Liz elment Indonéziába. Amikor majd’ egy éve idejöttem, akkor is szabin volt; most egyedül tartom majd a frontot helyette. Enyhe különbség, hogy most többé-kevésbé kompetensnek minősülök a dolgaiban, noha azt hiszem, nálam egy kicsit nagyobb titokban tartja a folyó ügyeit. Mindenesetre három hétig azt csinálok a szobánkkal, amit akarok. Mindössze a szobanövények locsolásáról kell(ene) gondoskodnom, de jeleztem neki, hogy számomra ez mindig egy elég kudarcos vállalkozás volt. Nem arról van szó, hogy képtelen vagyok hetente háromszor megragadni a locsolókancsót, hanem hogy nálam hamar haldoklásnak indulnak a növények még a legjobb indulattal is. Így volt olyan kedves, és felkért egy supervisort, aki majd besegít ebben a munkában.

Örökre elbúcsúztam a kábé fél éve kapott főnökömtől, az egyetlen igazi sajtófőnöktől, aki mellett valaha is dolgozhattam. Ezzel egy bizonytalan, kellemetlen és zavaros időszak ért véget az életemben, amikor lebegtem itt a puszta vállalati űrben, de iure A. osztályán, de facto A. és E. közös fennhatósága alatt. Kicsit magunkra maradtunk így kommunikáció-ügyileg, ugyanakkor ismét csak olyan főnököm van, akivel meg tudom értetni magam, és aki inkább kezel partnerként, mint beosztottként. A jövőben nem lesznek véletlenszerűen letiltott szavak az irományainkban (mint a Tabuban, de komolyan), és a jövőben nem kvázi-outsiderekkel kell birkóznom egyes közlemények tartalmán.

Tegnap amúgy betörőt kellett játszanunk. A sors iróniája, hogy egy olyan szomszédhoz kellett erőszakosan behatolnunk, akikkel éppen most ástuk ki a csatabárdot. Beszereztek egy szörnyűségesen kinéző vizsla keveréket, dobbantanak munkába menet fél ötkro, a kutyulimutyuli meg vonítani kezd öt óra tájban. (Az utóbbi időben mondjuk már ritkábban.) Ráadásul tök szabálytalanul tartják a kutyát. Volt is az időben konfliktus emiatt, erre tegnap valami meveszekedett barom betömte a zárukat egy fogpiszkálóval vagy gyufaszállal, és mi segítettünk bejutni a lakásba. Sajnos, nem lennénk valami klassz betörők, mert a zárat nem sikerült megbuherálni, két és fél óra próbálkozás után csak az ajtót tudtam betörni. Ma este zárat szerelek fel. A rohadt kellemetlen incidens egyetlen haszna, hogy sikerült ismét emberi hangot megütnünk a két furapók csajjal, ami tulajdonképpen mégis jobb, mint a folyamatosan feljebb srófolt feszültség.

Ugyan én már csak a havi kontómat elkólázni járok át az étterembe a többiek még mindig nem tanulnak… ételt ne vegyél! Kollegina mai 1100 Ft-os lakomája:

Az itt látható ebéd a következőket tartalmazza: két szelet sült csirkecomb. Méretük olyan cigis doboz méret, vastagságuk legalább öt miliméter (alaposan kiklpofolták őket). A hús alatt fellelhető még némi petrezselymes (?) krumpli, savanyúságként a zacskóban paradicsomsaláta (ne tévesszen meg: a zacskó tartalmának nagy része ecetes léből áll, kisebb része 6 cikk paradicsom, nyomokban hagymát tartalmaz…)

Gondoltam, négy óra, az baromi sok mindenre elég, három felállást is megálmodtunk hát, aprólékos előkészítéssel, mi több, még egy hajvasalás erejéig én is beszáltam a kreatívosdiba. Aztán kiderült, hogy négy óra nem is olyan sok, és nem is csak azért, mert a főfényünk időnként hanyatt esett. Hanem azért, mert rengeteget kellett dolgozni egy-egy beálláson.

Most használtam először igazán aktívan azokat a dolgokat, amelyeket az új fotós könyveimből tanultam — még nem is sikerült minden száz százalékosan, mi több, megkockáztatom, hogy többet szerencsétlenkedtem, mint amikor csak érzésből nyomtam. Végül azért sikerült egy-két olyan képet összehoznom, amivel egészen meg voltam elégedve.

Mivel a négy óra kevésnek bizonyult, végül öt teljes órán keresztül fényképeztünk-sminkeltünk-állítgattunk; szerencsére kocsival voltunk, így az odatalálás sem volt olyan iszonyú vészes a sok cuccal, és haza is elég gyorsan hazaértünk, ami szerencsés fordulat volt, mert azt hiszem, mindhárman eléggé kipurcantunk. Még felugrottunk Chloéhoz, Kathy visszaadta neki az eredeti alakját, gyorsan átpörgettük a nyers képeket, aztán jöttünk haza. Én még reménykedtem benne, hogy aznap este összrántom az utómunkát, de ez elég hiú ábrándnak bizonyult.

Vasárnapra szépen kiteljesedett rajtam az alighanem még az angliai hűvösben összeszedett megfázás, így a nap felét lábadozással, a mások felét a képek igazgatásával töltöttem. Végül aztán délután már neki is láthattam a potom 700 megányi kép feltöltögetésének a Flickr-re; száz százalékig csak ma estére sikert mindent felrakni.

Közben leválogattam a legjobb képeket, és be is tettem őket egy-egy Flickr-es gyűjteménybe, amit a fenti képekre kattintva nézhettek meg. Ha minden jól megy, ott hamarosan Kathy képeit is megcsodálhatjátok majd. Kicsit radikálisabb utómunkás, mint én.

Végül is hogy éreztem magam Londonban? Jól. Hatalmas élmény volt, minden percét élveztem, de azért nem volt rossz hazajönni sem. Elsősorban azért, mert eléggé elfáradtam. Napi nyolc-tíz óra séta a mi edzettségi szintünk mellett csak elég limitált ideig tud az ember életmódjának szerves része lenni. Ráadásul a szállásunk sem a hosszú távú tartózkodást támogatta: az ember persze egy darabig elvan mikrókaján, aztán szívesen enne saját készítésű levest vagy egy rántottát is.

London ráadásul iszonyú nagy. Ha az ember megérkezik Bristolba — és nekem más összehasonlítási alapom nincs — a város közepén lakhat, egy hosszabb sétával átláthatja, mi hol van, négy nap alatt pedig már értékelhető részt meg is ismerhet Bristolból. Példának okáért, tudja, merre kell elsétálnia a legközelebbi multiplexbe, tudja, hol van a kilátó, ahonnan az egész várost be lehet látni stb. Amennyi idő alatt az ember elbumlizik London egyik pályaudvaráról a szállására, annyi idő alatt szép kényelmesen le lehet buszozni a Bristol-Bath távolságot.

