldbab leves. Múlt hétvégén pedig Try nagy elánnal hozza nekem a piacról a friss zöldbabot, hogy legyen zöldbableves… és akkor halkan megjegyzi, hogy de most olyan amit ő szeret. Aztán megkérdezem milyen az olyan, ő pedig elém tolja a szakácskönyvet, amiben a zöldbab leves a következő módon készül: zöldbab sós vízben egy egész paradicsommal megfőz, aztán paprikás rántással berántjuk, és csókolom. Kész a leves. Hiába forgatom jobbra balra a lapot, ez bizony tényleg egy szakácskönyv, és egy tényleg létező recept, de hát ki tud ellenállni Try sóvárgó tekintetének, megfőzöm. Még egy sóhaj a végére: főzzek bele vajgaluskát is! Aztán amikor a vajgaluskák felevickéltek a felszínre a leves késznek  minősítettett. Hmm… hmmm.. és legnagyobb megdöbbenésemre annyira ízlik, hogy az egész bödönnel belapátoljuk. Persze nem azonnal, de szépen elfogy maradék nélkül.

Azért vannak dolgok amikben képtelen voltam engedni. Ilyen például a morzsáskarfiol. Márk Balu anyukája által készített verziót preferálja, én viszont kellemes gyerekkori emlékként őrzöm azt a morzsáskarfiolt, amit a kilencvenes évek elején ettem egy mecseki családi kirándulás alkalmával egy helyi étteremben. Ez pedig nem készül máshogy mint: karfiol sós vízben megfőz, alaposan lecsöpögtet, morzsa olajon sóval ropogósra pirit, karfiol megforgatva benne, finom friss tejföllel tálal. Azt kell hogy mondjam egyik kedvenc kedvenc ételem. Míg ezzel szemben ahogyan Try favorizálja: karfiol sós vízben megfőz, morzsa pirít, karfiol belekever, aztán tepsibe az elegyet eloszlat, tejföllel teteje befed, sajttal megszór, sütőbe sajtpirulásig süt. Finom-finom, de valahogy mégis makacsul ragaszkodom a saját verziómhoz. Nem úgy mint a túrós tésztánál, aminek egy másik receptjét Try-től tanultam, és be kell vallanom úgy ezerszer jobb. Főtt tészta tejföllel túróval, szalonnapörccel, sóval összekever, jénaiba a cucc, tetejére tejföl, és sütőben megsüt. Mennyei! Egyszer isten bizony odáig is elmerészkedtem hogy harcsapaprikással tálaltam, ami eleinte merőben eklektikus megoldásnak tűnt számomra. Íze viszont állat.

És elérkezünk a végső állomásra, ami miatt ez a poszt valójában megszületett. A lecsó. Mivel már két hete ez a szerepjáték sláger kajája, és én szinte meghatódom, amikor tegnap este Balu kievickél hozzám a konyhába, és megjegyzi hogy múlt hét óta többször is eszébe jutott a lecsó, és alig várta a játékot egyrészt emiatt. A lecsó nem az én igényeim szerint készül. Márk a kissé bő lére eresztett rizses virslis lecsót preferálja. Én nagyon nem. Én nem főtt lecsó, én apukám-féle sült lecsópárti vagyok. Döbbenet, de gyerekkoromban utáltam. Ha kérdezte hogy kérek-e általában nem kértem. Aztán tinédzserkoromban megszerettem. Szóval azt hiszem ideje kidolgoznom az én saját lecsómat. Főleg mert vannak elképzeléseim. Ez pedig a következő lesz: olajon kolbász, és hagyma (jó sok) alaposan megdinsztel, rá jöhet a paprika ki magokkal ki mag nélkül az mindegy. Paradicsom kizöldel, lehámoz. Nekem csak az íze kell a többit megtarthatja magának a kuka. Erős paprika. Arányában paprikából kicsit több mint paradicsomból. Aztán amikor kezd elfőni a leve rakok bele virslikarikákat, végül amikor teljesen elfőtt a leve, és már az izén is kezd érződni a _sült_ zöldség, akkor ráütöm a tojást, elkeverem, meg ugye ízlés szerint sózom, és kész a remekmű. Ez lesz számomra az ideális választás.

