Jaja, bizony én tudtam, hogy ezt dolgozzák – amikor az ember elkeseredve keres álláshirdetéseket, többször is belebotlik ilyenekbe. De nem csak lánykák vannak köztük, én már fiúkkal is összefutottam.

Viszont az nem világos (vagy csak én vagyok értetlen?) hogy mi az a legirritálóbb akció, amit felhoztál nekik, meg mi a fő kifogásod ellenük – már azon kívül, hogy radikálisak és nem átgondoltak?

Egyébként meg a kirándulásos képek tök jók lettek, ezt nem is mondtam még, csak a videókat cincálgattam…:)

Nem szoktam egyetérteni a Greenpeace-szel. Fogalmazzunk udvariasan úgy, hogy nekem egy kicsit túl radikálisak, méghozzá azzal a fajta radikalizmussal, ami szerintem, hosszú távon, nagyon ritkán fizetődik ki. Mi több, a közelmúltban volt is olyan akciójuk, aminek a vége (az én interpretációm szerint) az lett, hogy valami homályoszöld cél miatt végül pár fa kivágása helyett inkább sok-sok ember életét fogják (a hatóságok, nem a Greenpeace) évtizedekre megkeseríteni.

Ennek ellenére mégis van bennem valami tiszteletféle a szervezet iránt, mivel azt gondolom, akármit is csinálnak, tiszta eszközökkel dolgoznak. Arccal, névvel és jogi következményekkel együtt vállalják tetteik következményeit; ha a polgári engedetlenség eszközéhez nyúlnak, akkor soha nem felejtik el, hogy ennek a felelősségvállalás is szerves része. Ezért, ha Greenpeace-aktivista szólít meg, megállok neki, váltunk pár szót, aztán viszlát-viszlát.

Kicsit azért zavar, hogy amikor az engem legjobban irritáló akciójukat felhozom, akkor a végén mindig csak „sajnálom, de fogalmam sincs” a válasz. Egy szervezet talán jobban is figyelhetne arra, hogy reprezentánsai fel legyenek készülve a szervezet mozgatórugóiból, szerintem.

Tegnap is megállított egy barna hajú leányzó, kicsit már előre fárasztott a várható párbeszéd, de azért megálltam. Tudok-e valamit a Greenpeace-ről. Tudok, de nem értek egyet a Greenpeace-szel. Mi a bajom a Greenpeace-szel. Mondom. Erre jön a szokásos szempillarebegtetés. Na, megyek tovább, aztán hirtelen fellázadt bennem a filozófus kisördög, visszamegyek, és mondom a barna hajúnak, hogy legközelebb, ha nincs felkészülve a párbeszédre, ne kérdezze meg, mi a bajom a Greenpeace-szel. Nem értek egyet, oké. szia-szia, nekem ez így is jó.

No, erre a semmiből rögtön ott terem egy tapasztaltabb aktivista, neki is részletesen elmagyarázom, hogy tulajdonképpen bosszant, hogy néha már úgy érzem, hogy fogalmuk sincs, mit miért csinálnak, csak állnak itt az aluljáróban. Hosszasan elbeszélgetünk, tisztázzuk, hogy valami respekt azért minden egyet nem értésem ellenére is van bennem irántuk, a dolog vége egy e-mail cím megadás a részemről. Mosolyogva válunk el, ami azért pozitívabb, mint a kezdeti, agyvérzés közeli állapot.

Ti tudtátok, hogy a Greenpeace kérdőívvel mászkáló leánykái (férfit még nem láttam közöttük) ezt dolgozzák?

Ma az én kiadványomat osztogatták az új belépőknek. Olyan érzés ez, amelynek sosem múlik el az édessége. Mondjuk volt vele némi probléma, a Word szemlátomást még önmagával sem kompatibilis, amit még a tartalomjegyzék ámokfutása is megnehezített. Hogy miért száll szét egy ilyen, az áttekinthetőség szempontjából esszenciális alkatrész minden egyes megnyitáskor, azt nem tudom. Mindenesetre szolidan terjed az általam kitalált új tipográfiai design, ami végre némi ok arra, hogy sikerélményeket könyvelhessek el.

Új gépem van a munkahelyemen. Végre telepítettek nekem Indesignt. Az Indesign-telepítéshez először memória kellett, aztán kiderült, hogy a DVD-olvasóm valójában CD-olvasó. Az informatikus srác ezen a ponton adta fel, úgy érezte, akkor ahelyett, hogy minden alkatrészt átszerel, inkább hoz egy másikat. Beépített kártyaolvasó, ötször nagyobb memória, celluxozott ház. És persze az egyéni beállításaimnak fuccs, kezdhetem újra tanítani a szövegszerkesztőt és az e-mail klienst, de összességében véve azt hiszem, megérte a csere. És immáron hivatalosan is kiadványszerkesztő vagyok, lévén, hogy egyedül az én gépemen van Indesign.

Ma elhatároztam, hogy minden hónapban megpróbálok megcsinálni (kerül, amibe kerül) egy műtermi fotósorozatot. A múlt péntek is nagyon tanulságos volt Zsófiékkal, kitaláltuk itthon, hogy milyen világítást szeretnénk, és a stúdióban, teljesen egyedül meg is valósítottuk. Úgyhogy elhatároztam: most már tényleg itt az ideje, hogy rágyúrjak egy kicsit a modellfotózásra, ha már egyszer mindenkinek azt mondom, hogy ez érdekel.

Na, amikor effektíve elkezdtem csinálni a levest, akkor már éreztem, hogy itt hézagok lesznek. Először is: ránéztem a főzési időkre, és látom, hogy ismét fellép majd a szokásos időanomália. Nem tudom, Amerikában miben vagy mit főznek, de ami ott egy-két perc, az nálam 5-10 perc, minimum. Mindegy, gondoltam, ebben legalább van rutinom.

