Talán akad, aki emlékszik arra a steakre, amit Cypher fogyaszt a Mátrixban, amikor Smith ügynökkel tárgyal. (A kérdéses jelenet természetesen a Youtube-on is fenn van.) Minden vágyam az volt, hogy valami hasonlót fogyaszthassak egyszer én is. Az Igauana, édesapám törzshelye, elég jó steaket ad, de nem ebben a stílusban főznek, ott sokkal masszívabb a hús. A Friday’s volt minden reménységem, de eddig egyszerűen soha nem sikerült rávennem a szakácsot, hogy medium steaket süssön. Mindig hangsúlyoztam a pincérnek, hogy legyen szaftos, porhanyós, aztán mindig kikötöttünk egy nagyon isteni well-done változatnál. Ma minden eddiginél nyomatékosabb és konkrétabb lehettem, mert igen, igen, igen, kihozták nekem, felvágtam, és felvillant a hús természetes rózsaszínje, értékelhetőek voltak a hús rostjai, mégis zamatos volt és kellemes.

A bit closer to heaven, ahogy Max Payne mondaná.

Délután, mielőtt édesanyámmal találkoztunk volna, felültünk a West End tetejére bedobni egy sört közösen Kathyvel. Ez az egyik legkorábbi randink helyszíne, persze akkor még biztonsági játékot játszottam és nem volt merszem sört venni neki. Gondoltam, a Tonic-Schweppes Szőlő kombóból semmiféle sértődés és baj nem lehet. Így visszatekintve, azt hiszem bejött. Amúgy ez a mai alkalom elég mókásra sikeredett, tekintve, hogy épp országos lúzertalálkozó zajlott. Röhejesen öltözött, önnön coolságuktól maximálisan elszállt tinédzserek gyülekeztek egyre nagyobb tömegben. Komolyan bámultak maguk elé, a szabadságtól megrészegedve káromkodva, vagy ketten hárman lógva egy-egy nyomorult mp3 lejátszón.

Nincs új a nap alatt: ismét nyomdákkal tárgyalok. Ismét a költséghatékonyság az elsődleges szempont, és ismét nem győzök hüldezeni azon, micsoda iszonytató különbségek vannak az árakban. De nem is valamilyen egyenletes szórás mentén, hanem van az iszonyú olcsó, és akkor vannak azok, akik kábé kétszer annyit kérnek érte. Ráadásul tudom, hogy az iszonyú olcsó sem rossz.Ráadásul még egy fokkal előzékenyebb is, mint a többiek, nem próbál meg olyan költségeket rám verni, amik neki száz százalékig bizonyosan nem merülnek fel.

Azt hiszem, ma fordult fel végleg a gyomrom a Yummie-tól. Egyszer Balu blogján be találtam szólni a Filmbuzira, egészen konkrétan az ott olvasható kritikák minőségére. Elképesztő mértékben zavar az a primitív és szakbarbár hozzáállás, amivel a filmeket mutatják be. Zavar a mindent elsöprő, olykor nárcizmusba hajló szubjektivitás, a film mélyebb rétegei és a a művészi teljesítmények iránti tökéletes érzéketlenség. Balu szerint ez persze csak egy felvett póz, nézzem meg a csávó másik blogjait, ott mennyire más. Hát most már jó ideje olvasom a Yummie-t, a másik blogot, itt leginkább a nők folyamatos, konstans tárgyiasítása, az undok macsóskodás zavar, meg a fényképes szekciók egy kicsit. Egy mai poszt után már kifejezetten cikinek éreztem, hogy én ezt olvasom, még ha csak kíváncsiságból is. Ez a tesztoszteronszagú nyálcsorgatás abszolút nem az én világom, mi több, fel is háborít, szóval töröltem is a Google Readerből. (Az egészben amúgy az a vicc, hogy a Filmbuzit spec még a borzalmas kritikák ellenére is szeretem: ha valaki böfög egy nagyobbat a hollywoodi filmiparban, akkor az öt perc múlva már fenn van, kommentálva, értékelve, forrásokkal és hivatkozásokkal telerakva.)

Ma hideget vacsoráztunk, viszonylag diétásat, de mennyiségileg azt hiszem, egy kissé túllőve a célon. Enyhén megfeküdte a gyomromat, most savanykás almákkal próbálok javítani a helyzeten.

A legjobb hamburger életemben? Elég könnyű kérdés. Életem első McDonald’s sajtburgere.