Barátkozzunk nőkkel/pasikkal!

kzt | | | 2009., augusztus 04., 8:19 | | |

Nekem is volt egy pár fiú barátom. Sőt, szex után se gondoltuk hogy több lesz köztünk… – viccet félretéve csak egyetérteni tudok az előttem szólóval. Nekem kifejezetten sok fiú barátom volt. Sőt a legjobban az ilyen szívügyeket is velük tudtam megbeszélni fesztelenül, de ehhez kellett hogy sokat mozogjunk egy körben. Aztán jött valami beszédtéma, amit épp csak egymással tudtunk megvitatni, aztán már beszélgettünk. Aztán összebarátkoztunk. Nálam mindig így jöttek ezek a barátságok. Sosem gondoltam, hogy nekem most direchte barátkoznom kéne…

Amit szerintem – saját tapasztalat alapján – érdemes tudni: ugyanúgy nem szeretik az emberek, ha úgy viselkednek a másikkal, hogy így teljesen nyilvánvaló „én-most-szeretnék-veled-barátkozni”, mint ha valakivel össze akar jönni az ember és nyilvánvalóan úgy viselkedik, hogy „én-össze-akarok-veled-jönni”. Szerintem a barátkozás nem ilyen direkt dolog. Úgyis barát lesz két ember, ha úgy hozza a helyzet. De ha már mégis valakinek direkt a barátságát keresed, annak – ahogy Try írta – egyértelművé kell tenned (viselkedéseddel) hogy a legcsekélyebb mértékben sem akarsz tőle többet. Ha meg van rá az esély hogy azt hiszi, hogy nyomulsz rá, azzal simán félrevezeted. Egyrészt ha ő nem akar tőled semmit, és mégis azt hiszi hogy te akarsz, azzal elijeszted. Ha meg nem akarsz tőle semmit, és ő mégis azt hiszi hogy akarsz, és ő akarna is, akkor meg pofára esik. Egyik sem jó helyzet.

Erre a lefekvésre meg: nekem szinte csak  olyan barát barátaim voltak akikkel sosem szándékoztam lefeküdni. Akkor én defektes lennék? :) Akikkel le akartam feküdni azok a pasijaim lettek, nem a barátaim…

Barátkozzunk nőkkel!

Trychydts | | | 2009., augusztus 04., 5:05 | | |

1 Trackback

Kevésbé nem is tudnék egyetérteni.

Elég sok nő barátom volt, sőt, most is van — volt, akivel tisztáztuk is ezt a lefekvés-dolgot, volt, akivel magától és teljesen egyértelmű volt, volt, akivel csak évekig voltunk szoros kapcsolatban, és még a közelében sem voltunk annak, hogy történjen valami.

A dolog nyitja inkább az, hogy milyen módon közelítesz az illetők felé. Ha ugyanazt a sablon alkalmazod, mint amikor randizni akarsz vagy flörtölsz, abból persze csak félreértés lehet. (A flört lényege ráadásul pont ez: úgy csinálsz, mintha nem történne semmi, miközben mindketten tudjátok, hogy történik valami. Így, ha az ember menet közben kiszáll, akkor sem kell semmit sem tisztázni, mégis minden egyértelmű.)

Markánsan meg kell különböztetni a legelső lépésnél, hogy mit szeretnél. Egyszerűen nem viselkedhetsz úgy a másikkal, mintha nő lenne, nem gyakorolhatsz felé olyan gesztusokat, amelyeket férfiak szoktak nők felé; nem lehetnek lovagias fenntartásaid a beszédtémákkal kapcsolatban, illetve nem szabad ragaszkodnod a személyes kapcsolattartáshoz. Nekem majdnem az összes lánybarátságom hosszas levelezéssel indult, napi öt oldalas levelekkel.