A másik: az amerikai levesek egy tetemes része azzal kalkulál, hogy majd egy levesért én a teljes konyhai apparátusomat mozgósítom: négy különböző edényben készítem elő a szilárd és a folyékony hozzávalókat, és egy precíz főzési-érlelési folyamat során egyesítem ezeket egy egységes masszává. Na persze, meg egy zsák tévémaci. Főzzek babpürét, tegyem félre, főzzek erőlevest, tegyem félre, szottyasszam meg a szilárd dolgokat (egy részüket), öntsem rá a babot, adjam hozzá a szilárd hozzávalókat, majd adjam hozzá az erőlevest, adjak hozzá még szilárd hozzávalókat, a végén pedig bazsalikomozzam meg.

A harmadik: az amerikai hozzávalók nagyon nem egyenlők a magyar hozzávalókkal. Vagy a fehér bab nálunk babízűbb, vagy az amerikaiak szeretik a babízű minnestronét, nekem mindenesetre még egy kis doboz paradicsomkonzervet is hozzá kellett adnom, hogy olasz íze legyen, friss bazsalikomból meg kábé háromszor annyit adagoltam bele, amennyit a recept javasolt.

Az egész egy röpke két és fél-három órás projekt volt, mire kész lett, persze rég megvacsoráztunk, mi több, a vacsorapartnerem el is aludt, úgyhogy az éles tesz ma este várható. Ami nem baj, mert lesz ma elég házimunkánk, nemhogy még főzni is kelljen.

Nagyon hiányzott már az erdő meg a szabad levegő, meg a mászkálás nem-kiépített utakon, a szendvicsevés a szabad ég alatt. Úgyhogy eléggé örültem, amikor Balu bedobta egy közös kirándulás ötletét, már csak azért is, mert Balu az a fajta vezető, akire az ember nyugodtan rábízza magát. Jóval nagyobb százalékát látta a Dunakanyarnak, mint én, akit fiatal éveim fő utazásszervezője, Gáborka erősen specializált a Naszályon való átkelésre. (Éppen ezért, elég csak áthaladnom Katalinpusztán, hogy rám jöjjön az enyhe rángatózás.)

Szerencsére ezúttal Visegrádról indultunk, ha némi bizonytalankodás után is, aztán egy betonúton indítottunk felfelé. Egész simán ment minden, amíg rá nem kellett fordulnunk a zöld kereszttel jelzett túristaútra. Itt apróbb probléma adódott: zöld kereszttel jelölt út nem volt egyáltalán. Amiről meg úgy nézett ki, hogy a zöld kereszt helyett van ott, az le volt kerítve, és körbe volt rakva fenyegető táblákkal. Így aztán kinéztünk egy alternatív földutat, ami végül is még kerülő sem volt.

Út közben tartottuk meg az első pihenőnket — sajnos egy kicsit rövidre sikerült, leginkább azért, mert akik nem fotóztak és videóztak (rajtam kívül mindenki), azok egy kicsit zokon vették a 10 fok alatti hőmérsékletet és a 60 km/órás szelet a minden szélvédettségtől mentes magaslaton.

Amióta gimnáziumban megírtam egy tanulmányt Budapest zuzmó-flórjájáról (Budapest zuzmó-sivatag, szóval nagy áttörésekről nem tudtam beszámolni), azóta valahogy a vesszőparipám lett a zuzmófényképezgetés. Nem mintha meg tudnám határozni őket, de valahogy közel állnak a lelkemhez, és különben is, zuzmót senki sem fényképez. Úgyhogy kirándulásokon én nem csak a fákat szoktam nézni, hanem a zuzmókat is. Próbáltam videózni is, de a zuzmók nem igazán alkalmasak ilyesmire. Tűéles kontúrok kellenek és szép nagy felbontás ahhoz, hogy tényleg élvezni lehessen őket — egyik sem éppen a videó erőssége. (Sajnos ezt csak otthon realizáltam, miután összevágtam egy kis bemutatót, aztán ránéztem az egyik fényképemre. Hiába, az ember új dilijei soha nem lesznek képesek ezerszázalékosan kiváltani a régieket.)

A további emelkedés nagyon szép volt, igazi, csendes erdő-feeling. Érdekes volt látni, hogy a tavasz itt azért még nem kezdődött meg. Néhol egy-egy hófoltot is láttuk, amiből Balu, aki a jelek szerint megrögzött hóevő, jóízűen falatozott; és különben sem volt még tavaszias színe az erdőnek. Gondolom, ehhez korán van még, meg talán hideg is. Ugyanakkor nekem már annak ellenére nagyon nem volt téli hangulatom, hogy még a téli sportkabátom volt rajtam.

Néhol megálltunk szusszanni egy sort, például ezen a farakásokkal ékesített tisztáson. Amíg Balu és Zsófi mazsolás mogyorót kevergettek egy zacskóban, addig én filmezgettem egy sort, aztán másztunk tovább.

Farakások from Trychydts on Vimeo.

Innen amúgy már nem volt messze a hivatalos félút, vagyis a prédikálószék. Ha nem lenne tériszonyom, biztos állati érdekes lett volna felmászni, de sajnos az volt, így csak némi takarásból tudtam fotózgatni. Bár az állvány eredetileg a videóhoz hoztam, immáron végképp megszilárdult bennem az elhatározás, hogy videót állványra legközelebb akkor rakok ha fix totált akarok felvenni, vagy ha veszek egy gömbfejes állványt. Szerencsére azért a fényképezőgéphez is jól jött.

