Vissza a felszínre

Trychydts | | | 2009., június 30., 13:32 | | | Kategóriák: ,

Ma reggel, amikor már megint halálkómásan gázoltam a reggelben Kathy mellett, mert egy hét kihagyás után ugyan, de megint sikerült fél ötig Vampire-öznöm, akkor eszembe jutott, hogy lehet, hogy ez már tényleg túlzás egy kicsit.

A Bloodlines-ról van szó amúgy, és nem is tudom, mióta az első normális FPS-szerepjáték, talán a Deus Ex volt hasonló élmény. Ott éreztem azt, hogy nincs is végigjátszva, ha csak egyszer játszom végig, és ott érdekelt, hogy máshogyan hogyan lehetne ezt megcsinálni. Mert hát, szép szakzsargonban fogalmazva, replay value-ja, az van neki, sok minden nem mindegy, a cselekedeteknek, de a dumáknak is következménye van, és bár itt is akad a designer-idiotizmusokból itt-ott, összességében véve engem eléggé lebilincselt a sztori.

Amit kissé fájlalok, hogy a Deus Ex-szel ellentétben itt nincs olyan verzió, hogy nyílt konfrontáció nélkül végig lehessen vinni a történetet. Deus Exben, ahol pedig terroristaellenes ügynökkel játszik az ember, ez simán lehetséges volt. Most hiába vagyok misztikus képességekkel felruházott vámpír, bizony néha be kell mászni a lövészárokba, főellenségeket dögönyözni. Ez csak azért kiábrándító, mert így a lopakodós/mellébeszélős karakter egyik pillanatról a másikra nagyon el tudja veszíteni a varázsát. Mindenesetre, ha az ember ezt a kompromisszumot megkötötte, akkor még mindig elég felfedeznivaló akad, sok kis apróság, kis melléksztori, kis sztori-fűszerező közjátékok, amiket elsőre kvázi lehetetlen is lett volna mind kiaknázni.

Ami viszont nagyon nem bilincselt le, pedig algi azóta asszem meghalt blogjában nagyon pozitívat olvastam róla, a Half Life 1. Egy darabig még csak eltűrtem az arcátlan pályatervezést, ahol többször is megjátsszák, hogy egy ajtó/fal túloldalára kerüléshez órákig kell harcolni, mert a falak/ajtók ugyebár megsemmisíthetetlenek, de amikor egy ide-oda kanyargó vasútban kéne nekem, nekem, aki még a munkahelyén is eltéved, eltájékozódnom, akkor úgy döntöttem, hogy részemről Gordon Freeman elmehet a jó büdös francba. Már így is egy kicsit furának tartottam, hogy a fizika Ph.D. a jelek szerint csak arra képesíti, az embert, hogy egy bazi nagy testpáncélban nyuvassza a kommandósokat nyers tűzpárbajban. Oh, hell. Ennél azért hús-vérebb főhőst is el tudtam volna képzelni.

A hétvégén némi médiaböjttel próbáltam ellensúlyozni a játék-túladagolást, mi több, odáig mentem lazulásban és elmekinyitásban, hogy képes voltam megtekinteni a Megint 17 című opust. Külön bejegyzést nem is vesztegetnék rá, annyira nem tetszett. Még azt sem tudnám eldönteni, mi tetszett a legkevésbé, a természetellenes dialógusok, a mélységes, mindkét gendernek odazúzó szexizmus, a kínosabbnál kínosabb, de olykor undorító helyzetek, a tehetségtelen színészek bámulatos karneválja vagy a végletes kiszámíthatóság. Amikor anno romantikusfilm-hetet tartottunk, volt egy-két klassz és elegáns film, amivel semmi bajom nem volt, mi több, megkockáztatom, hogy a sulifilm műfajával sem vagyok ellenséges, de ez azért mégiscsak több volt a soknál.

Mindegy, a vidéki kiruccanás ezt nem számítva remekül sikerült, lefelé menet beugrottunk a paksi Tescoba, vettünk mindenfélét zárás előtt húsz perccel, amiből aztán elvoltunk egész hétvégén. Kathy csinált Cosmopolitan-omlettet, ami, ha jól emlékszem, talán a második kaja lehetett, amit megfőzött nekem, és még mindig nagyon szerettem. Még azt sem bántam, hogy az eső miatt be kellett áldoznom a rituális szalonnasütést, mert úgy amúgy nem tudok annyira félni az elhízástól, hogy egy szalonasütő-alkalmat kihagyjak.

A Kill Bill első részét is megnéztük, nekem még mindig hatalmas élmény, egyre jobban tudom értékelni Tarantino olyan dilijeit, mint Michael Parks vagy Sonny Chiba, és Uma Thurmannek még mindig imádom ezt az alakítását.

Az eső, mint említettem, elég megbízhatóan szakadt, de valahogy nem bántam. Van valami nagyon megnyugtató abban, hogy az ember üldögél a házban, az ablakon kinézve fák meg mindenféle zöld, bent egy vörös perzsamacska kolbászolgat erre-arra, az ablakon meg jön be a friss levegő. Nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy miért nem megyek ki a levegőre, hiszen egyrészt bent is levegőn vagyok az otthoni atmoszférához képest, másrészt meg ki várja el, hogy esőben mászkáljak? Hazafelé, az autópályán persze nem volt ilyen felhőtlenül vicces és megnyugtató, amikor a szélvédőt amúgy is átláthatatlanná varázsoló zuhé egyszer csak átváltott hardcore jégesőbe — életemben először vettem hasznát a leállósávnak. Aztán, amikor valamit már láttam, elgurultam az egy kilométerre levő pihenőhöz. Ettől függetlenül elég jó hangulatban gurigáztunk hazafelé, de mire megérkeztünk, úgy voltam vele, hogy egy darabig most ne várja senki se, hogy gázpedálra tegyem a lábam.