Hat éves kiskrapek voltam, a szüleim vittek ki Nyugat-Németországba, kicsit leparkolni az unokatesómék C64-ese előtt, amíg ők megnézik Párizst. Nutella, Choco Krispis, és tejben oldódó málnapor. Vagy mi. Akkor látok életemben először Commodore 64-est; akkor szerettük be otthonra is a saját TI-99/4A számítógépünket. Persze, amikor megérkeztünk Kölnbe, akkor még a szüleink is maradtak egy sort, kicsit körbenéztek a városba meg ilyesmi. És elvittek minket a McDonald’s-ba.

Peti már felnőtt a Big Machez, nekem még a sajtburger is elég volt, akkor még elég apró csiponyák voltam. Már a szagok is eléggé csábítóan hatottak, kicsit olyan, mint a City Grill, ahol ha tán egyszer voltam életemben, de sokkal professzionálisabb. Amúgy is nagy hamburgermániás voltam, azóta, hogy édesanyám, nyilván nem is olyan sokkal ez előtt a kölni látogatás előtt megvette nekem életem első hamburgerét a Moszkva téren. És akkor jött ez a papírba csomagolt szendvics. Beleharaptam, és rögtön éreztem, hogy ez valami más, de nagyon pozitív értelemben. Ha nem is soroltam volna a legfinomabb dolgok közé az életemben, de azért volt annyira meghatározó élmény, hogy amikor évekkel később Grazban járjunk, a családom azért találhassa meg a Jakomini Platz-ot (a húgomnak kulcsfontosságú írószerbolttal), mert én, a haspók két héttel azelőtt, amikor utoljára arra jártunk, még a nyaralásba menet, kiszúrtam, hogy ott van egy McDonald’s. Graz egyetlen McDonald’s-e, így igen jelentős segítséget jelentett a bennünket útbaigazítani próbáló rendőrnek.

Még később, amikor Magdi nénit látogattuk évente egyszer Debrecenben, két fix pont kapcsolódott az utazáshoz: McDonald’s-ebéd odafelé, Munkácsy-kiállítás visszafelé. Akkor már Big Macet ettem, gondolván, már elég nagy vagyok hozzá. Ma már nem kell ezt bizonyítanom senkinek, ismét jobban szeretem a sajtburgert, mint a Big Macet (de a legjobb persze a McRoyal, amit már a Ponyvaregényből is jól ismer mindenki). Ma persze már akkor és annyi sajtburgert ehetek, amennyit csak akarok, de az a sajtburger menü, akkor, Kölnben, maga volt számomra a testet öltött jólét.

A történetnek különös aktualitást ad, hogy tegnap a McDonald’s-nek köszönhetően nyertünk meg egy dupla fogadást Kathyvel. Édesanyám hajlamos komolyan venni mindenféle urban legendeket, és elhitte, hogy Budapesten több McDonald’s van, mint New Yorkban. Később persze próbálta a tippjét Manhattanre szűkíteni, de még így is simán nyertünk. Egy vacsorát. Persze nem a McDonald’s-ben: a Friday’s-ban. Ott is finom a hamburger.

Na, a mai kajámról eszembe jutott az egyik legfinomabb hamburger, amit életemben ettem. Ez a hamburger a következőket tartalmazta: húspogácsa, saláta, majonéz, ananász, kókusz. Nagyon szerettem. Aztán megszűnt az üzlet. Na meg el is költöztem abból a városból. Egyébként a hamburger – ami bizonyára nem hat túl bizalomgerjesztően, pedig nagyon finom! – Safari névre hallgatott.

Amúgy a mai menüm tartalmaz egy Safari hamburgerre hajazó salátát (ananász, majonéz, jégsaláta), innen az asszociáció :).

Édesapám névnapját is a Pizza Marzanoban ünnepeltük. Kicsit paráztam, mert asztalt, azt nem foglaltam előre, de végül kiderült, hogy az enyhe túlbiztosítás lett volna. Amikor közeledtünk az étterem felé, első körben azt hittem, vasárnap zárva tartanak. Amikor aztán megláttam egy vaskos szemüveges kis csiponyákot kolbászolni az üveg mögött, rögtön megnyugodtam.