Számomra a lefele út volt a nap totális fénypontja. Ezeket a déli, világos, kemény füves, napsütötte, sziklás lejtőket szeretem a legjobban az összes tereptípus közül, ami egy kiránduláson előfordulhat. Nyáron itt finom kakukkfűillatot is lehet érezni — most még nem lehetett, de azért így is nagyon szép volt minden. Kicsit ijesztő volt az ereszkedés, meg fura volt belegondolni, milyen lett volna, ha történetesen esőben érünk ide (egész héten „változékony” időt jósoltak a hétvégére), de aztán szerencsére elég hamar szilárd talaj került a lábam alá. Végül aztán a sziklák is elmaradoztak, de az ereszkedés továbbra is gyönyörű maradt.

Itt is filmeztem rendesen, egy csomó esetben Balutól kértem tanácsot, aki segített is egy kicsit a szemlélettágításban. Voila, a hétvége videós főműve, egy kis összeállítás erről a legfelé vezető útról:

Ereszkedés a Vadállókövek mellett from Trychydts on Vimeo.

Időközben biztos lettem abban, amit azért már eddig is sejtettem, hogy Balu az új okos csávó a társaságban. Az ismeretterjesztő újságírában eltöltött évek alatt eljutottunk oda, hogy ha nekem valami kérdésem van, akkor a legolcsóbb és egyszerűbb megoldás egyszerűen megkérdezni tőle. Milyen fű ez itt? Hogyan állítottak elő kénsavat a középkorban? Hogyan vadászik a vándorsólyom? (Állítólag egy kisebb csodával határos módon, de egy vándorsólyom is röpködött a völgy felett, ami mellett elmentünk, egy idő után vijjogva fejezve ki nemtetszését, hogy még mindig nem akarunk elhúzni a sunyiba.)

Végül egész jó időben érkeztünk le, így szépen kényelmesen elértük a kinézett buszt. Mire odaért, kábé harminc kiránduló várta, hogy hazamehessen végre — a jelek szerint jó túraútvonalat választottunk, mert az idő legnagyobb részében senkivel sem találkoztunk (bezzeg, ha a Rám-szakadékba mentünk volna, alighanem az összes, a buszmegállóban fáradtan összegyűlt társasággal együtt tölthettük volna a napot). Be is esteledett, mire hazaértünk, a szilveszteri programot is lefixáltuk, én meg szépen átfagytam egy titokzatos forrásból áradó, folyamatos hideg áramlattól. Úgyhogy amikor Pestre érkeztünk, elő is vett a hidegrázás.

A napot egy hamburgerrel zártuk Kathyvel. Sajnos arról nem maradt semmi, mert a CF kártyám is betelt és a videóm aksija is lemerült. Szóval minden szempontból eredményes nap volt a hátam mögött.

Mivel a tágabb értelemben vett hétvégén elég sok minden történt, amiről fotóim meg videóim is vannak, csak éppen nem tartózkodtam eleget otthon és ébren, ezért most inkább arról írok, amihez nem készült semmi publikus. A többit meg majd remélhetőleg ma este bepótolom.

Szombat este, a kirándulásról hazajövet olyan hidegrázás jött rám, mint már nagyon régen. Egész végig egy rejtélyes, hideg légáramlat fújt rám, úgyhogy amikor felkeltem és kimentem a még hidegebbe, elkapott ez a nagyon vacak érzés, amikor az ember semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy mennyire fázik. Így Kathy egyedül vette meg a jutalomhamburgert, addig én a metrómegállóban próbáltam felmelegedni. Nem sok sikerrel, igazából csak a forró fürdő segített odahaza. Brilliáns műszaki bravúrral aztán rászántam magam végre, hogy lokalizáljam az ágyból való filmnézés hangosításának hibáját, szerencsére csak egy sima hosszabbítót kell kicserélni, addig is egy hosszabbítóval oldjuk meg a dolgot. Nem gond, éjjel néha rácsavarodik egy kábel a lábamra, mi az nekem. Majd ha a nyakamra csavarodik, jobban fogok izgulni.

Vasárnap reggel, vagy még inkább délelőtt piacoltunk, korábban egyszerűen nem tudtam felkelni az előző napi megpróbáltatások miatt. Soha többet nem megyek ilyenkor, csak lézengtek az emberek, meg az eladók, de azért egészen jól bevásároltunk. Kicsit meg is erőltettem magam a bevásárlólista összeállításánál, ugyanis ismét előkotortam a szakácskönyvet, hogy ne csak a bejáratott recepteket használjuk. Nem árt néha egy-két dolgot felvenni a repertoárba. Ezúttal egy olasz-amerikai minnestrone, és egy amerikai sült csirke receptjét töltöttem fel az adatbázisomba. A babot persze megint elfelejtettem beáztatni, szóval minnestrone, ha csak holnap lesz, de nem baj, mert Kathy biztonsági hagymalevese még simán kitart addig. Annyira olaszok leszünk, hogy még eredeti lengyel parmezánt is vettünk, nem értük be a szokásos dobozolt reszelékkel. Találtunk egy natúr tejlelőhelyet is, szóval jövő héten viszek natúr tejt a menyasszonyomnak. Én, ha lehet, kimaradnél belőle, nekem a tej onnantól érdekes, ha lepasztőrözték, homogenizálták, zsírtalanították majd visszazsírozták, majd dobozba töltötték. Mindez persze csak akkor az igazi, ha mindeközben legalább öt gépen átment.