A nyelvvizsgámból a szóbeli rész már megvan, összesítésben 74%-ra szerepeltem, amit elég fahéj módon élek meg. Az írásbelire úgy várhatóan még egy hetet kell várnom, de annyira nem izgulok: pontosabban csak egyvalami miatt izgulok, és az a teszt. Ha azon meglesz a minimum, akkor a többi majdenm biztosan lett olyan jó, hogy szépen kényelmesen átvigyem a lécet; egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy jelentős problémáim legyenek a fordítással vagy az irányított fogalmazással. A fordítás például sehol sem volt ahhoz képest, amikor a Johnny Mnemonic-ot, fordítottam, nem kellett utánanézni, hogy mik azok a Fuller-kupolák, meg nem kellett szlenget kitalálnom hozzá.

Menet közben egy fotósorozatot is összerántottunk Kathyvel, Kathy koncepciója alapján, amit aztán próbáltam technikailag összeszenvedni. Azt hiszem, sikerült, és még inkább átéltem, micsoda egy szemfényvesztés ez a fotózás. A stúdióban akkora kupi volt, mint eddig még soha, egy harminc centi széles hungarocell kapun keresztül fényképeztem, lábakon álló háttér előtt, a képeken mégsem látszik semmi, csak az üres tér meg a fények. Azt hiszem, ennyire komplex fényhatásokkal még sosem dolgoztam, és végül is, ha sok kísérletezés után is, de sikerült megvalósítani, amit elképzeltem. Azért még lennének kiegészítő ötleteim.

Édesanyám mostanában ECDL-lel szórakozik, ami elég vicces dolog. Édesanyám, hogyismondjam, elég intuitíven kezeli a számítógépet, az ECDL pedig — ezért is vagyok meglehetős ECDL-fan — a tudatos és határozott számítógép-használatról szól. Múlt előtti héten voltam nála gyakorlatozni. Nem túl nehezek a feladatok, épp csak a mellébeszélés meg a kábéra tapogatózás nem megy. Igyekeztem átsugározni belé némi szemléletet; nem tudom, mennyire sikerült, de az Excelje majdnem teljesen hibátlan lesz, így károkat talán nem okoztam.

A munkahelyemen végre van egy olyan feladatom, ahol ismét kiélhetem a kreatív vitakészségemet. Mi több, figyelembe is veszik a véleményemet, tehát nem arról van szó, hogy elolvasok több száz oldalt azért, hogy aztán csendesen asszisztáljak a tapasztaltabb kollégák rutinmunkájához, hanem tényleg sikerül előbbre vinnem a dolgokat, tényleg van hatása annak, amit csinálok, és tényleg elfogadnak kompetens résztvevőnek. Ami még nekem is nehezemre esik olykor; médiaügyekkel kell foglalkoznom, és néha egészen meglep, hogy milyen dolgokat is sikerül átlátnom viszonylag rövid idő alatt, pedig hát elég sokat dolgoztam a médiával. Asszem, a Nyúznál létrehozott kis műhely tényleg nem volt egy rossz kezdeményezés: a mostani barátaim közül nem egy van, akin konkrétan látom ezeknek az éveknek a nyomait. Nekem konkrétan ez nyitotta meg az utat a Vöröstündér nevével fémjelzett karrierszakaszom felé, ami nélkül viszont a leghaloványabb esélyem se lett volna, hogy ott dolgozzak, ahol most. Úgyhogy asszem, nem volt olyan nagyon rossz ötlet elkezdeni webmesterkedni Andrej mellett.

Aki amúgy köszöni szépen, még mindig remekül funkcionál HTML-guruként, a minap kértem a segítségét, mert eljutottam a trükközésnek arra a fokára, ahonnan számomra nem volt tovább. Már olyan mélyre kellett volna tapicskolni a forráskóddal való visszaélésbe, amit önerőből sose tudtam volna megvalósítani. Lehet, hogy durván hangzik, de már komolyan ott tartottam, hogy táblázattal fogok megoldani egy problémát, amikor inkább írtam Andrejnek. Belekukkantott a forráskódba, írt két sort, kétezer sornyi elméleti eszmefuttatással belevésve a fejembe a miérteket és a hogyanokat, és voila, megint ott tartok, hogy azt látom, amit látni szeretnék.

Azért titokban még mindig arról álmodom, hogy lesz majd időszak, amikor nem szögekkel és szakócákkal kell egy normális weboldalt összerakni, de asszem, ez a hajó már elment. Webkettőnulla van, a tartalom és a forma olyannyira elszakadt egymástól, hogy a formát egy csomóan már nem is látják, a szöveg-alapú tartalom meg lassan, de biztosan szorul vissza az újabb technológiák rovására, és a kompatibilitás egyre kevésbé minősül érvnek.

Álmos vagyok, de mintha ezt már írtam volna, valamikor a kávészünet végén, amikor elkezdtem írni ezt a pótlólagos bejegyzést.

Trychydts és a sötét oldal…

kzt | | | 2009., június 26., 8:07 | | |

Csak némi helyzetjelentéssel szolgálnék.

Trychydts jelenleg azért blogol ritkán, mert elnyelte a sötét oldal. Éjszakánként vámpírként járja az utcákat, bárokat, villákat… Néha Malkavita, néha Ventrue, esetleg Gangrel… szeretne Toreador is lenni, de az jelen helyzetben nem igazán jelent opciót… de talán akkor a legviccesebb amikor Malkavita. Azon még én is sorozatban kacagtam. Szóval csak jelezni akartam hogy megfertőzte a sötét oldal. Még küzd benne az ember, és a vámpír…. talán hamarosan visszatér közénk. Vagy nem… (?)

