Crazy hétvége

Trychydts | | | 2009., május 13., 12:29 | | |

Mondta már nekem nagyon öreg fotós, hogy én túl udvarias vagyok ehhez a szakmához.

Most is, ha Chloé azt mondja, hogy nehéz hete lesz, és kilencig akar aludni, akkor nekem még nincs a véremben, hogy bejelentsem, hogy oké, akkor keljen inkább négykor, hogy szép fényekben tudjunk fotózni, mert aludni bármikor lehet, de fotózni nem. Úgy voltam vele, hogy megoldom én délelőtt is, pláne, hogy végül is csak tesztelni szerettem volna ezt-azt, ahhoz meg nekem végül is akármilyen fények megfelelnek.

Egy futóversenybe is sikerült belefutni, úgyhogy a kocsi tervezett végállomásáig már csak busszal tudtunk lemenni, egy tízperces parkolóhely-keresgélés után. Így annak is szemtanúi lehettünk, amint két csajszibarack a verseny egy rövidebb szakaszát busszal teszi meg. Biztos elfogyott a szuflájuk, és így akartak erősíteni. Mindegy, megérkeztünk, már csak egy rövid — 45 perces — gyalogtúra várt ránk a fotózás tulajdonképpeni helyszínéig.

Ami, bevallom, izgalmasabb volt a szokottnál. Eddig én itt csak elég korlátozott számú nővel voltam (kettő közülük édesanyám és a húgom, aki akkortájt még rozsdamentes acélból volt esztergálva), akik valahogy mindig tudták vagy kitalálták, hogy milyen terepre érdemes számítani. Így az éles köveken megtett párszáz méter nem okozott cipőkatasztrófát. Most viszont percről percre éreztem, ahogy ég le a pofámről a bőr, mert míg én elég jól éreztem magam a sportcipőmben, addig Chloé és Kathy eléggé megszenvedték a terepet a városi cuccaikban.

Mindig elég jól érzem magam itt, ezen a kopároson, amit gyerekkoromban csak „Kőkereszt” néven emlegettünk. Tényleg van ott egy betonkereszt, remekül lehetett ott sziklákon mászkálni, sőt, egyszer is egy kiskanalat is találtam, ami aztán sokáig a szerencsekanalam is volt. Fotózni is tök jó, mert van ezertféle érdekes textúra, van olyan hely, ahol az eget lehet háttérnek használni. Most sajna nem volt annyi időnk, hogy mindent kipróbáljunk, de azért amiért odamentünk, az szerintem egészen jól összejött, nekem legalábbis az a benyomásom támadt, hogy Chloé egyre jobban érti, miről van szó. Ami tök jó, mert már nincs két hét életem eddigi leghosszabb stúdiófotózásához. Ötletet is összeszedtem egy csomót, javarészt az erős kihívást jelentő világításnak köszönhetően; tűzött a nap veszettül, Chloé meg ugye feketében, szóval lehetett szórakozni rendesen az expozícióval.

Elég kreatívan éreztem magam, mire végeztünk. Némi kis ráhagyással indultunk vissza, de tök feleslegesen, ugyanis tíz perccel hamarabb értünk vissza, hegynek felfelé, mint ahogy lesétáltunk. A jelek szerint azért városi cipőben is lehet durván teljesíteni.

Vissazfelé lepasszoltuk a kocsit édesanyámnál, aztán Kathyvel kettesben beültünk egy kicsit elájulni a West Endbe. Ettünk-ittunk, Kathy elraktározta a maradékot egy limonádés pohárban, még mondja valaki, hogy nem eredeti és talpraesett, utána beültünk, és édesanyám referenciáira való tekintettel megnéztük az Isten hozott az Isten háta mögött című francia filmet. Szétröhögtük magunkat, aztán hazabumliztunk, de mivel a bőrdzseki, a térdig érő bőrbakancs, a plusz magas sarkú cipő, két fotóstáska és az én táskám nem volt elég hazacipelni való cucc, még beszereztünk három karton ásványvizet, ill. némi tejszínhabot is, hogy ne szenvedjünk otthon hiányt semmiben, és hogy nagyobb kihívást jelentsen az emeletre való felmászás.

Ehhez képest a szombati nap, amit műszempilla, műköröm, műhaj és sminkvásárlással töltöttünk, móka és kacagás volt csupán. A tradicionális nemi szerepeket lábbal tiprandó, én vettem meg mindent, még a csillogós fehér szemhéjfestéket és a csillámport is; sajnos sehol sem néztek rám csúnyán vagy viccesen, így ezen a téren most nincs miről írnom. Airsoft-pisztolyt viszont nem kapni, az airsoft-boltok vagy megszűnnek vagy biztonságtechnikai ellenőrzés mián zárva vannak mostanában. Sikerült viszont helyet találnom, ahol vásárolhatok egyszer használatos szikepengéket. Asszem, ha most monitorozná valaki a vásárlásaimat, mint ahogy Laney tette a Virtuálfényben, már réges-régen rámtörte volna az ajtót, megakadályozva az elmebaj indukálta öngyilkosságomat, de higyjétek el, tényleg jól vagyok.

Három nap múlva pedig végképp jól leszek; ha minden jól megy, 72 órán belül már az első cideremet is legurítottam.