London ráadásul egészen félelmetesen sokszínű. Engem, akit eléggé érdekel az ilyesmi, már az le tudott nyűgözni, hogy ülünk a metrón, és nézegetjük a szemben ülőket. Egyrészt sokkal sokszínűbben öltözködnek, mint mások, másrészt olyan kombinációk is előfordulnak, amit még értelmeznem sem sikerült. Ott van például az az újságot olvasó, aktatáskás úriember, szolid, választékos öltönyben — rikító királykék, velúr cipőben. Vagy például az ugyancsak zakós-nadrágos pasi, ezúttal normál cipőben, csak éppen a zakója alatt egy szemkápráztatóan feliratos pólóban. A csajok ruhái pedig tényleg önálló elemzést értékelnének, amire én már biztosan alkalmatlan vagyok.

Hogy mennyire más vásárolni Londonban, mint Budapesten, azt már nagyon sokan elmondták. Tökmindegy, hogy kajáról vagy mondjuk divatmagazinokról van szó, a választék tuti a sokszorosa az itthoninak. Olyan dolgok, amiket itthon úgy kell hajkurászni, ha egyáltalán be lehet szerezni, Angliában simán csak úgy ott vannak a polcokon. Gyorsan hozzáteszem: nem is annyira drágáért.

És persze London gyönyörű. Nem akarok persze igazságtalan lenni, elég sokszor eszembe jutott, hogy ahhoz, amit látok, bizony az is kellett, hogy London a világ legnagyobb gyarmatbirodalmának fővárosa legyen, de mégis. A város egyszerűen tele van történelemmel, egy csomó minden még mindig úgy néz ki, mint Sherlock Holmes idejében. És ebbe a közegbe vannak szervesen beágyazva a legmodernebb épületek. Mindez parkokkal megszórva, amelyek hatalmasak, gyönyörűek és egyedi hangulatuk is van.

Végezetül némi válogatás a fotóimból:

A szállásról még nem írtam annyit, pedig tanulságos, és ha készül valaki Londonba, annak talán érdekes is lehet.

Az FCT Bed and Breakfast-öt tizenötezer másik hely közül választottuk ki, a következő prioritások alapján:

1. Legyen saját szobánk;
2. legyen olcsó;
3. legyen közel mindenhez;
4. legyen wifi.

Legyünk fairek: ez mind bejött. Legközelebb viszont alighanem egy kicsit bővebb listával kezdünk el keresgélni.

Hogy azért pozitívumokkal folytassam: a szoba, illetve az egész ház nagyon tiszta volt, minden nap tiszta törülközőt adtak, kétnaponta friss ágyneműt. A reggeli, noha elég vacak volt (legolcsóbb fehér kenyér + legolcsóbb sonka + legolcsóbb sajt + gagyi lekvárok + margarin (vaj helyett) + tea + tej + corn flakes), legalább annyit ehettünk belőle, amennyit akartunk. A közlekedés isteni: közel a metró, három metróvonallal, mindenféle buszok is jártak arra, szóval turista-kiindulópontnak majdhogynem ideális.

Enyhén fura volt, hogy a személyzet nem nagyon beszélt angolul. Én valahogy számítottam rá, hogy az angol egy megfelelő közvetítő nyelv lesz.

A konyhát csak korlátozottan használhattuk. „Konyhahasználatról” nekem a Bristol Backpackers jutott az eszembe, ahol egy gigantikus konyha volt, rengeteg edénnyel, evőeszközzel, mindenfélével. Az FCT-ben közölte a csávó, hogy csak a sütőt és a mikrosütőt használhatjuk. Indoklás nincs, és mivel amúgy se volt éppen zökkenőmentes a kommunikáció, nem is erőltettük. Edény nem volt, és az evőeszközöket sem adták valami szívesen. Ezeket viszont elvettük.

A szobában egy ágy volt, egy hűtő (na jó, ez azért óriási pluszpont), meg két szekrény. Asztal mondjuk semennyi sem, ami viszont eléggé feltűnt, ugyanis elég sokat pöntyögtünk a laptopon, mi több, nekem még némi dolgozásra is sort kellett kerítenem. Az ágy ősöreg volt, a rugók benne nagyon hangosak. A fürdőszobában a melegvíz elég hamar kifogyott, az a veszély meg soha nem fenyegetett, hogy a fene nagy víznyomás szétrobbantja majd a csöveket. Mosdó csak a vécében volt, cserébe a fürdőszobában is volt vécé. (Hogy mi lehet akkor, amikor 11-en laknak itt, azt elképzelni sem tudom. Most a legrosszabb esetben is csak négyen voltunk a házban a személyzetet nem számítva.)

A környék elég érdekes volt. Így elsőre egy kissé lepukkantnak látszott, noha volt már egy-két teljesen új háztömb, és az első benyomásom az volt, hogy a közbiztonság sem a legmagasabb. Aztán, amikor éjjel mentünk haza, sehol egy lélek nem volt, nagy csönd volt, egy-két hazafelé igyekvő emberrel. A pár méterre levő, régi temetőből kialakított parknak pedig egészen mesebeli hangulata van.

Hogy összességében véve ajánlanám-e a helyet? Annak, akinek az ár az elsődleges szempont, de privát szobát szeretne, feltétlenül. Én azért lehet, hogy legközelebb igyekszem egy olyan helyet találni, ami drágább ugyan, de egy kicsit jobban emlékeztet a Bristol Backpackers olajozott, professzionális otthonosságára.

Az utolsó napunk Londonban elég tartalmasan telt, annak ellenére, hogy este hatra már úgy éreztem, bármelyik pillanatban megeshet, hogy a lábam leesik a csípőmről, és kellemetlen zörgéssel elmarad mögöttem az úton. Nem tudom, mikor mászkáltam utoljára — bár asszem, nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, alighanem Bristolban. Állati kíváncsiak voltunk, mi is van a rendkívül rejtélyesen és ígéretesen hangzó Elephant & Castle metórvégállomáson (semmi), aztán, ha már ott voltunk Southwarkban, elsétáltunk a Tower Bridge-ig. Én újabban eléggé érdeklődöm a műszaki emlékek iránt is, szóval rögtön kiszúrtam, hogy meg lehet tekinteni a híd régi billegtetőmechanizmusának gépházát is, méghozzá potom három fontért. Tényleg elég fahéj élmény volt, sőt, még a hagyományoknak is eleget tudtunk tenni azzal, hogy itt lehetett emlékpénzt nyomtatni.

A Tower Bridge-en átsétálva tettünk egy kisebb túrát a Temze-parton a London Bridge — Southwark Bridge — Millenium Bridge — Blackgfriar’s Bridge — Temple Station útvonalon. Itt metróra pattantunk, elmetrózgattunk az ebédemig, utána még visszakukkantottunk a Brittish Museumba, egy kis Ázsiát nézni, illetve nekem volt még egy kis utánanéznivalóm a kedvenc egyiptomi termemben. De utána már tényleg nagyon húzott minket haza a lábunk, még éppen csak hogy be tudtuk vonszolni magunkat a Sainsbury-be egy kis utolsó tankolásra.