Szerdán viszont sötétedés előtt még nem öltötte fel vámpír arcát, inkább a megszokott jó kalandmester bőrébe bújt. Viszont mi! Mi! Mi ütődött tökfejek! Mi! Hát nincs bennünk becsület? Hát nincs bennünk akaraterő? Kitartás? Lelkiismeret? Mi nevezzük magunkat katonáknak? Hősnek? Mi! Emberek százainak az élete múlt rajtunk, és csak mert tudat alatt mind a saját életünk akartunk menteni. Csak mert hittünk a látszatnak, közben belül mindenki érezte hogy valami nem klappol… csak ezért otthagytunk mindent. Csapot papot, csak mert azt mondták minden rendben lesz. Mi tudtuk hogy nem. Éreztük. Mégis eljöttünk. Ez egy életre megpecsételte a sorsom. Legalábbis az eset óta gyötör a lelkiismerefurdolás. Úgy érzem sok jót kell cselekednem ahhoz hogy megváltást nyerjek. Ha egyáltalán egy gnómélet elég lesz hozzá. A háború egy rettenetes dolog. Hiába nyertünk… annyi a veszteség… – a szerdai bénázás mindenkit letört. Azért volt pár jó pillanatunk a nagy pofára esés után, amíg a KM Axelt félrevonta, mi megvívtunk fárasztó harcunkat valami génmanipulált, vagy sugárfertőzött darázs-lószúnyog-éjjelilepkehibriddel. Végül egy csata keretében foglyul ejtettük, de előtte rámondtam egy varázslatot némi chemotoxxal… még mielőtt Axel és a KM visszatért volna, végignéztük ahogy hatni kezd a méreg, és szépen lassan veszti el a HP-it… Axel – a paladin – nem díjazta kínzásunkat.

Tegnap este is éreztem a sötét oldal közeledtét… miután Try felhívott nyolc körül hogy jön haza, az ég feketébe borult… csak a házakat világította vakítóan a nap. Hátborzongató…

Modellfotózás

Chloe | | | 2009., június 21., 10:07 | | | Kategóriák:

Hát igen, pedig a modell arca már egész visszanyerte eredeti emberi formáját. Nincs megdagadva, és már csak egy kicsit zöld :P

Dobos torta

kzt | | | 2009., június 21., 9:47 | | |

Tegnap reggel nekiálltam és sütöttem apának dobos tortát. Hát egész büszke voltam magamra. Eközben Try azzal szórakoztatott hogy milyen lehet már bőrgyógyásznak lenni. Egész nap ülsz el székben és az emberek hordják hozzád a rondábbnál rondább mindenféléjüket. Mondtam neki hogy akkor inkább lennék cukrász… azt hiszem imádom a szép dolgokat…

Dobos torta

Hű… egész hétre esőt mond. Mennyire vagyok irritáló azzal, ha azt mondom bizsergek a boldogságtól az enyhe nyár miatt? (Most azt leszámítva hogy ez a rohadék eső megint kettéharapta a délutánra tervezett modellfotózást…)

Nyári szellő

kzt | | | 2009., június 17., 13:13 | | |

A helyzet változatlan. Az ágyba süppedős hullafáradt mélyalvások száma nő. Azt hiszem ezt nevezik a jól megérdemelt alvásnak. Mindenesetre a hivatalos munkahelyemen is rám bíztak egy feladatot, ami végre felkeltette az érdeklődésemet. Szeretek többszáz oldalas kiadványokat tervez és tördelni. Egész fellkesít. Hogy azért ne legyen minden cukozmázas, egy olyan feladatot is a nyakamba varrtak, ami ellen kézzel lábban tiltakozom, és egy kicsit viszket a bal fülem, ezért megvakarom… hogyan? Hát jobb kézzel hátulról… ja hogy nem így a legegyszerűbb? Az már senkit sem érdekel…

Mindenesetre ez a pörgés fura dolgokat hoz ki belőlem. Ma pl. egyszer csak azon kapom magam, hogy az American beauty zenéjét dúdolom, aztán belém fészkeli magát az érzés hogy most azonnal meg kell hallgatnom… az egész albumot. Nincs választásom… most albumot hallgatok. Marha jó!

Még pár szó az időjárásról. Idejét sem tudom már hogy mikor élveztem ennyire utoljára egy nyarat. Ujjatlan kisruhában vidáman, se melegem se hidegem… pont jó. Az idő kellemesen meleg, viszont ritkák az izzasztó párás napok (amitől nagyon tudok szenvedni). A szél pedig kellemesen hűvős. Egész élveztem ma reggel munkába jövet a sétálást. Sőt! Tegnap is fodrász után este nyolc körül mentem haza, és nem akaródzott buszozni. Inkább hazasétáltam. Reggelente meg – remélem Try – legnagyobb örömére ugyancsak sétálunk a metróig. Nem is tudom mi bújhatott belém, amikor kitaláltam ezt a buszozás mizériát… :)

RE: Bölcsességfog

kzt | | | 2009., június 13., 19:51 | | |

Húú… azt hiszem ma este fohászkodom egyet, hogy az én bölcsesség fogaim soha ne nőjenek ki… adja az ég… köszönöm, de én ezt kihagyom…

Bölcsességfog

Chloe | | | 2009., június 11., 21:07 | | |

Állítólag az emberek egyre nagyobb százaléka küzd azzal, hogy az állkapcsa mérete miatt a fogai gyakorlatilag nem férnek el a szájában. Részemről ez biztosan így van, pedig nincsenek is nagy fogaim. Pontosabban nem voltak. A fogszabályzás miatt már így is búcsút mondhattam 4 kis egészséges fogacskámnak, és akkor azt hittem, hogy a bölcsességfogaimmal már nem lesz probléma. A fölsők szépen ki is nőttek, igaz, 15 fokkal megdőlve, de ezt még meg is bocsájtanám. Az alsók viszont egyáltalán nem férnek ki, mert föléjük tornyosul az állkapcsom hátsó csontja.