Elképesztően felszabadító érzés nőkkel barátkozni — Woody Allent parafrazálva, ha képes vagy túllépni a szexuális eredetű feszültségeken, és az első perctől világossá teszed, hogy mi az, ami kizárt, kapásból megduplázódnak az esélyeid, hogy hozzád hasonló gondolkodású barátaid legyenek. Minél kevésbé vagy macho, annál nagyobb ez a szorzó. Volt idő, amikor nálam ez jóval nagyobb volt kettőnél.

Ezt bírom…

kzt | | | 2009., augusztus 02., 20:57 | | |

Ezt már anno vizsgák idején is nagyon bírtam. Az ember teljesen be van táblázva. Reggel nyolca elmegy dolgozni, aztán munka után tanfolyam este nyolcig. Persze munkában lelkiismeretesen elvégzi a feladatát, és persze a tanfolyamon is végig jegyzetel, és figyel. Közben azokban a rövid szünetekben amíg szusszan egy kicsit, elábrándozik arról hogy hétvégén miket is fog majd csinálni. Szépen terveket szövöget, aztán eljön a hétvége és paff neki. Nettó döglés. Pedig még csak nem is ezt tervezte.

Aztán amikor a vasárnap úgy tűnik, hogy olyannyira nettó döglésbe fog torkollani hogy talán még az ágyból sem leszek hajlandó kikelni, akkor Try megkérdezi tőlem mihez lenne kedvem, mire én gondolkodás nélkül benyögöm, hogy strandolni ahhoz lenne kedvem. Fél óra múlva már strandcuccokkal felszerelkezve suhanunk a metróval a Dagály felé. Újabb fél óra múlva pedig már fülfájásig szelem a vizet, míg Try kalandot tervezget a parton. Én pedig próbálok legalább haloványan megvalósítani valamit a hétvégi terveimből. Például pont azt hogy valami olyant csinálok, ami legalább hírből emlékeztet arra hogy állóképességem, és izmaim vannak. Ez utóbbiban nem vagyok egészen biztos, az előbbiben is csak annyira hogy reggelente csak elevickélek valahogy a metróig. Ezen akárhogy nézem sürgősen változtatni kell.

Kilubickolok a partra hogy jól összevizezzem Try-t. Aztán elugrom, hogy némi Hot-dog-ot zsákmányoljak kettőnknek, mire visszatérek Try új elfoglaltságot talált. Aprópénzeiből csinált idővonalat. Szépen időrendi sorrendben elhelyezte őket a pokrócra, aztán kaján vigyorral invitált hogy találjam ki melyik pénzérme mikor készült vajh. Mivel engem az ilyen dolgok felcsigáznak, hát találgattam is. Természetesen rosszul. Nem vészesen rosszul, de nem is vészesen jól. Aztán persze belelkesülök, úgyhogy szépen én is kiszórom tetemes mennyiségű apróimat. Azt is kirakosgatjuk. Aztán összedobjuk a pénzeinket, és csinálunk egy összesítést. Nincsenek pl. 1998-2001 közötti érméink egyáltalán. Merengés hogy ki volt akkor kormányon… aztán továbbszövögetve hogy az MNB elnöke ki volt… végül konzekvencia hiján, összekeveredett pénzeinken testvériesen megosztozunk. Én még megmártózom utoljára a 31 fokos vízben, aztán pakolunk és irány haza. Ez volt egy spontán strandolás.

Más: egy bizonyos papír megszerzéséhez keresztül kellett mennem egy orvosi vizsgálaton. Amolyan rutin alkalmassági. Bemegyek. Orvos kezet nyújt, mire én meg felé a kitöltött orvosi papírt, persze aztán a kezem is. Bemutatkozás. A lapról elolvassa hogy grafikus vagyok, aztán már mondja is, mielőtt még hozzám érne: „grafikus… hmm… fáj a háta, mi?” – ööö… tulajdonképpen igen. Egy ideje nagyon. Már orvoson is gondolkodtam ez meg leolvassa a foglalkozásomból a hátfájáomat. Oké. Ez vicces. Legalább színtévesztő nem vagyok, és szemüvegre sincs szüksége sasszememnek továbbra sem.