Másnap 2:40-kor keltünk, két éjszakai járattal bumliztunk ki a Victoriára, de most már tudjuk, milyen emeletes busz emeletén utazni, illetve vethettünk egy búcsúpillantást a városra (én azt is nyugtáztam, mennyi mindent nem láttam még). A repülőgépen kisebb pánik fogott el, kiderült ugyanis, hogy én egyszerűen nem férek el egy sima üléssorban. Túl hosszú a lábam. Hatalmas mázlinak tarotm, hogy volt még szabad hely vészkijárat mellett, így egy darabban érkezhettem meg Ferihegyre, ahol — legyen áldott a neve — Kathy édesapja várt minket, hazaszállítmányozási célzattal.

Koszos voltam, büdös, és nagyon boldog.

A hétfő vezényszava a „shopping” volt, és ebben, legalábbis egy bizonyos mértékig, én is kivettem a részem. Elmentünk, megnéztük a Harrods-ot; noha én magam nem vagyok egy kifejezett-vásárló alkat, ez azért még nekem is nagy élmény volt. Itt mindenféle történelmi feeling közepette tényleg iszonyú sok mindent lehet kapni, szép, ízléses tálalásban, életnagyságú kisgyerek-bronzszobortól (fecskékkel a vállán), a komplett lószerszámokon és lovaglóruhákon át a parfümökig, a márkás ruhákig és persze egy komplett gyerekemelet is van. Itt vettem is valamit az unokaöcsémnek, egy széles mosolyú, feltűnően Hugh Grant kinézetű eladótól. Egy elég luxuskinézetű kávézóban ittunk némi forró csokit meg shake-et, meglepő módon mondjuk olyan felsőátlagos áron, aztán  egészségügyi okokból benéztünk a Harrods luxusvécéjébe is.

Én azt hittem, hogy ez a „luxusvécé” csak amolyan költői csavar, némi kis marketingduma, de nem. Hatalmas, márvány-porcelán hodály, ahol egy öltönyös manus ugrál az ember körül, szappannal, törölközővel látja el, kézmosás közben meg parfümöket ajánl a figyelmébe. Itt azért már tényleg úgy éreztem, hogy a Harrods, az nem az én társadalmi szinten. Szerencsére lenn, az élelmiszeroszályon már majdnem hétköznapi körülmények között konzumálhattunk.

Utána piknikeztünk egyet a Hyde parkban, a fejünk fölött jöttek-mentek a felhők, mi meg falatozgattuk a Tescoban vett csomagolt sült csirkét kenyérrel meg zöldségekkel. Utána Kathy elment shoppingolni, én meg egy kicsit mászkálgattam. Végig a Hyde parkon, utána metróra szálltam, hogy végre ne csak Westminstert meg Tower Hamlets-et (itt lakunk) lássam Londonból, hanem mondjuk Hammersmith-t is. Ami persze még mindig csak a kettes zóna, de azért mégis sikerült beletalálnom, és valami egyedit elcsípnem fotózásilag.

Este elolvastam a Times-t, persze olyan angolos lendülettel — nem hiszem, hogy van élő ember, a nyugalmazott lovassági ezredeseket is a bankárokat leszámítva, aki ezeket a mammut-újságokat cover to cover végignyálazza. Azt hiszem, az első alkalom, hogy nem csak a repülőn szántam időt arra, hogy kövessem az itteni sajtót. Amúgy ezt az újságolvasást mindenkinek ajánlom, segít beilleszkedni a helyi feelingbe. Ha az ember megáll egy kósza tévé-képernyő előtt, és ott beszél valaki, nagyobb eséllyel fogja tudni, miről van szó.

Másnap Kathy turista-igényeit kielégítendő vágtunk neki Londonnak: megnéztük a Buckingham palotát, a Big Bent, a Westminster-apátságot. Itt döbbentem rá, hogy a Big Bent, azt már én is láttam, elsétáltunk mellette Baluval, amikor átutazóban Londonon, körülszaglásztunk egy kicsit — csak éppen én nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsi. Utána elmentünk a Baker Streetre, beugrottunk egy kicsit Sherlock Holmes-hoz. A könyvek alapján a magyar fejemmel én persze egy sokkal nagyobb, vagy mondjuk így, szélesebb házat képzeltem el; ehhez képes láttam, hogy a reggelizős szoba mennyire zsúfolt, a hálószobák meg kábé akkora méretűek lehettek, mind az én első saját szobám (a cselédszoba a konyha mellett), maximum egy kicsit nagyobb. Viszont sokkal magasabb volt a ház, ergo a helyiségek száma egy kicsit nagyobb volt, mint amit ösztönösen sejtettem.

Utána — immáron az én kívánságom alapján– végigjártuk a fontosabb vasútállomásokat, némi fotózgatás céljából. Az egyik állomáson vettünk némi amerikai mogyorót is.

A Buckingham Palota melletti St James parkban Kathy ugyanis összehaverkodott egy futóval, aki a hatvanas években járt is Magyarországon versenyezni — mókusokat etett a zsebéből ilyen hámozatlan mogyorókkal, és Kathy is szerette volna kipróbálni. Kapott is egy darabot, amit a mókus sikeresen ki is vett a kezéből — na, innentől kezdve fix pont volt az életünkben, hogy mókusokat még etetni kell. Ekkor eszembe jutott, hogy tényleg, a Hyde parkban is láttam ilyesmit, amikor mászkáltam, úgyhogy végül oda mentünk vissza, ahol a mókusok — a megfelelő helyeken — szó szerint csapatokban rohangálnak. Egy kicsit fotóztam, ahol Veronika mint valami középkori szent, eteti az állatokat, utána leültem Independentet olvasni. Kábé a végére is jutottam, mire egy kutya szétzavarta a lelkes, mogyorózabáló csapatot, mi meg rájöttünk, hogy kábé nyolc és fél órája sétálgatunk szóval hazafelé vettük az irányt.

Némi mikrós vacsora után fecsegtem egyet édesanyámmal, aki szerint érdemes lenne a Sohót is megnéznünk késő este. Engedtünk a csábításnak, bár nekem, hogy őszinte legyek, egy kicsit más az elképzelésem a mozgalmas éjszakai életről. Az angoloknak ugyanis az a fajta éjszakai élet, amit én szeretnék annak nevezni (iszunk pár cidert egy angol pubban) tizenegykor véget ér (lehet, hogy valami rendelet alapján — egy ideig még követtem, hogy éppen mi a szabály, de egy ideje már nem), csak pár étterem volt nyitva, de ide meg minek mentünk volna be. (Ebből a szempontból, megjegyzem, Sopron kiütéssel üti Londont, ahol nemhogy gin tonicozni lehet éjjel, de még válogatni is lehet a helyekből.) Mindegy, egy másfél órát azért hozzácsaptunk a kilométeróránkhoz. Így cidert ugyan nem ittam, de legalább azt sem képzelem, hogy veszítettem valamit.