Orvos elküld röntgenre, elkészül, orvos vigyorog, hát ki kell vésetni (mivel még ki nem nőtt fogakról van szó). Hát persze, hogy eddig nem is gondoltam erre, ez hiányzott az életemből !!! :) De hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a csontocskát meg is kell fúrni. Na, ez kb. olyan volt (ma 4 óra tájban), mintha a számban heggesztettek volna  különféle recsegő hangok kíséretében. Tulajdonképp csak a fényhatás hiányzott, meg a szikrák. Persze cserébe végignézhettem, hogy az immáron feleslegessé vált pár húscafat  egy fényes csipesz közé fogva hogy kerül ki a számból, úszik el a szemem előtt és végzi a kis tálkában remegve az asztalon. Nem, nem szeretem becsukni a szemem :), legalább hozzávetőlegesen szeretném tudni, hogy mit művelnek velem 25 ezer forintért. Merthogy fogorvoshoz csak maszek megyek. Ha nem maszek mennék, akkor most egy durvább történetet kellett volna valószínűleg elmesélnem, nincsenek jó tapasztalataim.

Na, de csak egy kicsit fájt, azt is csak azért, mert be volt gyulladva minimálisan. Viszont  a hazautat alig éltem túl, amikor meg elmúlt az érzéstelenítő hatása, már a tűréshatáron voltam. Ekkor bevettem a fájdalomcsillapítót, amit az orvos felírt. Először azt hittem, hogy nem hat, de egy óra várakozás után most nem érzek semmit, csak egy tompa nyomást. Hihetetlen, nem gondoltam, hogy ilyen durván erős.

Mindenesetre az arcom jól meg is dagadt, de erre fel lettem készítve, így nem szaladtam pánikszerűen a szomszédos kórházba :)

kep-396

Előtte

kep-402

Utána

A fájdalomcsillapítón kívül még antibiotikumot is kell szednem, aminek a mellékhatásait tanulmányozva a következőre bukkantam: „Nagyon ritkán előfordul a  nyelv sárgás, barna vagy fekete  elszíneződése és szőrszerű bevonat megjelenése” :))) Az ilyen mellékhatásos listákat imádom amúgy, mindig teli vannak szörnyűségekkel.

Túladagolás

kzt | | | 2009., június 11., 9:09 | | |

Ezt a bejegyzést igazán nem akartam megírni. Nem sikerült.

Már biztos sokat írtam, hogy szeretem ha nyakig ülök a tennivalókban. Most is biztos így tennék, ha nem érezném azt hogy egy álomkóros manó és egy zombi keveréke vagyok. Ha a szemhéjamat rendesen kitudnám nyitni, és ha nem vizionálnék mindenfelé hatalmas puha francia ágyakat… biztos öregszem, de ez a hajnali háromig dolgozás bevallom fárasztó… de legalább hangulatos!

Jelenleg mindamellett hogy a magánéletben is pezseg az életünk, saját dolog is van elég, meg plusz munkában sincs hiány. A napjaim a következőképpen alakulnak mostanában: reggel nyolctól 8 órás melóhely, utána valamilyen családi, vagy baráti, vagy egyéb program (szülinap, bonbon készítés – aminek másnap zavarbaejtően nagy sikere van, RPG), aztán éjszakától hajnalig grafikai meló. Ez utóbbi két dolgot foglal magában: teljes arculatterv egy cégnek, és egy térkép rajzolása (ami nem piskóta).

Szóval tegnapi napom ennek fényében a következőképpen alakult: meló, onnan elkéredzkedem háromkor. Rohanok megbeszélésre, onnan rohanok haza (közben kiderül hogy otthon hagytam a kulcsom, hót ideg…). Otthon már szállingózik is a banda. Aztán négy órán keresztül halált megvető bátorsággal, és önfeláldozással többé kevésbé visszaverünk egy ork hordát, és azon dolgozunk hogy biztonságban tudjunk több száz embert. Este tíztől tizenegyig relaxáció, közben pótlom az ételhiányt, merthogy enni azt napközben elfelejtettem. Aztán átolvasom az 623 e-mailemet, amit kaptam, végül hajnali háromig szórólapot tervezek. Az eredménnyel többé kevésbé elégedett vagyok… az már más kérdés hogy a megrendelő milyen lesz. Mindenesetre a hajnali végeredmény meggyőz arról, hogy megérdemlem a pihenést. Lefekszem az új paplanomra, és egy pillanatig úgy érzem, ha most elalszom sosem kelek fel, mert elnyel az ágy.

Élvezem ám!

Nálunk a 3-as fokozat a menő…

kzt | | | 2009., június 09., 15:02 | | |

Amióta ismerem Try-t nem igazán használt paplant. Megelégedett egy sima pléddel is. Aztán az évek során sikerült megértetnem vele, hogy a paplan jó dolog, és akkor el is mentünk az IKEA-ba hogy paplant szerezzünk neki, de a célnál valamilyen mondvacsinált ürüggyel visszatáncolt. Győzködött hogy nekem vegyünk paplant, ő beéri az én régimmel, de én ragaszkodtam a sajátomhoz. Ez tartott egészen tavaly decemberig, amikor mégis rájött hogy a paplan bizonyára jó dolog. Legalábbis melegebb és kényelmesebb mint egy pokróc. Második alkalommal is elblattyogtunk az IKEA-ba, hátha sikeresebb paplanszerző akció lesz mint az előző. Alapos válogatás, és átgondolás után egy puha, hármas melegségű paplan mellett döntött. Megvettük, hazavittük, behúztuk, és onnantól elszabadult a „pokol”. Mégpedig attól a pillanattól kezdve hogy először betakaróztam vele, mert épp az volt a kezem ügyében. És puha volt… olyan kényelmes… ha lehetett volna legszívesebben kicseréltem volna az enyémmel… erről viszont már lekéstem. Trynek volt egy új puha nagy paplanja, amit nagyon megszeretett, én pedig egyre fancsalibb képpel bámultam a sajátomat. Néha-néha sikerült elkunyerálnom tőle, de éreztem hogy ez nem szép dolog. A múlt héten már egész borzalmas éjszakáim voltak. Nem egyszer világosodásig virrasztottam…

Szombat este Chloé kérdezi hogy vállalnánk-e fuvart az IKEA és az otthona közt. Természetesen… mire kicsikartam belőle hogy mikorra kell – nem kötelező lefutni mindig az udvariassági köröket :P – Try már szerzett is egy kocsit. Másnap reggel irány az IKEA. Gondoltam remek apropó hogy beszerezzek egy rakás szilikonos jégkockaformát a közeledő bonbongyártási akcióhoz.

