Legyünk fairek!
Amíg néztem a negyedik Terminátort, csak itt-ott jutott eszembe, hogy lehet, hogy amit látok, az nem teljesen kóser, de sok időm nem volt töprengeni a dolgon. A negyedik rész egy brutális, komor hangulatú háborús akciófilm, egy kicsit talán bágyadtra sikerült befejezéssel — ez volt az első reakcióm. A mögöttem popcornozó hájfejekbe is beleszakadt a szusz elég hamar, szóval ha valaki szereti ezt a műfajt, a film minden bizonnyal átmegy majd az első benyomás szűrőjén.
Ha az embert aztán elkezd belegondolni a dolgokba, akkor azért csak előjönnek hiányosságok. (Nb. a Terminátor-ciklus alapvető problémája, hogy az elve paradox időutazás-koncepciókból sikerült a legbárgyúbbat kiválasztani, így az egész sztori megkerülhetetlen és feloldhatatlan ellentmondásoktól terhelt, amelyektől nem lehet eltekinteni.) A végeredmény ugyanis sajnos az, hogy a negyedik részben elmesélt történet, ebben a formában nem történhetett volna meg. A harc a gépekkel még csak oké lenne — erre még visszatérünk — de a vége, az már inkább Star Wars, mint Terminátor, biztonsági berendezések nevetséges kijátszásával, magát megvédeni képtelen, enervált főgonosszal, fél perc alatt, szerszámok nélkül összerittyentett, távirányításos atombombával. Ahogy egy amerikai lap írta: néhány robot itt, néhány robbanótöltet ott, egy kis mérges gáz amott, és az ellenállásnak annyi. Ennyi esze még egy szuperintelligens szuperszámítógépnek is lehetne.
De azért, ha nagyítóval nézegetjük magát a háborút, az sem jön össze igazán. Valahol olvastam azt a Clausewitz-nek tulajdonított mondást, miszerint a csatát mindig az nyeri, akinek több katonája van. Ha kevesebb katonánk van, úgy kell csavarni a feltételeken, hogy az adott helyzetben több legyen. Ilyenkor jön képbe a partizántámadás, a rajtaütés, vagy valamilyen csodafegyver.
Elemezve a film univerziumát: a helyzet az, hogy az egyik oldalon van a Skynet, az öntudatra ébredt, katonai mesterséges intelligencia, aki uralja az egykori infrastruktúra és az ásványi kincsek döntő részét, valamint elsöprő túlerőben van olyan katonákból, amelyek nem esznek, nem alszanak, nem fáradnak el, nem lehet őket megfélemlíteni, nincsenek érzelmeik és még intelligensek is. Elvileg nukleáris holokauszt után vagyunk, a földnek radiokatív pusztaságnak kellene lennie (valamiért nem az). A másik oldalon állnak az emberek, látszólag a semmiből elővarázsolt készletekkel, ki tudja, hol és hogyan termesztett kajával, és mágneses aknamezőkkel és egyre csoffadtabb minőségű humán erőforrással, kettőtől hat főig terjedő ellenálló sejtekkel robotok légiói ellen. A rezisztenciának ez a színvonala bizonyára nagyon zavarhatja a filmben is látható, háztömb nagyságú anyahajókat, és a ház nagyságú gyalogos robotokat. Végül is nem kellene mást csinálni, mint műholdon megnézni, hol mászkálnak az emberek, aztán ott pár száz méteres mélységben mindent elpárologtatni. Az pedig végképp rejtély, hogy ilyen erőviszonyok mellett hogyan tudnak az emberek egyáltalán megközelíteni a Skynethez tartozó létesítményeket megközelíteni. Mi szükség van arra, hogy ezekben az épületekben belélegezhető atmoszféra legyen? Mi a baj a kén-hexafluoriddal?
Reálisnak a film bevezető akciójelentetét éreztem. Ha a gépek odacsapnak, nem nagyon érdemes túlélőkkel számolni. Sajnos arra semmiféle magyarázat nincsen, hogy miért nem csapnak oda folyamatosan, hogy robotok non-stop zárótüze helyett miért kell beérni a folyóban békésen úszkáló, robotikus angolnákkal.
Terminátor-rajongóknak (és én az vagyok) aligha tetszik, hogy elég sok minden felül lett írva az eddigi kánonból. Persze, sok-sok feltételezéssel és erőltetéssel mindent meg lehet magyarázni, hiszen még mindig van pár év a Terminátor jövőjének jelenéig, de azért nagyon látszik: ez utólagos magyarázkodás. A készítőket alapvetően nem érdekelte, mit is mesél Kyle Reese Sarah Connornak a jövőről; megcsinálták, ami eszükbe jutott. Nem szép és nem elegáns húzás.
Talán még kevésbé szépek, és semmiképpen sem elegánsak a film morális állásfoglalásai. Kinn élsz a semmiben, három-négy napos rohadt húst eszel, rögtönzött fegyverekkel, rendszeres utánpótlás és az erősítés reménye nélkül próbálsz küzdeni egy elhagyott városban a harci robotok ellen, hogy minek, arról még csak sejtelmed sincsen, de az ellenállók vörös szalagját, azt nem viselheted. Azt ki kell érdemelned. Parancsnok vagy, akit félistenként tisztelnek, ha tüsszentesz, azt is utasításként értelmezik, a jóisten se tud elmozdítani a pozíciódból, de azért olykor, nyilván csak úgy szórakozásból, hazudsz azoknak, akik megbíznak benned. Pontosabban nem is szórakozásból, hanem azért, hogy ne kelljen elismerned: megváltoztattad egy döntésedet. Katona vagy, aki életét két lábon járó ideáljának szolgálatában töltötte, ennek az életnek minden eddigi perce háborúban telt, de egyszer csak úgy döntesz, hogy letojod, mit gondol az az ember, aki mindenki másnál többet tud a gépekről, és mész a szubjektív buksi fejed után. Kockára téve ezért az egész ellenállást, az emberiség jövőjét, mindent. Jelentkezzen, aki szívesen vállalná fel ezen szerepek közül akármelyiket!
Mindezek persze csak utólag jutottak eszembe, amíg a vásznat néztem, csak elszánt katonákat, gigantikus csatákat, vizuálisan szépen megkonstruált akciójeleneteket láttam, ahol a rendező nem gondolta, hogy folyton rázni kell a kamerát. Fakó színek, komor, poszt-apokaliptikus világ, kiélezett erkölcsiséggel és kemény döntésekkel, alapvetően kompetens (bár a legvégén sajnos nyáladzó idiótaként funkcionáló) parancsnoksággal és a műfajban egészen jól tolerálható színészi játékokkal. Azért én sajnálom, hogy a Terminátorban ennyire döntő szerephez jutott a szórakoztatás.