Ami a legnagyobb kihívást jelenti számomra Londonban, az a kulturális nyomás a fejemben. Bár elég sok időt töltöttünk felkészüléssel, és a nyelvet is egészen magas szinten bírom, mégis van egy csomó minden, amit nem igazán értek, nem tudom, hogy működik, nem tudom, hogy lehetne rövidre zárni. Ráadásul a környezet is teljesen fura és idegen, mintha a Holdra utaztam volna. Bristolban valahogy sokkal hamarabb magamra találtam, pedig az idő sokkal nagyobb százalékát tölöttem az utcán van a Bristol Backpackers közös helyiségeiben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne érezném fenomenálisan magam — ugyanakkor egy kicsit hamarabb lefáradok, ez tény.

Ma a Brittish Musem volt terítéken, amely ilyen szemopontból remek kikapcsolódás volt, hiszen a múzeumok a világ minden táján múzeumszerűek. Noha a belépés ingyenes, a kérésnek engedve azért donáltam három fontot az erre a célra kihelyezett, designos tárolóedénybe. Utána végignéztük — Kathy édesanyjával, ugyanis ő is csatlakozott hozzánk Cambridge-ből — az egyiptomi kiállítást, amit már otthon kinéztünk, és az asszír kiállítást, ami viszont egészen lenyűgözött, annyira, hogy vettem is egy kisebb könyvet az asszír paloták szobordíszítéséről. Eddig kábé annyit tudtam az asszír szoborművészetről, hogy Bátky János is asszír királyok árnyékában megy be az olvasóterembe a Pendragon legendában. Ehhez képest most nem győztem nézni, mennyire gyönyörű minden, ami ki volt állítva, különösképpen, hogy az asszír társadalmi élet középpontjában a falidíszek szerint más népek szekerekről történő lemészárlása és oroszlánok kutyás hajtókkal való összeterelése és lenyilazása állt. Ehhez képest gőzöm nincs, honnan vették azt a finom precizitást, amivel ezek a műalkotások készültek.

Közben két alkalommal is kávé/kajaszünetet tartottunk, kiadósat shoppingoltunk a múzeum ajándékboltjában, szóval vérbeli turista módjára viselkedtünk. Múzeumozás után beugrottunk egy fish and chipsre egy közeli pubban. Ez volt az első angol fish and chipsem az idén, ami egészen első osztályú volt, bár gravy helyett zöldborsópürét adtak hozzá. Sebaj, a gravy-szükségletemet ma pótlom a Tescóban vett gravys lepénnyel, ami odalenn sül a sütőben.

Tegnap este még elszökkentünk a Hyde Parkba egy kis esti kikapcsolódásra, utána kószáltunk egy sort Westminsterben, megnézve az egyik helyi egyetem épületeit (mint nem is olyan régi ex-egyetemistának, kissé csorgott a nyálam…), illetve pár nagykövetséget is. Egy csemegeboltban vettünk némi műanyag evőeszközt meg papírtányért, mert az itteni konyhahasználati szokások egy kissé konfúzak (kulturális nyomás, ugye).

Ma amúgy buszoztunk is, a hétvégén ugyanis lezártak mindenféle metróvonalakat mindenféle irányokba, így a Mile End elérése busszal volt a legegyszerűbb. Ehhez és a reggeli metrózáshoz a Philengyéktől örökölt osztriga-kártyát használtuk, szóval a mai napon még a napijegyet is megspóroltuk. Igaz, a buszon akkora lett a tömegnyomor, hogy végül inkább leszálltunk, és a Mile End Parkon keresztül mentünk haza. Besegítettünk egy kacsapárnak fészket építeni, utána az egyik sarkon annyira összekülönböztünk a fordulási irányban, hogy Kathynek lerepült a cipője.

Gondoltam korán lefekszem. Ez félig bejött félig nem. Rajtam volt ugyan a tegnap még Try által oly emlegetett reise fiber. Inkább csak forgolódtam félálomban háromig, amikor is becéloztuk a repteret. Itt átszambázva a különbnél különb biztonsági rendszereken (és a kézipoggyászt még csak le sem mérték! Hörr! Nesze neked csomagfeladás!), és miután kiderült hogy nem rejtegetek atombombát a pólóm alatt, hanem csak melltartó kapcsomra gerjedt rá a kütyü tovább engedtek bennünket a váróba. Azért egy egész életre szóló emléket nyújt amikor az embert megkérik emelje fel a kezét, tegye szét a lábait és tetőtől talpig végig taperálnak akár a filmekben. A nő láthatóan megnyugodott amikor a melltartópántomhoz ért. Je!

Ezután Try hősiesen beszerezte nekem a reggeli nedűbetevőmet, eközben árgus szemekkel néztünk a felszálló szakaszt, hogy még véletlenül se legyen rossz helyünk. Be is lőttük, úgy ahogy kell. Kábé tizedikként léptük át a repülő fedélzetét, és jó kényelmesen helyet foglaltunk a legelső sorban egy hármas ülésen az ablak mellett. Így premier plánban csodálhattam végig Budapestet, a lakásunkat, a Margit szigetet, és a munkahelyemet felszálláskor. Sajnos annyira lenyűgözött, hogy a fényképezőgépet elővenni sem jutott eszembe.

Természetesen rajtunk volt ez a hajnali nyomás, meg hát már csak a feeling kedvéért is, úgyhogy gyorsan berendeltünk a fedélzeten minden főldi vagyis égi jóval. Főleg Try. Én megelégedtem egy forró levessel, meg egy kólával. Megfelelő napindítónak találtatott. A dőzsölés után, még egy ideig figyeltem a tájat ahogy a vattacukor felhők fölött repülünk, aztán már szinte landoltunk is.

Nagyban reménykedtem abban hogy majd szépen kikémlelem a tengert. Hollandia felett még a kapitánytól is megkérdeztettem merre járunk, de sajnos amint Nagy Britanniát megközelítettük, mintegy kötelességszerűen felhő lett mindenfelé. Landolásnál is már csak az utolsó pár másodpercnél bukkant fel a föld, tehát sajnos angolhon felülnézetből ezúttal kimaradt.

Az idő meglepően jó. Nem gondoltam volna, de a nap süt. Ugyan hidegnek hideg van, de nem annyira hogy egy ujjatlanban és egy kardigánban ne lennék el vidáman.

Egyelőre csak a szállásig jutottunk. Onnan tettünk egy rövid kiruccanást Az Oxford Str-re olyan alapkellékek beszerzésére mint adapter, meg kaja.

Ez utóbbiakat Try intézte, amíg én csorgó nyállal beszabadultam a Top Shopba, aztán azzal a lendülettel ki. Kicsit más volt mint itthon. Az emberek egymást taposták (szó szerint) a ruhákért. Gyorsan vettem két szemhéjfestéket hogy kicsit megnyugodjon a lelkem, és húztam is ki.

Az emberek általában kedvesek és körülbelül 50%-kal nagyobb itt a rohanás mint otthon. Meg a tömeg is. Viszont sokkal sokszínűbbek, és nyitottabbak is.