Sétálunk sétálunk… elérünk az ágyneműosztályra. Lában a földbe gyökerezik, bánatos őzike szemekkel nézek Try-re, miközben egy tetszetős pihe-puha paplan csücskét szorongatom. Try-nek több se kellett. A hármas melegség fokozatú paplan máris a szatyorban landolt, én pedig aznap este végre olyan jót aludtam mint… nem is tudom mikor utoljára…

…hazafelé jövet Try még rákényszerített hogy vezessek autót… szerintem ő is megbánta már. (Nem nem tudok vezetni. Nem is próbáltam. Nem is akarom. Utálom! Utálom! Utálom!)

A Nike+ Achilles sarka

kzt | | | 2009., június 09., 14:49 | | |

Az egész még Try névnapján kezdődött. Kiötlöttem hogy hogy ennek biztos lenne sikere egy ajándékátadás keretében, hát riasztottam Try édesanyját is hogy dolgozzunk össze. Az ötlet neki is tetszett, így már nem volt más hátra, mint intézkedni. Gondoltam nem baj ha felhívom a boltot mielőtt feleslegesen mennék el, hát rájuk telefonáltam hogy van-e náluk Sportband. Nincs… fuhh, még jó hogy felhívtam őket. Tárcsáztam a következő potenciális boltot… és a következőt… és a következőt, és az összeset Budapesten, és vonzáskörzetében, és már vidéken is, amikor a pécsi Árkádos eladótól kétségbeesetten megkérdeztem: létezik egyáltalán mert már vagy 20 üzletet felhívtam? A hölgyemény ekkor volt oly kedves hogy az értésemre adja Sportban jelenleg nem található Magyarországon, mert hát elfogyott, és majd csak május végén várható (akkor épp április volt). A hab a tortán azért mégis csak az volt, hogy az eladók 40%-nak gőze sem volt arról hogy mi az a Nike Sportband. Valahogy erőteljesen keverték a Chippel, ami azért még csak funkciójukat tekintve sem azonosak.

Magyarországon nem kapható… – csengett a fülemben a válasz. Hát jó! Ami nincs Magyarországon, az van Angliában. Mozgósítottam anyát Chambridgeben hogy szerezzen nekem Sportbandet. Chambridgeben nem volt, Londonban is nézte ott sem volt. De azt mondja utána nézett/érdeklődött, és olyan infókat tudott meg, amik szerint a Sportband megbízhatatlan, úgyhogy nem igen érdemes megvásárolni méregdrágán, ami rossz. Ilyenkor szoktam szkeptikus lenni, úgyhogy nem tágítok a tervemtől. Oké, oké… mi van ha szülinapjára kapja meg? Nem nagy ügy… majd kitalálok neki valami mást névnapjára. Névnap le is zajlik. Közeleg szülinap, én meg ismét akcióba lendülök. Elvégre már május vége elmúlt, úgyhogy magabiztosan csörtetek be a velem szembejövő Nike üzletbe.

– Sportbandet szeretnék – mondom.
– Nincsen – válaszolja LEGNAGYOBB megrökönyödésemre az eladó.
– Mi mimimi… hogyhogy nincs?

Háát… tulajdonképpen most egy ideig ne is számítsak rá hogy lesz, ugyanis bevonták az előző szériát, és beszüntették a gyártását. Rossz volt, pontatlan volt, megbízhatatlan volt. Új modellt feljlesztenek. És az mikor lesz kapható? Tudja ég…

Akar még valaki Nike+ Sportbandet?

A billiárt tényleg nagyon élvezetes volt. Igaz egy játékot sem nyertem Try ellen, mégis nagyon tudtam élvezni a köröket. Máskor is szívesen befizetek egy ilyen estére.

Nyelvvizsga

Trychydts | | | 2009., június 08., 13:10 | | |

A szombati nyelvvizsga volt életem legröhejesebb vizsgája.

Először is: mérhetetlenül untam. Egyszerűen valahogy nem volt kedvem az egészhez. Meleg is volt, sokan is voltunk, a hely is szűk volt, szívesebben raktam volna félre az egészet, és mentem volna haza.

Volt nálam kb. 10-15 kiló szótár is; ehhez képest négy vagy öt szót kerestem ki összesen, az egyik a „sapka” angol megfelelője volt, mert akárhogy is gondolkodtam, nem akart beugrani. A többi az ment magától, a fordítás is viszonylag könnyűnek tűnt, a fogalmazásról sem gondolnám, hogy nehézséget jelentett volna. (Írásbeli vizsgával kapcsolatban az ember ne nyilatkozzon túl határozottan, ezt már megtanultam a gimnáziumban.) Az egyetlen girnyósággal a szövegértésben kellett szembesülnöm. A cikk ugyanis stressz és terhesség kapcsolatáról szólt, és mi volt a második kérdés? „Az egyes elméletek szerint milyen hatással van a stressz a terhes nőre, illetve a magzatra?” Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, révén, hogy az egész cikk erről szólt, ezért inkább megnéztem, hogy mire kíváncsiak a többi kérdésben, és amire másutt nem voltak kíváncsiak, azt beírtam ide.

Mindenesetre tizenegykor végeztem, a vizsga meg 13:45-ig volt meghirdetve, szóval sikerült a szokásos munkatempót hoznom. (Aki azt gondolja, hogy hajlandó leszek kézzel piszkozatot is írni, hát az nagyon téved. Már az érettségin sem voltam hajlandó piszkozatot írni.)