Hazamenés, házimunka, főzés, evés, kicsit olvasgattam, aztán indulhattam is nagybácsis identitásomat erősíteni Christopher Prücsök szemében. Amikor megérkeztem, éppen málnás izét evett, egy gigantikus púppal a homlokán, ami nem szűnt meg aggasztani a kedves édesanyát. Nem láttam időszerűnek felvetni, hogy az én fejbőröm (a legkülönbözőbb baleseteknek köszönhetően) mindenféle repedésekkel is tele van, és mégis normális maradtam. Nem voltam benne biztos, hogy elfogadnának referenciának. Most amúgy, hogy a kis prücsök először találkozott velem úgy, hogy én voltam az egyetlen vendég a láthatáron, velem is egészen kedves volt, nem volt új beijedve, amikor csak egy nagy, sötét paca vagyok a szeme sarkában. Rakosgattunk be építőkockákat a helyére, elmutogatta nekem az álattudományát, meg megnéztük a mamiékat felülről. Ugyanis per pillanat az egész családból én tudom őt a legmagasabbra emelni.

Este még megnéztük az áprilisi soproni tavaszoláshoz ajándékba kapott DVD-t, az Egy bolond százat csinált (köszönet érte az utazási irodának). Én már láttam régebben, emlékeztem, hogy nagyon jó, de azért fetrengtünk a röhögéstől még most is. Persze azóta már klasszikussá érett szituációról volt szó (bár, ha jobban belegondolok, az alapsztori már Shakespeare idejében is klasszikusnak számított), de olyan zseniálisan volt felépítve, hogy tényleg ellenállhatatlan volt. Ma azért már nem lehetne a szálakat ilyen laza nemtörődömséggel elvarrni, ha a film ma készült volna, ott még kéne pár csavar meg érdekütközés ahhoz, hogy ilyen win-win szituáció alakulhasson ki, de ez inkább hozzáad a film kedves patinájához.

A másik film, amit újranéztünk, az a She’s out of control (a magyar címet képtelen lennék fogcsikorgatás nélkül leírni vagy linkelni) volt, amit én sose láttam másképpen, mint egy elég jól eltalált paródiáját a felnőttek sajtbúra-mentalitásának. Kicsit bárgyú, persze, mint ahogy egy tinivígjátéknak lennie is kell, de nekem nem volt olyan rettenetes, mint ahogy azt egyes IMDB-s kommentek, vagy ahogy a Chicago Sun Times korabeli kritikája állítja. Mi több, kifejezetten élvezni is tudom benne a finom abszurditást, sztereotípiák jól eltalát túljátszását, meg a komikus, de azért nem kretén karaktereket. Ma már egy ilyen vígjáték (majdnem) elképzelhetetlen lenne hányigerkeltően vulgáris poénok nélkül. Nem az a fajta előrelépés, amitől habzani kezd a szám a lelkesedéstől, ha rá gondolok.

Tök furi. Vannak olyan emberek, akik negatívan látják a világot, és magukat és felvállalják, és vannak akik pozitívan látják a világot és magukat és felvállalják. Az egész egyébként IceCat „önelemzéséről” jutott eszembe. Pl.: túlságosan őszinte vagyok, utálom az embereket, nincsenek barátaim etc… – én nem érzem hogy őszinte lennék. Notórius hazudozó vagyok, ellenben szeretem az embereket, vannak barátaim, és jó párszor voltam már külföldön. Akarok gyereket (majd…!), főzni is tudok. IceCat ihlette le is írom a sajátom, az övé alapján:

1: sminkelem magam, sminkelném gyakrabban is, csak sajnos reggelente túl álmos vagyok hozzá
2: gyakran füllentek dolgokban, de ha olyanom van megmondom a véleményem. Helyzetfüggő.
3: nem szeretek kidobni semmit.
4: ateista vagyok.
5: egyszer lábon harapott egy afgánagár, pedig szegény csak játszani akart… kaptam tetanuszt.
6: Erdélyben egy csajjal biciklivel vágtunk neki az útnak, hogy hozzunk kazettát a házibuliba. Az erdélyi utak kátyúsak. Ráfutottunk egyre, megpördült a bicikli a levegőben kettőnkkel, majd lehuppantunk a földre. A csajt mentő vitte el, nekem semmi bajom nem lett.
7: szeretek, és tudok főzni, és – remélem – lesz gyerekem
8: oviban tanított anya angolul, de aztán olyan suliba mentem, ahol csak német volt. Amikor hatodikos koromban iskolát váltottam, gyorsan át is mentem angolra. Szeretem az angolt. Szép nyelv.
9: rengeteget tudok audni, de volt egy időszak, amikor tényleg nagyon nagyon sokat aludtam. Ez akkor volt, amikor se suliba nem jártam se dolgozni. Az ember totál eltunyul. Mint fizikailag, mint agyilag… pocsék egy állapot. Soha többé semmittevés! Aki nem dolgozik vagy tanul – az szerintem egy vegetáló zombi. Főleg, ha még eltartott is az illető.
10: vannak barátaim.
11: sok énekkarban jártam, sokszor szólóztam, voltak CD felvételeim, ének zeneibe jártam, viszont egy ideje max. a zuhanyrózsának énekelek.
12: állandóan fáj a hátam.
13: szeretem az embereket, borzasztó érdekesek szerintem.
14: rengetegszer voltam moziban, max. csak azt nem szeretem benne hogy pici vagyok, és tuti valaki mindig belelóg a feliratba… ezen néhány kabát könnyen segít, na de mi van nyáron…?
15: Külföldi utaim: Görögország, Horvátország, Anglia, Ausztria, Németország, Szlovákia, Cseh, (Csehszlovákiában is voltam még :)), Románia most így hirtelen több nem jut eszembe. Azt hiszem a következő ország ahol még nem jártam Olasz lesz :).
16: nem iszom alkoholt (nagyon ritkán csak, akkor is max 1-2 pohár, és nem töményt), nem dohányzom és nem értem más mért csinálja, nagyon irritál (!)