A Body Shopban például az eladó csaj amikor meglátta hogy ott figyel a kétszázas a pénztárcámban felkiáltott hogy juj de jó magyarok vagyunk? (Mindezt persze angolul.) Majd kifejtette hogy Magyarország sokkal szebb mint Anglia, és az építészetünk egyenesen zseniális… szívesen megkérdeztem volna hogy járt-e már Londonban, ha épp nem ott lettünk volna. Mindenesetre, amikor megrökönyödésére közöltem vele, hogy az angol építészet much better, akkor szívesen lakhelyet cserélt volna velünk.

Ezután végül egy rövid kitérő egy Subwayben némi ebéd gyanánt, majd vissza a szállásra. Be az ágyba, és végre kialudtuk magunkat, meg a hajnali kelést, meg a repülőutat. Try már le is gurította első Ciderjét. Egy kortyot még én is ittam a pezsgő almanedűből, és most hamarosan ismét nekivágunk Londonnak, mert itt lenni jó!

Itt ülök az ágyon Londonban, jéghideg dobozos cidert iszom a konyhai frizsiderből, és a laptopomon gépelek. Többek között azon gondolkodom, hogy kvázi olyan ez a nyaralás a bristoliakhoz képet, mintha egy másik országba jöttem volna. Nem tizenkét lakásos dormitoryban lakom, egy régi, hatalmas, tölgyvála kirakott lépcsőházas házban, hanem egy saját szobában egy kis sorházból kialakított bead and breakfast-ben. A szobában saját hűtő is van — olyan luxus ez, amit elképzelni is nehezen tudhattam volna a Bristol Backpackersben, ahol örülhettem, ha egy kosarat be tudtam szuszakolni a közös konyha egyik magasabb polcára. Wifi is van a házban, én meg netbookkal jöttem, nem a ház mini-internet kávézójában kell hozzáférést vásárolnom magamnak. A jelszó a hűtőre van ragasztva. Van ezen kívül bérletem is; Bristolban gyalog jártam, itt ez elképzelhetetlen lenne. Ugyanakkor nagyon bejön nekem ez a tube-feeling, gyors és halk, beszélgetni is simán lehet. És aztán ott vannak a londoniak: ami nagyon megragadó bennük, az a végtelen sokszínűség. Eddig nem hiszem hogy volt két ember, aki ugyanúgy lett volna öltözve; mintha mindenki menne a feje után, ami az öltözködést illeti.

Hasonlóság viszont, hogy itt is az A-Z sorozatból vettem térképet, ha már egyszer a bristoli verzió annyira bevált.

Három harminckor pattantunk ki az ágyból, azt nem mondhatnám, hogy különösebben frissen és fitten, de azért mégis: innentől kezdve azonban szemtelenül friss és fitt emberek vettek minket körül, kezdve a taxisofőrtől, a check-ines hölgyön át egészen az utaskísérőkig. Persze ettünk is a repülőn, ez a repülős csomagolt kaja-evés számomra egyfajta rituálé, ezúttal Kathy is csatlakozott hozzám, egy leves erejéig. Vicces is volt, mert egy ideig azt hitte, hogy az én levesem, az az ő levese tulajdonképpen, míg én azt hittem, hogy csak nekem van levesem, de aztán lett mindkettőnknek. Kicsit olyan volt, mint valamilyen húsos ramen.

Amin túl vagyunk: Kathy megnézte az itthon kinézett boltját és nem tetszett neki, én találtam egy kis boltot, ahol megoldottam a basic kaja- és cider-problémáinkat, illetve egy másik helyen az áramproblémáinkat is, mert otthon nem kaptunk földelt adaptert a tükörvilági áramhoz. Most van ilyenünk és nagyon élvezzük, bár némi logisztikát azért igényel majd a dolog, picit kell majd zsonglőrködni a laptopok és a töltendő dolgok között, de azt hiszem, megoldjuk majd. Egyelőre örülök annak, hogy minden kábelt, amire szükségem lesz, elhoztam.

Még a Body Shopba is benéztünk, illetve ebédeltünk egy gyorsat a Subwayben. (A jövőben azért angolabb helyeken szeretnék étkezni.)

Na lassan megyünk vissza a városba, remélem, ezúttal nem úgy jövünk haza, hogy ezer kiló lesz a vállamon.

Mondta már nekem nagyon öreg fotós, hogy én túl udvarias vagyok ehhez a szakmához.

Most is, ha Chloé azt mondja, hogy nehéz hete lesz, és kilencig akar aludni, akkor nekem még nincs a véremben, hogy bejelentsem, hogy oké, akkor keljen inkább négykor, hogy szép fényekben tudjunk fotózni, mert aludni bármikor lehet, de fotózni nem. Úgy voltam vele, hogy megoldom én délelőtt is, pláne, hogy végül is csak tesztelni szerettem volna ezt-azt, ahhoz meg nekem végül is akármilyen fények megfelelnek.

Egy futóversenybe is sikerült belefutni, úgyhogy a kocsi tervezett végállomásáig már csak busszal tudtunk lemenni, egy tízperces parkolóhely-keresgélés után. Így annak is szemtanúi lehettünk, amint két csajszibarack a verseny egy rövidebb szakaszát busszal teszi meg. Biztos elfogyott a szuflájuk, és így akartak erősíteni. Mindegy, megérkeztünk, már csak egy rövid — 45 perces — gyalogtúra várt ránk a fotózás tulajdonképpeni helyszínéig.

Ami, bevallom, izgalmasabb volt a szokottnál. Eddig én itt csak elég korlátozott számú nővel voltam (kettő közülük édesanyám és a húgom, aki akkortájt még rozsdamentes acélból volt esztergálva), akik valahogy mindig tudták vagy kitalálták, hogy milyen terepre érdemes számítani. Így az éles köveken megtett párszáz méter nem okozott cipőkatasztrófát. Most viszont percről percre éreztem, ahogy ég le a pofámről a bőr, mert míg én elég jól éreztem magam a sportcipőmben, addig Chloé és Kathy eléggé megszenvedték a terepet a városi cuccaikban.

Mindig elég jól érzem magam itt, ezen a kopároson, amit gyerekkoromban csak „Kőkereszt” néven emlegettünk. Tényleg van ott egy betonkereszt, remekül lehetett ott sziklákon mászkálni, sőt, egyszer is egy kiskanalat is találtam, ami aztán sokáig a szerencsekanalam is volt. Fotózni is tök jó, mert van ezertféle érdekes textúra, van olyan hely, ahol az eget lehet háttérnek használni. Most sajna nem volt annyi időnk, hogy mindent kipróbáljunk, de azért amiért odamentünk, az szerintem egészen jól összejött, nekem legalábbis az a benyomásom támadt, hogy Chloé egyre jobban érti, miről van szó. Ami tök jó, mert már nincs két hét életem eddigi leghosszabb stúdiófotózásához. Ötletet is összeszedtem egy csomót, javarészt az erős kihívást jelentő világításnak köszönhetően; tűzött a nap veszettül, Chloé meg ugye feketében, szóval lehetett szórakozni rendesen az expozícióval.

