Mivel a tágabb értelemben vett hétvégén elég sok minden történt, amiről fotóim meg videóim is vannak, csak éppen nem tartózkodtam eleget otthon és ébren, ezért most inkább arról írok, amihez nem készült semmi publikus. A többit meg majd remélhetőleg ma este bepótolom.
Szombat este, a kirándulásról hazajövet olyan hidegrázás jött rám, mint már nagyon régen. Egész végig egy rejtélyes, hideg légáramlat fújt rám, úgyhogy amikor felkeltem és kimentem a még hidegebbe, elkapott ez a nagyon vacak érzés, amikor az ember semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy mennyire fázik. Így Kathy egyedül vette meg a jutalomhamburgert, addig én a metrómegállóban próbáltam felmelegedni. Nem sok sikerrel, igazából csak a forró fürdő segített odahaza. Brilliáns műszaki bravúrral aztán rászántam magam végre, hogy lokalizáljam az ágyból való filmnézés hangosításának hibáját, szerencsére csak egy sima hosszabbítót kell kicserélni, addig is egy hosszabbítóval oldjuk meg a dolgot. Nem gond, éjjel néha rácsavarodik egy kábel a lábamra, mi az nekem. Majd ha a nyakamra csavarodik, jobban fogok izgulni.
Vasárnap reggel, vagy még inkább délelőtt piacoltunk, korábban egyszerűen nem tudtam felkelni az előző napi megpróbáltatások miatt. Soha többet nem megyek ilyenkor, csak lézengtek az emberek, meg az eladók, de azért egészen jól bevásároltunk. Kicsit meg is erőltettem magam a bevásárlólista összeállításánál, ugyanis ismét előkotortam a szakácskönyvet, hogy ne csak a bejáratott recepteket használjuk. Nem árt néha egy-két dolgot felvenni a repertoárba. Ezúttal egy olasz-amerikai minnestrone, és egy amerikai sült csirke receptjét töltöttem fel az adatbázisomba. A babot persze megint elfelejtettem beáztatni, szóval minnestrone, ha csak holnap lesz, de nem baj, mert Kathy biztonsági hagymalevese még simán kitart addig. Annyira olaszok leszünk, hogy még eredeti lengyel parmezánt is vettünk, nem értük be a szokásos dobozolt reszelékkel. Találtunk egy natúr tejlelőhelyet is, szóval jövő héten viszek natúr tejt a menyasszonyomnak. Én, ha lehet, kimaradnél belőle, nekem a tej onnantól érdekes, ha lepasztőrözték, homogenizálták, zsírtalanították majd visszazsírozták, majd dobozba töltötték. Mindez persze csak akkor az igazi, ha mindeközben legalább öt gépen átment.
Hazamenés, házimunka, főzés, evés, kicsit olvasgattam, aztán indulhattam is nagybácsis identitásomat erősíteni Christopher Prücsök szemében. Amikor megérkeztem, éppen málnás izét evett, egy gigantikus púppal a homlokán, ami nem szűnt meg aggasztani a kedves édesanyát. Nem láttam időszerűnek felvetni, hogy az én fejbőröm (a legkülönbözőbb baleseteknek köszönhetően) mindenféle repedésekkel is tele van, és mégis normális maradtam. Nem voltam benne biztos, hogy elfogadnának referenciának. Most amúgy, hogy a kis prücsök először találkozott velem úgy, hogy én voltam az egyetlen vendég a láthatáron, velem is egészen kedves volt, nem volt új beijedve, amikor csak egy nagy, sötét paca vagyok a szeme sarkában. Rakosgattunk be építőkockákat a helyére, elmutogatta nekem az álattudományát, meg megnéztük a mamiékat felülről. Ugyanis per pillanat az egész családból én tudom őt a legmagasabbra emelni.
Este még megnéztük az áprilisi soproni tavaszoláshoz ajándékba kapott DVD-t, az Egy bolond százat csinált (köszönet érte az utazási irodának). Én már láttam régebben, emlékeztem, hogy nagyon jó, de azért fetrengtünk a röhögéstől még most is. Persze azóta már klasszikussá érett szituációról volt szó (bár, ha jobban belegondolok, az alapsztori már Shakespeare idejében is klasszikusnak számított), de olyan zseniálisan volt felépítve, hogy tényleg ellenállhatatlan volt. Ma azért már nem lehetne a szálakat ilyen laza nemtörődömséggel elvarrni, ha a film ma készült volna, ott még kéne pár csavar meg érdekütközés ahhoz, hogy ilyen win-win szituáció alakulhasson ki, de ez inkább hozzáad a film kedves patinájához.
A másik film, amit újranéztünk, az a She’s out of control (a magyar címet képtelen lennék fogcsikorgatás nélkül leírni vagy linkelni) volt, amit én sose láttam másképpen, mint egy elég jól eltalált paródiáját a felnőttek sajtbúra-mentalitásának. Kicsit bárgyú, persze, mint ahogy egy tinivígjátéknak lennie is kell, de nekem nem volt olyan rettenetes, mint ahogy azt egyes IMDB-s kommentek, vagy ahogy a Chicago Sun Times korabeli kritikája állítja. Mi több, kifejezetten élvezni is tudom benne a finom abszurditást, sztereotípiák jól eltalát túljátszását, meg a komikus, de azért nem kretén karaktereket. Ma már egy ilyen vígjáték (majdnem) elképzelhetetlen lenne hányigerkeltően vulgáris poénok nélkül. Nem az a fajta előrelépés, amitől habzani kezd a szám a lelkesedéstől, ha rá gondolok.