Megvoltak a szokásos furcsaságok is. A matrica-ragasztgatások, beadások, kitöltések bonyolult folyamatát persze megint nem sikerült mindenkinek abszolválnia, és volt egy csávó, aki a leghalálosabb nyugalomban írta a tesztjét tíz perccel tovább a megengedettnél, arra hivatkozva, hogy a terem falán levő óra nem jár jól. Mindeközben persze hallgatnom kellett a vitáját is a vizsgabiztossal, miközben inkább dolgoztam volna. Már nem azért, de ezért már az egyetemen is kirúgás járt, itt meg csak némi morgolódás az illető úriembe pofátlanságáról.

A pénteki szóbeli persze még hátra van, de attól egy fokkal kevésbé félek. Ha másért nem, hát azért, mert legalább bizonyos részeredményeim lesznek már pénteken, nem kell heteket várnom, hogy megtudjam, mennyire álltam a helyzet magaslatán.

Péntek esti romantika

Trychydts | | | 2009., június 07., 13:26 | | |

Pénteken billiárdozni voltunk Kathyvel.

Az úgy volt, hogy a menő üzletasszonynak elég sok programja adódott, én meg ugye itthon piszmogtam mindenfélével, miközben a vírusok bálteremnek használták a belső szerveimet, így a szokásosnál kevesebb időt töltöttünk együtt. Úgyhogy elhatároztuk, hogy péntek este csinálunk valamit, ha úgy adódik, hogy bírom a strapát.

Filmet nézni valahogy nem volt kedvem, aktivitásra vágytam meg mozgalmasságra, valami dögös programra, ami legalább egy pár napig emlékezetes marad. Némi hezitáció után elhatároztuk, hogy biliárdozni megyünk.

Régebben egy egész cikket rittyentettem arról, hogy a kettesben, férfi-nő közötti biliárd (angolabb és pontosabb nevén pool) milyen romantikus dolog tud lenni; az alkalom ugyanis a flörtölési-udvarlási lehetőségeknek elég széles skáláját adja. Persze, az utolsó tíz alkalommal, amikor játszottunk, akkor történetesen egy nagyságrenddel többen voltunk az ehhez szükséges kettes létszámnál. Így mindösszesen csak annyi jutott nekem az egészből, hogy sebzett lelkű leányzók lelkét ápolgathattam alkalmi jelleggel, akik azon lógatták az orrukat, hogy a társaság jelen vagy jelen nem levő tagjaira mennyire nem tudnak ráhajtani.

Ehhez képes most kettesben mentünk a West Endbe, tonikot gurigattam le, Kathy jeges ásványvizet, és tényleg remekül éreztük magunkat. Így, hogy egyedül játszottam, a taktikámat is egész jól tudtam alkalmazni — annyira legalábbis mindenképpen, hogy egy magabiztosnak nevezhető négy-nullás győzelmet is zsebre tehettem. Ráadásul tényleg előírásszerűen hangulatos volt minden, a hely atmoszférájával sem volt semmi gond. Oké, a West End nem az a festői barlang, mint mondjuk a Noiret, de a cucc elég jó minőségű és a tér is lényegesen tágasabb. Kathy pedig egyáltalán nem játszik rosszul, legalábbis hozzám képest nem, amit meg esetleg nélkülöznie kell technikában, azt bőven pótolja kedvességben és szellemességben. Asszem, ez tényleg jobb program volt, mint az otthoni lustálkodás.

Hazamenet még videojátékoztunk is egy sort — igaz, az automata az összes pénzünket elnyerte, de egy jóságos szerelő aztán kétszeresen fizette vissza, úgyhogy egészen sokáig helyt tudtunk állni a sötétség erőivel szemben.

Egy benézés sikertörténete

kzt | | | 2009., június 06., 21:16 | | |

Az egész azzal kezdődött hogy Vacskamati küldött egy e-mail amelyben moziba invitált bennünket. A dolgok állása. Try-t informáltam az esetről, aki azt tanácsolta hogy olvassam el a film szinopszisát, mert nem biztos hogy az a film amelyik nekem fekszik. Hát jó… google elő, cím beüt a két idézőjel közé. Első találat port.hu. Ha már szerényen magyar imdb-nek nevezik magukat (számtalanszor ütöttem már félre a .com-ot, és mindig mosolyogva kommentáltam a látottakat), akkor bízzunk benne. Hmm… hmm… olvasom a tartalmat. Nem is olyan rossz. Egész érdekes sztorinak tűnik. Még egy villámtekintettel megnézem a műfaját: tekintetem átsuhan a „…portugál filmdráma…” szövegrész felett, aztán vállat vonok: majd megerőltetem magam és megemésztem. Ugyan már jó ideje epekedem a 17 again után, de arra még nem szántam el magam hogy egyedül megnézzem. Aztán itt a mozi, és mégsem azt nézem. Ebből azért lehet következtetni arra hogy milyen filmeket kedvelek. Valahogy úgy vagyok vele egy ideje, hogyha kikapcsolódom, akkor had’ merüljek el egy kicsit a cukormázos rózsaszín felhők között egy könny habcsókot falatozva, és ne remegve kelljen végig néznem valamit miközben tövigrágom a körmeimet. Ugyan van hogy ez utóbbi is ideális választásnak tűnik, de azért magamtól ritkán vennék ki olyan filmet aminek nem egy szőke cicababa, vagy sármos fiatal srác a főszereplője. Ez már bizonyára önmagában is elég kiábrándító lehet, de van még. Egy filmről való informálódás közben az is fontos szempont hogy a szereplők között ne legyen olyan színész akinek már a látványától is ki ver a víz. Ezek közé tartozik többek közt Mickey Rurke, David Hasselhoff, Curt Russel, Ben Affleck és még sorolhatnám…

Még a film előtt tegnap egy fútó említést teszünk róla Tryvel, aki meglepve konstatálja, hogy a film érdekel engem, és szívesen megnézem, annak ellenére hogy triller. Triller? Kapom fel a fejem. Hát trillernek azért nem nevezném a szinopszis alapján, na meg az oldalon is drámának mondták de biztos elnézett valamit… no sebaj.