Valahol mindig is zavart IceCat magábafordulós „utálom az egész világot” életfelfogása. Egyrészt azért, mert én mindig igyekszem az élet rózsaszín oldalát látni, mert attól én is az leszek. Másrészt mert emlékszem én amikor összegyűlt egy jó kis banda korizni mondjuk, akkor azért tagadhatatlanul jól érezte magát IceCat, és nem hiszem hogy utálkozva gondol vissza egy-egy ilyen esetre. Csak néha tenni kell azért hogy rózsaszínen lássuk a világot, ez meg már biztos fárasztó… akkor már egyszerűbb és könnyebb depressziózni egy sort.

Erről egyébként a két nagymamám jutott eszembe. Emlékszem elvittük őket egyszer egy hetes görögországi nyaralásra. És a repülőn elkezdte az egyik mesélni a másiknak, hogy hú, amikor meg tudta hogy befizettük, rögtön elmondta mindenkinek a faluban, és dicsekedett fűnek fának. Mire a másik mamám szerényen megjegyezte, hogy ő bizony senki léleknek nem említette az utat, mert még a végén féltékenyek lennének, és össze beszélnének a háta mögött. Hát én bizony az előző fajta vagyok. Állatira tudok lelkesedni dolgokért, és teszek rá, ha összebeszélnek a hátam mögött. Mi sem jobb példa arra, mint hogy amióta megrendeltük a repülőjegyeket, másról sem tudok beszélni mint Londonról. Ugyan nem látszik a kollégákon – mert kedves emberek – de valahol legbelül érzem, hogy már a könyökükön is London folyik ki :D.

Az elmúlt egy hétről pedig: szerintem édességmérgezést kaptam. Születésnapi ártalom. Először is Try sütött nekem egy kókusz-citrom tortát, ami bizony olyan finomra sikerült, hogy majdnem teljesen egyedül faltam be az egészet (1 nap alatt). Aztán másnap Chloé hozott nekem egy egész tortát a kedvenc cukijából, mert ő imádja ezt a tortát, és szerette volna ha megkóstolom. Hát megkóstoltam…? Befaltam! Ez egy kávé-marcipán kombó volt. Aztán családilag is megünnepeltünk, ahol anya isteni túrós gyümölcstortája került terítékre. Philengyéktől Mozart bonbont kaptam (ugye a nugát-marcipán megint finom), a mamám pedig egy újabb doboz bonbon-t küldött nekem. Aztán Try anyukája hozott külföldi útjáról csokoládét nekünk, amit tegnap fel is szedtünk, amikor beslisszoltunk hozzá megnézni a táska kollekcióját, hátha akad valami megfelelő számunkra kézipoggyász gyanánt. Akadt is! Nem is álmodtunk arról hogy a kézipoggyász méret ekkora. Egy ekkora méretű táskával szoktunk 1 hétre elutazgatni ketten, úgyhogy azt hiszem még a TopShopban vásárolt ruhákkal sem lesz helyprobléma visszaútnál.

A reggeli piacozás előtt még elugrottam egy kis extra videózásra. Egyelőre nem házi feladatot csináltam, hanem az előző tanulságait felhasználva csináltam még egy tárgybemutatást, gyakorlandó az alapokat. Érdekes módon két abszolút állóképnek kinéző snitt is van benne, holott csak állvány+stacionáris előtér-háttér kombinációról van szó. Mindenestre akinek észrevétele van, az továbbra se fogja vissza magát, nagyon sokat tanulok mindenki tanácsaiból.

Videózás közben összeismerkedtem egy öreg bácsival, aki építész karrierjét Barrytown felhúzásával kezdte. Mivel én pont most kutatom Barrytown történetét, ezért be is szerváltam tőle egy névjegyet, később majd meginterjúvolom. Ma este pedig kiderült, hogy Peti édesapjának is van rengeteg insider-információja, remélem, majd azokba a titkokba is bepillantást nyerhetek.

A piacozást elég hamar lezavartam, már csak azért is, mivel a nagy filmezésben eléggé összefáztam magam. Otthon jó sokáig kellett melegednem, mire visszatért belém az életkedv. Gyorsan összeütöttem a húslevest, aztán ezt a videót, aztán már húzhattunk is Watchment nézni. A filmnézést Peti szervezte, hatalmas élmény volt, noha azért nem filmes mérföldkő. Mondjuk olyan Sin City vagy Sötét lovag szintű hanyattesést tudtam produkálni tőle. Kritika nyilván lesz róla, csak egy kicsit később.

Ismét költözés előtt állok a munkahelyen: ezúttal folyosó túloldalára költözünk kettesben Lizzel. Nem is olyan régen még ő volt a rejtélyes ismeretlen, aki Spanyolországban nyaral, miközben én birkózom a próbaidős viszontagságaimmal, most meg ő lesz az egyetlen szobatársam, akivel együtt költözünk. Az utódaink már el is kezdtek átköltözni hozzánk, így momentán öten vagyunk négy asztalra. Szerencsére mi a birtokon belül levők faarcával fogadhatjuk ezt a problémát, az újonnan jövőre bízva, hogy lemeccseljék, milyen bontásban van szükségük a két szabadon levő munkaállomásra. Tulajdonképpen mozdulnánk is szívesen, de a leendő szobánk egyelőre M. cuccaival van tele, aki a hétvégén tér magához annyira külföldi kiküldetéséből, hogy kiürítse nekünk a helyiséget. Így a folyosó egy oldalán leszünk A.-val, nem a belső udvarra, hanem az „utcára” néz majd az ablakunk. Liz és én jelenleg egy paravánnal vagyunk egymástól elválasztva; az új helyen a paraván is megszűnik majd, amit egyáltalán nem bánok. Felállás nélkül lehet majd szemkontaktot teremteni.