Elég kreatívan éreztem magam, mire végeztünk. Némi kis ráhagyással indultunk vissza, de tök feleslegesen, ugyanis tíz perccel hamarabb értünk vissza, hegynek felfelé, mint ahogy lesétáltunk. A jelek szerint azért városi cipőben is lehet durván teljesíteni.

Vissazfelé lepasszoltuk a kocsit édesanyámnál, aztán Kathyvel kettesben beültünk egy kicsit elájulni a West Endbe. Ettünk-ittunk, Kathy elraktározta a maradékot egy limonádés pohárban, még mondja valaki, hogy nem eredeti és talpraesett, utána beültünk, és édesanyám referenciáira való tekintettel megnéztük az Isten hozott az Isten háta mögött című francia filmet. Szétröhögtük magunkat, aztán hazabumliztunk, de mivel a bőrdzseki, a térdig érő bőrbakancs, a plusz magas sarkú cipő, két fotóstáska és az én táskám nem volt elég hazacipelni való cucc, még beszereztünk három karton ásványvizet, ill. némi tejszínhabot is, hogy ne szenvedjünk otthon hiányt semmiben, és hogy nagyobb kihívást jelentsen az emeletre való felmászás.

Ehhez képest a szombati nap, amit műszempilla, műköröm, műhaj és sminkvásárlással töltöttünk, móka és kacagás volt csupán. A tradicionális nemi szerepeket lábbal tiprandó, én vettem meg mindent, még a csillogós fehér szemhéjfestéket és a csillámport is; sajnos sehol sem néztek rám csúnyán vagy viccesen, így ezen a téren most nincs miről írnom. Airsoft-pisztolyt viszont nem kapni, az airsoft-boltok vagy megszűnnek vagy biztonságtechnikai ellenőrzés mián zárva vannak mostanában. Sikerült viszont helyet találnom, ahol vásárolhatok egyszer használatos szikepengéket. Asszem, ha most monitorozná valaki a vásárlásaimat, mint ahogy Laney tette a Virtuálfényben, már réges-régen rámtörte volna az ajtót, megakadályozva az elmebaj indukálta öngyilkosságomat, de higyjétek el, tényleg jól vagyok.

Három nap múlva pedig végképp jól leszek; ha minden jól megy, 72 órán belül már az első cideremet is legurítottam.

Technikai fejtegetések a Lectus Kreatív Blogon.

Úgy gondolom épp megért az idő egy kis szomszéd körképre. Mára már a békés éldegélésnek kedves kis Barrytowni lakásunkban nyoma sincs. Szemünk alatt hatalmas táskák úsznak, mi pedig a kialvatlanság vermében heverünk egy kis nyugalom után áhítozva. Pedig a nyugalom néha csak egy kar… akarom mondani egy szónyújtásnyira van.

Tulajdonképpen szeretünk mi megértőek és toleránsak lenni, de néha ez csak állandóan gyülemlő feszültséghez vezet. Elvégre az ember mindig azt mondja magában: szomszédok… nekik is joguk van az életükhöz, miért barmoljak bele?! Aztán amikor ők már szétbarmolták a miénk akkor szólunk. Ők ránkcsodálkoznak, igazat adnak és minden egycsapásra megváltozik. A táskák elmúlnak, a viharfelhők szerte oszlanak. Oh, happy day!

Szóval az egész valahol vasárnap csúcsosodott ki amikor is hajnali ötkor kutyavonyításra ébredtünk, éjfélkor pedig arra hogy a szomszéd tinédzser horda épp az aktuális discópartyra alapoz nem máshol mint a lépcsőházban. Ott ugyanis lehet cigizni. Az erkély meg olyan pórias dolog. Sőt ott még az idő sem mindig jó. A cigit még elnézzük, mert empatikusak vagyunk. De azt már nem bírom idegekkel, amikor ötödszörre ébredek fel a kacér lányok visítós kacarászására, meg az egy szem fiú nyerítésére. Bemegyek a fürdőbe, és tűrök. Iszom egy pohár vizet és tűrök. Aztán a lépcsőház felől egy kósza mobiltelefonból bukik elő valami ótvaros popsláger, a fejemben meg egy mutató épp kiakadni készül. Húzom a nadrágot, és kimegyek. Negédes hangon kérem meg őket, hogy fogják vissza magukat már ha meg nem zavarom a bulit, mert rohadtul és marhára aludnék, ha nem ébrednék fel percenként az ő kis hepajukra. Megértően bólogatnak, hogy persze persze csöndesebbek lesznek. Aztán persze valóban meg nem. Én itt már semmit nem tehetek. Bevetem a nehéztüzérséget, Try kimegy. Kábé ugyanazt mondja el mint én az imént, csak valami 10 órát meg jogszabály is említ, mindezt nagyságrendekkel férfiasabb hangon mint én az előbb. Mit tegyek? Kicsi vagyok, Try meg nagy. A nagyoké a hatalom. Probléma kipipálva, megoldva… a csorda az utcán nyerít tovább.

Hamarosan legkedvesebb szomszédomról is szót ejtek, de előbb berszéljünk az alattunk lakó vénasszonyokról… akik sanyarú savanyúságukban már elfelejtették milyen is kedvesnek lenni. Azonban szeretnek cseszegetni bennünket olyan dolgokért, amikért nem hogy mi nem, hanem max. a ház faláról omladozó vakolat tehet. Ilyenkor az ember megértően bólogat, és próbál kedves maradni. Egy bizonyos szintig. Aztán eljön az ellentámadás pillanata, amikor hatodszor ébredünk hajnali ötkor vad kutyavonyításra. Try befenyíti öregasszonyt, hogy vagy magával viszi hajnali gyalogtúrájára a kutyáját, vagy hamarosan nem lesz kit magával vinnie. A kutya soha többet nem vonyít. Mindaddig amíg el nem jön azaz ominózus vasárnap hajnal. Ismét a vonyítás. Egy ideig pislogunk egymásra végül Try lemegy. Öreglány immáron remegő térdekkel nyit ajtót, mellette pislog ártatlanul a kis tacskókeverék. Ők bizony most nem hibásak. Ez egy új lakó. Egy új lakó új szőrrel, új farkakkal, négy lábon és mind közül a legrosszabb vonyítva. Az új kismocsok azonban ravaszabb is jóval, ugyanis úgy trükköz hogy azt sose tudjuk meg hol lakik. Vonyít, kimegyünk, gyorsan elhallgat. Várunk percekig, bejövünk, újból vonyítani kezd. Ennek még utána járunk.

Másik közvetlen szomszédunkban páviáncsorda uralkodik néhány törpenövésű gyermekfióka bőrébe bújva – mintegy megtévesztésképp. Ha éhesek bömbölnek, ha játszanak bömbölnek, ha sétálnak bömbölnek, ha esznek bömbölnek, ha levegőt vesznek bömbölnek, ha Márk ajtót szerel… na igen. Csak ebben az egy eseteben néznek elkerekedett nagy szemekkel nyikkantást sem adva. Én sajnos ezt csak hallomásból tudom, de félve hitelt adok Try szavának. Végülis eddig mindig bíztam benne. Mért pont ilyen fontos kérdésben verne át. Ezen az ügyön még dolgozni kell. Biztos tovább lehetne fejleszteni a módszert. Mondjuk karácsonyra festhetnék a szobáik falaira ajtót szerelő Tryket… ki tudja…

És végül had’ ejtsek néhány kedves szót egyik másik közvetlen szomszédunkról. Akire 3 év itt tartózkodásom alatt soha egy rossz szavam sem lehetett. Ő az álom szomszéd. Nem bömböl, nem vonyít, nem füstöl, nem nyerít… olyannyira hogy semennyire… valamennyien példát vehetnének róla!