Ismét nem maradtam szégyenben az étteremválasztásommal. Ezúttal előételt is ettünk, illetve a desszertvonalat is leteszteltük. Jó kis csöndes este volt, kellemes hangulatvilágítással, és a szokottan udvarias pincérekkel. Elég jól illett a nap egészébe. Mintha hivatalosan is kitavaszodott volna. Tegnap még térdig érő hóban fotózgattam, ma pedig kinyitottam az ablakot, kellemes meleg volt, havat semerre sem lehetett látni. Őszintén szólva nem lennék csalódott, ha kiderülne, hogy akkor a télből ennyi volt.

Nagy olvasási terveim voltak mára, de aztán valahogy a Tüskevárnál kötöttem ki. Érdekes, hányszor eszembe jut, hogy bele kéne lapozni, holott ez az első regények között volt, amit képes voltam végigolvasni. Mivel a délelőtt nagy részét amúgy is elvitte a tegnapi nap feldolgozgatása, ezért másra már nem is volt idő indulás előtt. Úgyhogy a Maffia klubnak való ismételt nekifutás holnapra marad.

Mit érdemel az a bűnös, aki a reggeli pakolászás során az otthon maradó táskába teszi vissza a fix fókuszos, 20mm-es objektívét? Nos, azt hiszem, velem elég kegyesen bánt a sors, mert miután az egész cuccomat kipakoltam a Kia motorháztetejére, és már éppen kezdtem volna lekonyulni, amikor egy 10-20 mm-es, polárszűrővel kiegészített objektívet kaptam kölcsön, hogy hadd nyomjam. Selmecbányára ugrottunk fel, Kathy édesapjával, aki némi professzinális terepjáráson volt itt. Mi meg, afféle amatőr multimédia szekcióként, elkísértük. Kathy videózgatott: végre ő is felavatta az új szerzeményünket, én meg kattogtattam. Hazajövet a rádióban úgy hallottam, hogy itthon elég vacak volt az idő. Szlovákiában hét ágra sütött a nap, ami kiegészítve a rengeteg hóval és a tiszta levegővel elég kellemes feltételeket biztosított nekünk. Némi hezitálás után végül Selmecbányának indultunk, szokás szerint felszerelkezve mindenféle tartalék tervekkel, arra az esetre, ha valami csoda folytán felvetne bennünket a temérdek szabadidő, de csodák ma sem voltak.

A készleteinket a Billában töltöttük fel; egész sikeresen sikerült elmutogatnom, hogy hét szelet sonkát kérek a mesésen finom szlovák kiflihez, illetve szerváltam mellé egy kis szlovák tejet, és azt a szlovák szójacsokit is, amire még Kathy szoktatott rá a tavalyi prágai kirándulás alkalmából.

Imádom az ilyen autentikus középkori hangulattal maximálisan átitatott városokat; kábé minden lépésnél volt valami, amit szívesen fotózgattam volna, de hát végül is ma váras nap volt, hát érthetően a várakra fókuszáltunk. Persze az Öregvár egész Selmecbánya legelvarázsoltabb területe: egy templomból bazilikává, majd bazilikából erődítménnyé alakított épület, amely köré menet közben még egy védőfalat is felhúztak. Így a városban áll egy kis fallal körülvett erődítmény, ami, mint megtudtuk, a török portyázók ellen idetelepített katonák bázisa volt.

Mindezt térdig érő hóban nézhettük meg, a közeli templom halk, óránkénti zenélgetése mellett, szóval az egész délutánnak eléggé túlvilági hangulata volt. Ritkán érzem magam távolabb a céges életemtől vagy mondjuk a számítógépeimtől, mint tegnap.

Hazafelé még egy várromot is megpróbáltunk lefotózni, csak úgy távolról, de mivel se fény, se rendes méretű állványunk nem volt, ezért az eredmény elég gyászosra sikeredett, nem is teszem fel őket sehová, csak a CD-re, amit majd kiírok a kedves vendéglátónak.

Este a kocsiban sikeresen el is aludtam, és csak arra ébredtem fel, hogy parkolóhelyet keresünk az Ipolyságban. Ugyanis nálunk, ha Szlovákia, akkor knédli, és ma sem nyugodtunk addig, amíg nem találtunk egy olyan vendéglőt, ahol volt ilyen. Én valami egészen forradalmi fogásokat fogtam ki: egy lágy, nagyon finoman komponált húslevest, és egy zamatos, gondosan sütögetett, imádnivalóan harmonikus tejszínes-gombás húst a knédli mellé. Mivel Kathy édesapja másra számított knédli néven, ezért az ő adagjának egy részét is én tüntethettem el, ezzel, ha lehet, még inkább elmélyítve a szlovák gasztrokultúra iránt érzett szeretetemet.