Akinek elege van az első videóleckémből, az fellélegezhet, mert e-mailben megérkezett algi értékelése is, így az ő tanácsai, valamint Balu véleménye alapján összeállt egy végleges változat. Persze a hibátlantól ez is nagyon messze van, de aki azt gondolja, hogy ezen egy videón és épületen fogom tökéletesre fejleszteni a technikámat, annak sajnos csalódnia kell. Ma állványt is vittem a munkahelyemre, így a snittek egy részét újra tudtam rögzíteni, illetve most már jó pár új is van az első változathoz képest.

Most, hogy én is „aktív” tag lettem, természetesen elolvastam a Youtube szabályzatát, ajánlásait a tartalomra, illetve a copyrighttal kapcsolatos oldalt. Főleg az utóbbi volt vicces. Ha keresek valamit, akkor az általában valami jogsértő dolog. (Legutóbb például a Mátrixból túrtam fel egy részt.) Más kérdés, hogy mennyire okoz ez ténylegesen kárt. Mindenesetre a tényleges állapotokhoz képest vicces, hogy a Youtube nagyon durván hangsúlyozza, hogy a legjobban akkor jár mindenki, ha a felhasználók saját anyagokat töltenek fel, mert TV-műsorokat, sorozatokat stb. bizony tilos, még a tulajdonos megjelölésével és tilos, és akkor is tilos, ha került fel hasonló már az oldalra.

Az akvárium elég érdekesen néz ki most, hogy radikálisan lecsökkent a nagy halak száma. Most egy pár nagy, és egy nagyon nagy rakás kis hal úszkál a vízben. Egyedül a harcsák száma maradt változatlan, jelenleg ők képviselik az állandóságot.

Nemrég számot vetettem azzal, mennyivel szociálisabb vagyok, mint tavaly, például, amikor pedig szintén tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy legalább időnként legyenek körülöttem emberek. Idén többször találkoztam egy csomó emberrel, mint a tavalyi év folyamán összesen; ráadásul sokkal rendszeresebben és sokoldalúbban tartjuk a kapcsolatot. Ráadásul, ahogy a dolgok most állnak, május végéig utazásból is túlteljesítjük a tavalyi kvótánkat Kathyvel. Szóval elég pezsgősen indul ez a 2009.

Ami azt illeti utazásszervezőnek már egész jó leszek. Ma beparázva azon, hogy hétfőn kiderül hogy unokanővéremék a Londoni házukat mégsem tudják kölcsönadni a megjelölt időpontra, pániktól megrészegedve van keresésbe kezdtem a neten. Mi van ha kifutunk a jó szállásokból? Muszáj lenne lefoglalni egyet, amíg olcsón megtehetjük! – sipákolta egy hang a fejemben. Úgyhogy egész nap hosteleket böngésztem, árajánlatokat nézegettem, google maps-et vizslattam, London public transportot csekkolgattam… ár-minőség-közelség arányban – és legfőképp mindezzel Try-t boldogítottam, aki frankón nem tudott miattam dolgozni, de én már csak ennyire vagyok empatikus.

Végül csináltam egy listát a pontenciális szálláshelyekről. Több szűrő után ketten maradtak versenyben. Győzött a közelebbi (és drágábbik) de legalább van ingyen wifi, nem sokkal drágább, és reggelit is adnak. Helyes épület, helyes double bed szoba nem messze a Tower Bridge-től. Ha minden igaz, holnap szépen le is foglaljuk, és akkor végre nem lesz rajtam ez a nyomás.

Aztán annyira belejöttem ebbe a szállástervezős-utazós mizériába, hogy ma este a Soproni hoteleket is átböngésztem. Lévén egy utazási utalvány birtokosaiként – a határidő közeledtével – igen gyorsan el kell vernünk a pénzt. A választásunk végül egy Soproni Hotelra esett. A várost Try választotta, a holtelt én. Igazi csapatmunka. Van pezsgőfürdő, medence, szauna, masszázs, félpanzió, terasz és közel a belváros is. Szerintem elég jól hangzik. A képek is meggyőzőek voltak, úgyhogy holnap krosszolok az utazási irodába leadni a foglalást, és akkor áprilisban lesz egy klassz lazulós exklúzív hétvégénk.

Most pedig hátradőlök és befizetem magam egy 21 perces Jó barátokra… vagy mi…

Tükörország… Tükörország… Tükörország… éppenséggel én is irigylem magunkat. Tegnapelőtt, miután megrendeltem a repülőjegyeket, és megjött a visszaigazolás, el is kezdtem kaparni az asztalomon lévő naptárba a számokat, amiket majd szépen – az időpont közeledtével majd – húzogathatok. Aztán elfogott valami babonás érzés és tétováztam egy sort. Utálom ezeket a hülye kis tikkeket. Nem léphetek aszfaltrepedésre, mert valami rossz fog történni velem. Van, hogy mennék be egy metróajtón, aztán mikor átlépek rajta arra gondolok hogy a másikon kellett volna bemennem, mert így nem az a jövő fog történni, amelyiket én akarom. Ekkor visszamegyek, és átmegyek a másikon, és ekkor már bosszankodom magamban, mert így már egy harmadik jövőben járok. Na mindegy… beletörődöm… hogy a klaviatúrán gépelt szöveg visszatörlési szokásaimról ne is beszéljek! Ha egy szót ki kell javítanom egy másikra, akkor kutya kötelességem meghagyni a szóból azokat a betűket, amelyek a másik szóban is szerepelnek. Képtelen vagyok rá, hogy ne így csináljam. Valami ilyesmi érzés fogott el a naptáramba való kaparászás közben is. Az isten szerelmére, tavaly mi volt a kenutúrával?! Bevéstem a számokat, és amikor már csak hét nap volt hátra beütött a krach. Az összeomlás minden értelmében nyomtalanul eltörlődött az utazás lehetősége a Duna parti incidens miatt. Ha tovább folytatom a számozást, megint lesz valami… aztán felülkerekedtem ezen a hülyeségen, és minden erőmmel meggyőztem magam arról, hogy nem vagyok babonás. Végül bekapartam a számokat a naptáramba. Még sok van hátra. Nagyon sok… de Try-vel lelkesen várjuk az utat.