A délutánom zömmel teljes körű nagytakarítással telt. Olyannyira nagy takarítottam hogy egyúttal a papírzsepibe csomagolt fogszabályzómat is kidobtam. Csak este tűnt fel a hiánya. Egy ideig gondolkodtam gondolkodtam, de a végeredmény mindig ugyanaz lett. Teljesen kézenfekvő megoldásnak bizonyult hogy bizony a kukában lapul valamelyik zsákban. Remek. Egy ideig még pislogtam hátha magától feljön, aztán Try noszogatására lementünk és feltúrtuk a helyi szemétállományt. A végeredmény kielégítőnek bizonyult. A második zsákból előkerült a céldarab. Hosszú és kiadós súrolós fürdő után most ismét a számban végzi a dolgát. Jobb nem belegondolni hogy hol töltötte a fél délutánt…

Régen paráztam ennyit az időjárás miatt, mint szombaton. A kirándulás még csak-csak, na de mi lesz az esti szalonnasütéssel? Nekem már egy jó ideje a Kathy édesapjának farmján tett látogatások jelentik az egyetlen lehetőséget sült szalonna előállítására és elfogyasztására, szóval már csak ezért is nagyon szeretek oda járni. A hétvégén viszont kábé négyóránként változott az idő naposról esősre, és nagyon nem örültem, amikor a Tesco kapuján kiléptünk egy halom szalonnával, és éppen megint szakadt. Estére aztán szerencsére megint feltisztult az idő, úgyhogy mégis ehettem zsíros kenyeret, sült hagymát, sült szalonnát — sőt, ezúttal, Balu javaslatára még medvehagymát is, amit mi szedtünk kirándulás közben.

Elég rendhagyó volt ez a mostani látogatás, tekintettel arra, hogy az én családom — magyarul én és édesanyám — pontosan akkora létszámban képviseltette magát, mint Kathyék (náluk ő és az édesapja képezték a kontingenst). Ettől függetlenül elég bejáratottan mentek a dolgok: egyik nap kajálás meg némi lazítás, másik nap kirándulás, szendvicsekkel meg kolostorrom-nézegetéssel. Édesanyámat még leugrasztottuk megnézni a tavakat is — tavak nélkül nincs első farm-látogatás senkinek.

Amúgy édesanyám is megerősített abban, hogy egy igazi geek vagyok, aki mozdulni sem tud a laptopja nélkül. Ez persze nem igaz, kirándulásnál persze nem volt velem (nem bírta volna az akkumulátor), és a tábortűzhöz sem vittem le. Viszont a házban tényleg elég sokat velem volt, IM-ezgettem is egy kicsit Petivel és algival.

Hihetetlen, de ma ténylegesen elköltöztünk Lizzel egy másik irodába. Úgy egy jó laza jónapja lett kijelölve az új főhadiszállásunk, csak éppen tele volt M. mindenféle titkos aktáival. Ezekhez mi persze nem juthattunk hozzá, szóval meg kellett várni, amíg M. a saját két kezével elcsomagolja ládákba, és elszállítmányozza az új irattárába. M. azonban az egyik legterheltebb és legelfoglaltabb részlegvezető, szóval nem volt tirviális, hogy mikor lesz képes egy kis időt szakítani magára. De most már átjöttünk, még némi szemét-kidobás van betervezve holnapra, de a gépem már itt van, egy még jobb asztalnál, mint az előző, és itt már nem kell lámpát égetni, mert a természetes fény is elég. A növényeket sikeresen mind átlobbiztam Liz ablakpárkányára, én kapom a faxot. És ami még jobb: mostantól nem kell felugrálni, ha csörög valakinek a telefonja; egy gombnyomás, és átveszem a hívást a saját készülékemre. Mi több: a telefon-költözés örvény a helyi Maintenance Mage elintézte azt is, hogy mostantól, ha hívok valakit, a telefon a nevemet írja ki. Nagyon király és nagyon modern.

Arról már most nem is beszélek, hogy szekrényem is lett végre, nem csak Liznek, meg az öt, már nem is itt dolgozó elődömnek van. Mi több, az elődök cuccai javarészt elszálltak szépen a tavaszi szélben.

Az év sikerélménye: újrafordítottam a Johnny Mnemonic című novellát. (Tehát nem a regényt, amit a film után adtak ki, hanem az eredeti, a Burning Chrome-ban is megjelent történetet.) A most előkészülés alatt álló fotó-projektemhez ugyanis sok nagy tisztaságú Gibsonra van szükség, és hát, hogy finom legyek, ez a Valhalla Páholy féle kiadás nem éppen nagy tisztaságú. Ha a fordító valamit nem ért, inkább ír valami másról, és az egyéniség csillogtatása pedig valahogy mindig fontosabb, mint az autentikus fordítás, még akkor is, ha ez némi értelemzavargászással jár. Sok magyarra fordított szereplő motivációi még közelében sem járnak az angol eredetinek, hogy a kisebb, szóhasználatbeli hibákról ne is beszéljek. Úgyhogy most már Trychydts-féle Memória Johnny is van, kár, hogy nem tehetem fel ide, mert annyira tisztelem a francos szerzői jogokat. Úgyhogy a dolog megmarad szigorúan magánfelhasználás keretei között.

Amúgy hatalmas élmény volt Gibsont fordítani, már csak azért is, mert valami szókincs és mondatszerkezetek jellemzik az öreget. De amúgy is, ilyen részletességgel belemászni egy történetbe, feltárni, hogy pontosan mit is akart mondani a szerző, arra megtalálni a megfelelő, de mégis olvasmányos kifejezési formát — tényleg nem volt egy semmi kihívás, de azt hiszem, végül sikerült megfelelnem neki.

Amúgy is közeleg a nyelvvizsga, lehet, hogy még a New Rose Hotelt is lefordítom, bár ott nem végeztek ilyen látványos mészárosmunkát. A Burning Chrome-mal igen, de arra nem lesz szükség a május végi fotózásnál. Ami egyébként, ha lassan is, de kezd összeállni.

Gran Torino
2008.

Minden látszólagos sablonossága, és a Clint Eastwood-tól nagyon is megszokott, enyhén macsó keménykedés ellenére a Gran Torinónak óriási előnyt ad, hogy szól valamiről. Segít megérteni a világot, állást foglal morális kérdésekben, és a legvégére csak sikerül elkerülnie a sablonos megoldásokat.

