Egy amerikai ikon az amerikai középosztályról

Trychydts | | | 2009., május 03., 7:48 | | |

Gran Torino
2008.

Minden látszólagos sablonossága, és a Clint Eastwood-tól nagyon is megszokott, enyhén macsó keménykedés ellenére a Gran Torinónak óriási előnyt ad, hogy szól valamiről. Segít megérteni a világot, állást foglal morális kérdésekben, és a legvégére csak sikerül elkerülnie a sablonos megoldásokat.

Ha egy mondatban kellene megfogalmazni, miről is szól ez a mind hangulatában, mind kivitelezésében zseniális alkotás, akkor valami olyasmit mondhatnánk, hogy arra ad választ, hogy a tradicionális amerikai trsadaom hogyan képes vagy hogyan lesz képes befogadni és magába integrálni az új amerikaiakat, hogyan lesz képes feldolgozni az Amerika természutéből adódóan folyamatosan újratermelődő multikulturalitást. A középosztálybeli, fehér, háborús veterán amerikai (ez lenne ugye Clint Eastwood) végül minden, rasszista felhangoktól sem mentes előítélete ellenére is képes elfogadni új, ázsai szomszédainak jelenlétét, közeledését, szokásait. A film azt mutatja be, hogyan lesznek a „mocsári patkányokból” ismerősök, akiknek segítünk megszerelni a csaptelepet, vagy akik segítenek felcipelni a fagyasztóládát a pincéből. Mi több: a hmong család a főhős személyes szociális hálójának is a részévé válik: felvállalja őket mások előtt, segít nekik, hogy ne totális idegenként kelljen boldogulniuk. Ha figyelünk, észrevehetjük, hogy ezek a film valódi kulcsjelenetei.

Az elsődleges cselekmény persze látszólag nem ez. A háborúban edződött Walt Kowalski (egyáltalán nem mindegy: lengyel bevándorló családból származó) először egy közös konfliktus kapcsán hajlandó bármiféle közösséget vállalni a mellette élőkkel: amikor azok megtámadják a szomszédban lakó fiút, és verekedés közben rálépnek Kowalski gondosan karbantartott gyepére. Hihetetlen, hogy Eastwood milyen mélyreható elemzését tudja bemutatni az amerikai társadalomnak, gondolkodásmódnak ezzel az egy jelenettel. Maga a gondosan karbantartott, a filmben is bemutatott módon rendszeresen nyírt fű már eleve egyfajta szimbóluma az amerikai középosztály értékrendjének. Rendben tartom a tulajdonomat, egészen egyszerűen azért, mert az enyém, és felelősséggel tartozom érte. Ha nem gondozom, az utca is rondább lesz. Másodszor: az egész amerikai társadalom egyik sarokköve a tulajdon sérthetetlnesége. Az embernek jogában áll megvédenie, ami az övé. A sokat kritizált fegyvertartási szabályok mögött is legalább részben ez áll: az amerikai öngondoskodási ideálban az is benne foglaltatik, hogy ha más lehetőség nincs, magam is megvédhetem magam.

Persze súlyos félreértés lenne azt gondolni, hogy Waltot nem érdeklik a körülötte levő emeberek, csak a saját tulajdona. Némi elvontsággal szemlélve a jelenetet, kiolvashatjuk belőle azt is, hogy az egyéni felelősségvállalásnak ez az ideálja végső soron a közösségnek is jó. Ha a szomszédom bajba kerül, az rám is hat — az én gyepemre is ráléphetnek –, tehát jól teszem, ha közbeavatkozom. Walt valóban meg akarja védeni a szomszédjait, de cselekedeteit ekkor még nem a személyes szimpátia, hanem a törvénytisztelet és az amerikai értelemben vett önvédelmi reflexek mozgatják.

Hasnlóak gazdag szimbolika áll a címben szereplő autó mögött is, amelyik természetesen a főhős tulajdonában áll. Mindenekelőtt persze Kowalski amerikai identitását hivatott megerősíteni, lévén szó egy amerikai autóról, amelybe a kormányt ő maga szerelte bele az autógyárban, ahol egész életében dolgozott. Másrészt a filmben — ezt Walt ki is mondja — mindenki ezt a kocsit akarja. Unokája, aki úgy amúgy még a minimális tiszteletet sem képes tanúsítani iránta; a már említett hmong banda; de még Walt barátai is egyfajta tisztelettel irigységgel tekintenek az autóra. Ami, amíg él, megkérdőjelezhetetlenül Walt tulajdona; komoly jelentősége van annak, hogy kinek hajlandó kölcsönadni, és az is nem kevés feszültség forrása, hogy a végén, amikor már Walt nem lesz, kié lesz a Gran Torino.

Mindezekhez képest, akár tökéletesen mellékes is lehetne az a pár „akciójelenet”, amelyek a film Clint Eastwood régi, western- és zsarufilmjeire utalnak vissza. Abban az értelemben persze egyáltalán nem mellékesek, hogy ha képesek vagyunk nem ezeket a részeket tekinteni a film súlyponti elemeinek (mert akkor bizony egy elég sekélyes és bágyadt alkotáshoz jutnánk), akkor pont Eastwood filmes múltja miatt ezek nagyon sokkal hozzájárulnak a Gran Torino hangulatához. Clint Eastwood ugyanis maga is egyfajta amerikai tradíció, maga is évtizedekig szórakoztatta és formálta filmjeivel azt az amerikai társadalmat, amelyet most bemutat. Ha úgy tetszik, ő maga is hozzájárult azoknak az értékeknek és tradícióknak a kialakításához, amelyeket most ilyen termékenynek és pozitívnak láttat. Így hát mindenesetre érdemes jeleznünk: aki némi keménykedésre vágyik a XX. század egyik legnagyobb westernhősétől, vagy ismét látni szeretne valami Piszkos Harryset, hát az most megkaphatja.

A film kritikai fogadtatásakor — persze nyilván a nem-amerikai, elsősorban a magyar kritikusok részéről — menetrendszerűen felvetődő kérdés, mennyire képes a film „reálisan” láttatni az amerikai társadalmat. Képes-e Amerika ilyen mértékben és ilyen, viszonyag könnyedséggel felülemelkedni az előítéletességen, a rasszizmuson, képes-e ilyen mértékű izolációra. Jelen írásnak nem célja, hogy ilyen kérdéseken állást foglaljon vagy hogy bizonyos,bevándorlással kapcsolatos problémákat nem létezőnek tüntessen fel. Legyen talán annyi elég, hogy ez az alapvetően a toleranciáról és befogadásról szóló film hatalmas kasszasiker Amerikában.

Nem lehet elmenni szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a nagy műgonddal összerakott szimbolika és mondanivaló filmes bravúrok micsoda sorozatával lett a vászonra téve. Eastwood játéka és rendezése nyilván magától értetődően kimagasló. Éredekes tudni ugyanakkor például, hogy a filmben szereplő hmongokat — egy kivétellel — tulajdonképpen nem is színészek, hanem az amerikai hmong közösségekből toborzott amatőrök játsszák. A filn képi világa is egészen zseniális, a nagyon karakteres operatőri munkától kezdve egészen az apró kis szimbolikákat megvalósító, pár másodperces, jellegzetes átkötő jelenetekig. Mindez zseniális, falrengető humorral van tálalva, amelynek forrása elsősorban Clint Eastwood könnyedén önironikus játéka.

Kellemesen összetett, remekül nézhető film tehát a Gran Torino, a legjobb amerikai filmes hagyományok egészen újszerű megközelítésekkel és gondolatokkal. Clint Eastwood színészi (de nem rendezői) pályájának méltó befejezése.