Eredetileg London és Róma között vaciláltunk. London és Róma is az a város, ahol sok számomra kedves film játszódott már, de ezenkívül azért is érdekesek mert egyrészt rengetek látni- fényképeznivaló van, másrészt mert a két városnak van egy olyan sajátos hangulata, ami borzasztóan vonz… figyeljétek meg: Londonban hogy kivirulok majd!

Ha lenne egy szobám, és egy rahedli pénzem, akkor azt tuti ilyen antikosra, sötétfásra, arany vastag képkeretesre rendezném be, vörössel, meg barnával, meg cirádásan. rendezném be Azt hiszen rossz időben születtem. Fel tudnám adni az internetet, egy Oscar Wilde, vagy egy Hercule Poirot korszakért. Szép ruhákért, előkelőségért, eleganciáért, mozi és technikai kütyüktől mentes társasági életért, szalonba kísérésért, névjegyátadásért… na London az én előkelő, berendezett patinás szobám…

Valójában 1996-ban szerettem bele. Még bőven általánosba jártam, amikor egy hirtelen vágással németesből halandó angol csoportban találtam magam. English project. Ugyan óvodásként már tanultam angolul, de aztán kimaradt sok év. Iskolaváltás, angol csoport – mert az angol hasznosabb. Anya lezsírozta a tanárral, hogy majd ő felkészít arra hogy nulláról behozzam, a haladó angolosokat, végül be is hoztam őket. Ötös voltam. Szerettem az angolórákat annak ellenére, hogy a tanár baromi szigorú volt. De a lényeg a tankönyv. A Project English-ből tanultunk. Nagyon szerettem a könyvet. Sok kép, és sok-sok baromi érdekes történet. Van egy fejezet benne, ami Londonról szól. Abba én akkor beleszerettem, és amikor Philengynek úgy alakult, hogy nyáron három hetet ott tölt Tükörországban, én csak csorgattam a nyálam. Trafalgar Square, Piccadilly Circus, Big Ben, Westminster Abbey… kívülről fújtam a történetüket… aztán, amikor sikerült kijutnom – persze egy munka révén – akkor nem láttam ezekből semmit. Dolgoztam. Végigsuhantunk a városon… nem láttam belőle semmit. A túlpartról pár másodpercig láttam a hangyányi Big Bent, fotóztam egyet a Piccadilly Circus-os, és este végigloholtunk a Trafalgar Square-en. Munkaadóimat nem igazán izgatta a város. Inkább a buli volt az, ami lekötötte őket. Engem meg a buli nem érdekelt. Azt hiszen hajnali egy körül már vissza is mentem a hotelszobámba. Munkaadóim olyan délután ébredtek. Ők hajnalig buliztak. Így én reggel átkopogtam a tolmács csajhoz, és indítványoztam, hogy éljünk a szabadság adta lehetőséggel és húzzunk el egy időre. Végül Camdenben kötöttünk ki, amit ugyancsak nagy hiba lett volna kihagyni.

Így sajnos csak elsuhant emlékeim vannak Londonról, én meg többet akarok. Most hat napunk lesz, és a főszereplők is mi leszünk. Az lesz amit akarunk, és ez nagyon jó.

Balu tanácsai alapján készítettem egy második verziót is a tegnapi videóból. Pár dolgot, amit a felvett anyag alapján lehetett, javítottam, de hát amit nem vett fel az ember, azt nem vette fel. A másik, ami elég sürgős javításra szorult, hogy az első változatban csak kilenc snitt volt, míg algi a kiadott feladatban tízet írt elő. Így most új snittek is vannak az anyagban.

Ma munka után rohantam haza, összehalásztam a legmegtermetteb Xyphoinkat, utána elvittem őket az állatkereskedőnek, aki majd valamelyik iskolának ajándékozza őket. Úgyhogy most huszonöttel kevesebben vannak az akváriumban, tehát most elég szellősnek mondható. Kicsit sajnáltam a dögöket, szemlátomást eléggé megviselte őket a befőttes üvegben szállítás. Azzal vigasztalom magam, hogy így még mindig jobban jártak, mintha létszámtúltengés miatt le kellett volna húzni őket a vécén.

Utána vágtattam az Akadémiára, szerintem egy kisebb logisztikai bravúr, hogy még a felkonferálásra odaértem. Mazsi filmje volt persze az elsődleges. Díjat is nyert vele; így már két ismerősöm is van, aki újságírói díjat nyert. Nalyoék is ott voltak, Nalyo tegnap óta hivatalosan is diplomás, amiért ezúton is gratulálok. Balu kérdezte a vetítés után, hogy figyeltem-e a filmes trükkök használatát. Na, itt még nem tartok egyáltalán.