Ha egy mondatban kellene megfogalmazni, miről is szól ez a mind hangulatában, mind kivitelezésében zseniális alkotás, akkor valami olyasmit mondhatnánk, hogy arra ad választ, hogy a tradicionális amerikai trsadaom hogyan képes vagy hogyan lesz képes befogadni és magába integrálni az új amerikaiakat, hogyan lesz képes feldolgozni az Amerika természutéből adódóan folyamatosan újratermelődő multikulturalitást. A középosztálybeli, fehér, háborús veterán amerikai (ez lenne ugye Clint Eastwood) végül minden, rasszista felhangoktól sem mentes előítélete ellenére is képes elfogadni új, ázsai szomszédainak jelenlétét, közeledését, szokásait. A film azt mutatja be, hogyan lesznek a „mocsári patkányokból” ismerősök, akiknek segítünk megszerelni a csaptelepet, vagy akik segítenek felcipelni a fagyasztóládát a pincéből. Mi több: a hmong család a főhős személyes szociális hálójának is a részévé válik: felvállalja őket mások előtt, segít nekik, hogy ne totális idegenként kelljen boldogulniuk. Ha figyelünk, észrevehetjük, hogy ezek a film valódi kulcsjelenetei.

Az elsődleges cselekmény persze látszólag nem ez. A háborúban edződött Walt Kowalski (egyáltalán nem mindegy: lengyel bevándorló családból származó) először egy közös konfliktus kapcsán hajlandó bármiféle közösséget vállalni a mellette élőkkel: amikor azok megtámadják a szomszédban lakó fiút, és verekedés közben rálépnek Kowalski gondosan karbantartott gyepére. Hihetetlen, hogy Eastwood milyen mélyreható elemzését tudja bemutatni az amerikai társadalomnak, gondolkodásmódnak ezzel az egy jelenettel. Maga a gondosan karbantartott, a filmben is bemutatott módon rendszeresen nyírt fű már eleve egyfajta szimbóluma az amerikai középosztály értékrendjének. Rendben tartom a tulajdonomat, egészen egyszerűen azért, mert az enyém, és felelősséggel tartozom érte. Ha nem gondozom, az utca is rondább lesz. Másodszor: az egész amerikai társadalom egyik sarokköve a tulajdon sérthetetlnesége. Az embernek jogában áll megvédenie, ami az övé. A sokat kritizált fegyvertartási szabályok mögött is legalább részben ez áll: az amerikai öngondoskodási ideálban az is benne foglaltatik, hogy ha más lehetőség nincs, magam is megvédhetem magam.

Persze súlyos félreértés lenne azt gondolni, hogy Waltot nem érdeklik a körülötte levő emeberek, csak a saját tulajdona. Némi elvontsággal szemlélve a jelenetet, kiolvashatjuk belőle azt is, hogy az egyéni felelősségvállalásnak ez az ideálja végső soron a közösségnek is jó. Ha a szomszédom bajba kerül, az rám is hat — az én gyepemre is ráléphetnek –, tehát jól teszem, ha közbeavatkozom. Walt valóban meg akarja védeni a szomszédjait, de cselekedeteit ekkor még nem a személyes szimpátia, hanem a törvénytisztelet és az amerikai értelemben vett önvédelmi reflexek mozgatják.

Hasnlóak gazdag szimbolika áll a címben szereplő autó mögött is, amelyik természetesen a főhős tulajdonában áll. Mindenekelőtt persze Kowalski amerikai identitását hivatott megerősíteni, lévén szó egy amerikai autóról, amelybe a kormányt ő maga szerelte bele az autógyárban, ahol egész életében dolgozott. Másrészt a filmben — ezt Walt ki is mondja — mindenki ezt a kocsit akarja. Unokája, aki úgy amúgy még a minimális tiszteletet sem képes tanúsítani iránta; a már említett hmong banda; de még Walt barátai is egyfajta tisztelettel irigységgel tekintenek az autóra. Ami, amíg él, megkérdőjelezhetetlenül Walt tulajdona; komoly jelentősége van annak, hogy kinek hajlandó kölcsönadni, és az is nem kevés feszültség forrása, hogy a végén, amikor már Walt nem lesz, kié lesz a Gran Torino.

Mindezekhez képest, akár tökéletesen mellékes is lehetne az a pár „akciójelenet”, amelyek a film Clint Eastwood régi, western- és zsarufilmjeire utalnak vissza. Abban az értelemben persze egyáltalán nem mellékesek, hogy ha képesek vagyunk nem ezeket a részeket tekinteni a film súlyponti elemeinek (mert akkor bizony egy elég sekélyes és bágyadt alkotáshoz jutnánk), akkor pont Eastwood filmes múltja miatt ezek nagyon sokkal hozzájárulnak a Gran Torino hangulatához. Clint Eastwood ugyanis maga is egyfajta amerikai tradíció, maga is évtizedekig szórakoztatta és formálta filmjeivel azt az amerikai társadalmat, amelyet most bemutat. Ha úgy tetszik, ő maga is hozzájárult azoknak az értékeknek és tradícióknak a kialakításához, amelyeket most ilyen termékenynek és pozitívnak láttat. Így hát mindenesetre érdemes jeleznünk: aki némi keménykedésre vágyik a XX. század egyik legnagyobb westernhősétől, vagy ismét látni szeretne valami Piszkos Harryset, hát az most megkaphatja.

A film kritikai fogadtatásakor — persze nyilván a nem-amerikai, elsősorban a magyar kritikusok részéről — menetrendszerűen felvetődő kérdés, mennyire képes a film „reálisan” láttatni az amerikai társadalmat. Képes-e Amerika ilyen mértékben és ilyen, viszonyag könnyedséggel felülemelkedni az előítéletességen, a rasszizmuson, képes-e ilyen mértékű izolációra. Jelen írásnak nem célja, hogy ilyen kérdéseken állást foglaljon vagy hogy bizonyos,bevándorlással kapcsolatos problémákat nem létezőnek tüntessen fel. Legyen talán annyi elég, hogy ez az alapvetően a toleranciáról és befogadásról szóló film hatalmas kasszasiker Amerikában.

Nem lehet elmenni szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a nagy műgonddal összerakott szimbolika és mondanivaló filmes bravúrok micsoda sorozatával lett a vászonra téve. Eastwood játéka és rendezése nyilván magától értetődően kimagasló. Éredekes tudni ugyanakkor például, hogy a filmben szereplő hmongokat — egy kivétellel — tulajdonképpen nem is színészek, hanem az amerikai hmong közösségekből toborzott amatőrök játsszák. A filn képi világa is egészen zseniális, a nagyon karakteres operatőri munkától kezdve egészen az apró kis szimbolikákat megvalósító, pár másodperces, jellegzetes átkötő jelenetekig. Mindez zseniális, falrengető humorral van tálalva, amelynek forrása elsősorban Clint Eastwood könnyedén önironikus játéka.

Kellemesen összetett, remekül nézhető film tehát a Gran Torino, a legjobb amerikai filmes hagyományok egészen újszerű megközelítésekkel és gondolatokkal. Clint Eastwood színészi (de nem rendezői) pályájának méltó befejezése.