Eljött a mozi ideje. Kicsit korábban indulunk, de megnyugtatom Try-t hogy sebbi gáz, úgyis szomjas vagyok, veszünk colát, és még kiülünk egy kicsit levegőzni a corvin elé. Így is történik. Ülünk a padon, cola a kezemben, Try a balomon, egy moziplakát hirdető tábla meg velem szemben. Egy ideje már azt bámulom. Nem nézem igazán csak bambulok. R… Russel… Russel Crow… állnak össze a szavak aztán felhorkanok: na egy Russel Crow filmet sem néznék meg! Ebben a pillanatban a film címét is realizálom az agyamban, és döbbenten belém hasít a megvilágosodás. „Bassza meg” – hagyja el a gondolat az fejemet. Mást nem is nagyon tudok reagálni. Némi gesztikulálással Try értésére adom ezt a fatális megvilágosodást, ő pedig tehetetlenül néz rám. Már nincs kifogás. Megbeszéltük, itt vagyunk, majd összeszorítom a fogam, és kibírom valahogy.

Új fejezet: a filmről ismét nem tudok semmit, csak egy címet, és hogy Russel Crow… brr… beülünk a moziba. Elkezdődik. Szereplők: Russel Crow… – süllyedek a székben – Ben Affelck… – már majdnem a főldön fetrengek… ekkor jöb a szép kis véres bevezető – Ez ám a kihívás! – gondolom. Aztán szépen lassan egyenesedem a székben, dőlök előre és nemsokára eljutok arra a pontra hogy csak azért sem megyek ki vécére, nehogy lemaradjak valamiről. Russel Crow valami brutális nagy csalódás. Renkívül jól játszik, minden előítéletem ellenére – amiért nagyon-nagyon szégyellem magam. Ben Affleck meg megkapja tőlem a hármast, de csak mert jó kedvem van. Biztos bennem van a hiba, de a játékáról valahogy mindig a Barátok közt elemei köszönnek vissza rám, és ezzel nem a Barátok közt színészeinek zsenialitására akarok utalni… lényeg a lényeg, a film leköt, Crow lenyűgöz, a sztori izgalmas, és majdhogynem kiszámíthatatlan. A moziból elégedett arccal távozom, aztán még utolsó mozzanatként Try velem kapcsolatos vízióin ejtek egy fekete pacát:

– Tulajdonképpen mi bajod Russel Crowwal? – kérdezi.
– Ööö… egyszerűen ha meglátom a képét rosszul leszek…
– Na de, milyen filmjét láttad?
– Semelyiket!

Döbbenet… de hogy még egy lapáttal rátegyek hozzáteszem:

– Na meg volt egy South Park rész ami nem erősítette meg bennem azt a vágyat, hogy megnézzem bármelyik filmjét is…

Azért remélem a jövőben kompenzálom majd valahogy eme fekete pacát!

Vizsga előtt

Trychydts | | | 2009., június 06., 7:00 | | |

Van még egy kis időm, mielőtt ellovagolnék Nyelvvizsgába, hát pötyögök egy kicsit gyorsan.

Kissé uncsiak már ezek a lanyha vírusfertőzések, amik pár havonta elővesznek: hol megmagyarázhatatlan hőemelkedés kerülget, hogy a megfázás+ jön rám, hogy a rohangászós fajta, amikor az embernek egész napra van programja és hányingere. Mindegy, most hős voltam, mert a betegszabim három napjából egyet ledolgoztam, egyiken bementem a munkahelyemre, úgyhogy nem vittem túlzásba a lazázást így sem.

Édesanyám egy sárga-fehér bicaj boldog tulajdonosa lett, erről nekem is eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem lenne rossz egy bicaj boldog tulajdonosának, lenni, tulajdonképpen akár járhatnék is így dolgozni, még bicikliút is van hozzá. A bicaj amúgy a postán jött, egészen meglepett, milyen olcsón is professzionálisan leszállítanak egy ekkora dolgot. Persze minden relatív. Kiderült, hogy a kis zug a lépcsőházban, amit édesanyám kinézett, egészen alkalmas lenne mondjuk csivava-tárolásra, de kis női kerékpárok már se keresztbe, se hosszába nem férnek bele.

Ismét elkezdtem a fotókritizáló oldalakon való részvételt, leginkább azon apropón, hogy egy kis plusz szakmai publicitást csináljak az immáron non-profit működő fotós oldalunknak. A számításaim idáig beváltak a kritizálás metódusa viszont egy cseppet sem változott azon pár év alatt, amíg oda voltam. Sebaj, én ugyanakkor megtanultam normálisan fogadni ezeket a véleményeket, egy-két pozitív meghökkenést már sikerült is bevezetnem.

(Az oldal áthegesztése közben persze ismét belefutottam abba a problémába, hogy a CSS voltaképpen, minden látszat ellenére nem dokumentumleíró nyelv, hanem egy hatalmas kamukészlet, amivel az illúziót legalább meg lehet teremteni. Nem azt kell leírni, amit el szeretnénk érni, hanem azt, amiről tudjuk, hogy úgy néz ki, mint amit el szeretnénk érni. Néha egy kissé frusztráló érzés, mire az ember kitalál egy ilyen kerülőutat, most éppen benne is vagyok pár nem kívánatos kompromisszumban, és alapvetően nagyon várom már, mire lehet normálisan szöveget pozicionálni a honlapokon.)