Új Harry Potter film — végre igényesen

Trychydts | | | 2009., augusztus 02., 8:39 | | | Kategóriák: ,

Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince), 2009.

IMAX-ban néztem meg, és nagyon örülök, hogy ez a film volt az első IMAX-os élményem. A könyvsorozatból az utolsó résznél már nem is kicsit kiábrándultam; ha úgy tetszik, ez volt hát az utolsó kötet, ahol legalább a könyvvel is biztosan ki voltam békülve. Óriási szerencsém volt: ez a legjobb valamennyi Harry Potter film között. Szemben például az előző résszel, ahol annyira igyekeztek az alapmű minden fontosabb mozzanatát megragadni, hogy a látvány mellé értelmes cselekményt már nem is sikerült tenni, itt a szerzők képesek voltak nyersanyagként értelmezni a könyvet, megragadni a lényegi részt a cselekményből és azt visszaadni.

Márpedig ez a könyv alapvetően két dologról szól: az egyik, hogy egyszer a varázslógyerekek is rájönnek, hogy vannak közöttük fiúk és lányok; a másik pedig Harry felkészülése az utolsó nagy próbatételre. Ezer mellékszál van persze, amik mind remekül mutatnának a vásznon, de a lényeghez nem adnának hozzá. A film tempója viszont így tökéletes: folyamatosan halad előre, mégis van időnk arra, hogy átlássuk és megértsük a szereplők motivációit, az egyes cselekedetek valódi súlyát. Hatalmas meglepetés volt számomra az is, hogy mennyire jól illeszkedtek a történetbe és milyen sok hozzáadott értékkel rendelkeztek a pluszban kitalált jelenetek. Ezek mind a Halálfalókhoz kötődnek, és visszaadnak valamit abból a deficitből, amit az eddigi filmek jelentettek: most valóban kompetens és veszélyes ellenfeleknek látszanak, egyéniségük is kikerekedhet, ami mindig nagyon fontos, ha nem akarjuk, hogy hőseink ijesztő papírmasé-figurák ellen harcoljanak. Ezt az oldalt ezúttal javarészt Helena Bonham Carter képviseli, méghozzá a tőle megszokottan szuggesztív átéléssel.

Ami ugyancsak lélegzetelállító, az a film képi világa. Egyik egyetlen eddigi előzményben sem láthattunk még ilyen finom és igényes operatőri munkát, ilyen gyönyörűen megkomponált és nagyon is tudatosan használt képeket. Végre nem egy Disney-mesevilágban éreztem magam; nem valami dedós mesevilágot próbáltak meg felépíteni, hanem megpróbálták nagyon is komolyan venni azt a rowlingi alapvetést, hogy a varázslók világa a sima, hétköznapi valóság; a valóságnak  egyszerűen csak egy másik, általunk nem ismert szelete. Minden eddigi részben volt legalább egy olyan jelenet, amikor a rendező eszét vesztve csinált valami nagyon műt vagy hiteltelenül és hiteltelenül grandiózusat; most sikerült a bölcs mértéktartás keretei között maradni. Ami látványos, annak megvan az oka, hogy miért látványos — Dumbledore-ról például valóban megmutatkozik, hogy milyen nagy hatalmú varázsló, vagy megérthetjük azt, hogy miért retteg mindenki a Halálfalóktól.

Néha a kihagyott jelenetek helyét veszik át ötletes és érdekes megoldások: a könyv egyik utolsó jelenete, a temetés például megvalósíthatatlan lett volna eredeti formájában és a film időkeretei között — a helyette kitalált, rögtönzött tisztelgés az elhunyt emléke előtt hatásos, emlékezetes, erős szimbolikájú lezárása a történetnek. Jó lenne a történet hátralevő részét is ebben a szellemben megvalósítani.

| | |