Hó eleji fizumból (na jó, egy kisebb részéből) történelmi tanulmánykötetet vettem. Olvastam egy interjút a szerkesztővel pár hete, amikor a piacon álltam sorban nyers tejért, és annyira beette magát a fejembe, hogy elhatároztam: ezt mindenképpen megveszem. Amúgy is pont oda illeszkedik, ahol a legnagyobb lyuk tátong a történelmi ismereteimben, most legalább valami haloványlila segédfogalmam is van arról, hogy mi zajlott ötven-száz éve a közéletben.

Időnk lejárt, főhősünk egy hátizsáknyi szótárral elindul a jogi egyetemre, tanúbizonyságot tenni ékes angol nyelvtudásáról.

K-team

kzt | | | 2009., június 05., 11:55 | | |

Tegnap némi hosszabb kihagyás után ismét összeült a K-team, ugyan némi személy hiányossággal. Összehozni egy csajos estét sosem egyszerű. Valakinek úgysem jó, valaki úgyis mindig húzza száját, valakinek délután, másnak este jó… ezúttal csak egy sms érkezett Ilo-tól mindenféle kommentár nélkül: „Holnap este tea 6 v 7?” Válasz: „6 Ok” Ilo: „Moszkva 6 holnap”. Így találkoztam tegnap a Moszkván hatkor Iloval, és Yzával, hogy elmenjünk Ágicához – aki kisfia révén – felajánlotta hogy nála üssük nyélbe a teapartit.

Az izgalmas kis eklektikus lakásban berendezkedtünk a nappaliba, Ágica elkészítette a teát, amíg mi Yzával nem győztük elirigyelni tőle a zegzugos kis eklektika lakást. Kicsit talán loftlakás feelingem is volt tőle, amit ugye köztudottan nagyon szeretek. Aztán leültünk a pezsgős-epres tea mellé és a traccsparti megkezdődött. A jelek szerint rengeteg mesélnivalónk volt, mert nem győztünk egymás szavába vágni. Néha egyikünk másikunk még sorrendet is kénytelen volt felállítani, hogy a félig elkezdett sztorikat milyen sorrendbe meséljük a továbbiakban. És csak akkor ocsúdtam fel, amikor Try felhívott, hogy lefekszik aludni. Aludni? Ilyenkor? Jó, beteg de akkor is… még korán van! Megnézem az órát. Egy fenét van korán, már 11 múlt! Yzával egyből felkaptuk a fejünket. Kvázi szomszédok lévén rohantunk is millió félbehagyott sztorit a hátunk mögött hagyva, hogy még elcsípjük az utolsó buszt.

K-team. Ezt Ilo mondta be kábé félúton a kezdés és vége között. Mindannyiunk vezetékneve K betűvel kezdődik ugyanis. És nem csak a négy jelenlévőé, hanem az összes többi team tagé is… mindenkié. Hát így lett K-team. Legközelebb fondüzéssel folytatódik a repertoár.

Azért nem olyan rossz, ha az ember olykor olykor összeül néhány egykorú nőnemű egyeddel mindenféle sztorit velősen és fesztelenül kibeszélni. Egyszer majd összepisiled magad a röhögéstől, utána meg egy másik dologra együtt érzően bólogatsz. Nem rossz terápia ez.

Csokigyár

kzt | | | 2009., június 04., 7:20 | | |

Kiskoromban a körtelé volt a sláger. Aztán rászoktam a narancslére, mert az 100%-os volt és finom. Most a baracklé a menő. Sokat gondolkodtam már rajta hogy vajon az ilyen változásoknak mint pl. kedvenc ital megváltozása, vagy az írásom megváltozása mennyire függ attól, hogy változott a személyiségem. Vagy változott-e, vagy kapcsolatban van-e egyáltalán a két dolog. Mindenesetre azt azért kijelenthetjük, mint ahogy azt a hétvégi lakótelepi egészségmegörző sétálgatásunk közben is kifejtettünk (Try-vel), hogy a több mint 3 év alatt azért eléggé átformáltuk egymást. Mégis úgy érzem, hogy mindkettőnknek a javára vált. Én legalábbis bátran mondhatom hogy nekem igen. Ha már csak feleannyira is vagyok felelőtlen és könnyelmű mint 3 éve, akkor már megérte.

Karácsonykor nagy elánnal vetettem bele magam az édes életbe… kb. nyakig. Ajándékgyártás címszó alatt született a kezem alatt kókuszos bonbon (fehér- és étcsokis), marcipános bonbon, és narancsos-chilis. Marhára élveztem a gyártását, meg hát amúgy is imádok esztétikus és finom dolgokat gyártani. Azóta már kereszül rágtam magam egy kis szakirodalmon, és csak a megfelelő pillanatot várom, hogy ismét belevethessem magam, némi plusz tapasztalattal. Már arra vetemedtem, hogy még szilikonos bonbon formát is vettem. Aztán tegnap este Philengyék szóltak hogy útban hazafelé a farmról beugranának, hogy hozzanak némi háztájit. Bodzaszörpöt, és bio ribizlit. Mondtam nekik hogy látom szívesen őket. De amikor megjöttek nem csak a két üveg bodzát, és a vödör ribizlit nyomták a kezembe, hanem egy egész bonbon gyártó masinériát is! Hát majd ki ugrottam a bőrömből örömömbe. Csokiolvasztó, rács, kislapátizé, pálcikák, bonbon formák… minden megtalálható benne mi szemszájnak ingere. Philengy közölte hogy nem volt szíve ott hagyni a boltban. Hát jól tette. Ha én ott vagyok, én is megveszem.

Tulajdonképpen a londoni élmény beszámolómat már legalább egy hete megírtam, de valahogy arra még nem került sor hogy képeket válogassak hozzá, és felvarázsoljam netre. De ami késik… egy kicsit majd megerőltetem magam. Na nem mintha arról lenne szó hogy lopom a napot, merthogy megint amióta visszajöttem Londonból dolgozom. Dolgozom munkában, dogozom otthon… azért valahol szeretem ha a nyakamba zuhan egy csomó munka.

| | |