Nohát. Tökre irigyellek Tükörország miatt! Az öcsémék is voltak pár hete, úgyhogy rákattantam, és nézegettem a filléres repjegyeket, de hát másra kell a pénz…

Meg a videózás miatt is esz a fene – teljesen bezsongattál, filmet akarok csinálni én is, csak hát a munkával kapcsolatban is most sokat kell, és fotókkal (utómunkákkal és a terveimmel is) óriási csúszásban vagyok…

De ez nem gátol meg abban, hogy kritikus szemmel jól végigmenjek rajta snittenként, ha már egyszer kérted. :)

Szóval az a mozgós első snitt elsőre nagyon fura volt. Izgős-mozgós, de hát ennek technikai okai vannak. De ha eltekintünk, akkor is ez a ferde mozgás érdekes. Viszont másodszorra-harmadszorra már átjött, csak a lépések zöttyenései nagyon zavarók. Hát, majd ha egyszer lesz fahrt-kocsid… :)

A második snitt jó így a mozgás ellentéteképpen, csak ez is „lötyög”. Állványod volt, az látszik, érdemes használni. Meg mindenféle trükkel támasztani a kamerát. Nagyon jó rá a harmadik, és az önmagában is nagyon szuper – na, az ilyesmi miatt jobb a fényképezőgépnél a mozgókép. :) Szintén nagyon jó rá a tükröződéses közelkép a lengedező zászlóval. Ez a kettő együtt szerintem a csúcspontja az egésznek.

Na, az utána következő rész nagyon érdekes. Nagyon jó koncepció, csak több bajom is van vele. Ez a sárga izéken haladó cikkcakkos mozgás tök jó, de nem jó szerintem, hogy egy nagy feketeségből indul. Szóval ott van az a sárga cucc, de csak a kép felső részében, olyan, mintha a feketeség lenne a lényeg, de aztán arról nem „lesz szó” a snitt további részében, hanem ponthogy a sárgaságokról. Ami mondom, tök jó, és a végső kép is jó lenne – csakhogy nincs vége a dolognak. Szóval bejön a képbe a legfelső izé, de még mozgás közben, mielőtt jól megnézhetnénk, egyszercsak eltűnik. Namost ez egy jól kitalált dolog, legyen eleje és vége. Jöjjön be a képbe a vége is rendesen, álljon meg rajta a kamera valami szép kompozícióban, és nézzük egy keveset. Pár kocka állókép kell még ilyenkor, Guszti, a rendezőnk ilyenkor még számolja is a másodperceket hangosan, hogy „egy-kettő”. Persze itt már két másodperc talán sok lenne, de az, hogy épp mikor bejön a zárókép, már tűnik is elfele, ráadásul közben még mozog is, tuti nem jó.

A következő snitt nagyon jó megint, de nem nagyon kapcsolódik az előzőhöz, és ez a nyitás sem ér véget. Ha erre valami értelmező, magyarázó kép lenne rávágva (szóval ugyanez mondjuk már teljes totálban, vagy ilyesmi) az okésabb lenne szerintem, de így az a korlát nekem fura egy kist. Amikor nyitunk, a néző azt várja, hogy megérkezünk majd totálba, erre hirtelen valami másnak a részletét kapja – persze értem én a koncepciót, hogy itt még nem lehetett totál, de akkor valami köztes, de egész dolgot mutatni jobb lett volna szvsz.

Az utolsó két zárósnitt teljesen rendben van – vágásilag itt jobb lett volna talán úsztatni a nyitást a záróképbe, vagy valami ilyesmi, mindenesetre maga a gondolat teljesen rendben van.

Na, ezek a nagy okosságaim. Azért még van egy kérdésem: gépben vágtad? Vagy valami programmal? A felirat miatt gondolom, az utóbbi. Bár csomó masinán lehet feliratozni egyből, szóval nemtom…

Hát most így a videózással kapcsolatosan eszembe jutott még 2003, amikor ViDe0-ékkal jártam el agresszíve görizni. IceCat oldalán már anno is volt néhány göris film – talán ezektől kaptam kedvet én is az egészhez, vagy ViDe0 kitartó unszolásától… nem tudom. De most visszanéztem a filmeket, és megint rámjött a nosztalgia feeling. Atyám, ahogy az ember egyre öregszik, úgy kezd el egyre többet nosztalgiázni. Hát agresszív görizni se sűrűn fogok már járni, pedig ott a drága kis szürke Roces-em. Legalább arra, amit megtanultam büszke vagyok, ezeket az ismereteket pedig a továbbiakban jégkoriban kamatoztatom. Hacsak nem talál meg egy göris banda, és kérdezi meg tőlem, hogy ugyan nincs-e kedvem görizni menni velük, mert valószínűleg lenne kedvem.

Néha vaklárma volt, néha Márványtér. Aztán a Márványteret lebontották, amit állatira sajnáltam, mert tökéletes volt a 180-as ugrás, és társai gyakorlásához. Én legalábbis 180 fokos fordulatig jutottam csak, de azt ott tanultam a Márványtéren. Az viszont ment lépcsőn, kerítésen akárhol. Aztán elkezdtünk csak úgy a városban keresztül kasul krosszolni, de az nem volt annyira izgi. Így egyre gyakrabban rendeztünk vaklármákat. Ez azt jelenti hogy sötétedéskor felmegyünk normafára – viszünk személyit, meg TB kártyát! – majd a tetőről legurulunk görivel leginkább fék nélkül a kocsiúton a Moszkva térig. Anyáéknak erről már csak évekkel később mertem beszámolni, de akkor sem örültek neki túlzottan. Mindenesetre a legnagyobb sérülésem az az volt, amikor tenyérrel végig csúsztam egy halon nagy szemű kavicson. Na az fájt. Következő alkalommal viszont már csuklóvédőben nyomultam. Próbálkoztunk még a Népligettel, de az nem volt az igazi. Végül az Erzsébet téren kötöttünk ki. Ott is voltak jó gyakorló helyek, amiket nagy valószínűséggel rajtuk kívül is előszeretettel használtak, így hamarosan kitáblázták hogy gördeszka/kori tilos. Azt hiszem, ezek voltak az utolsó görizések, amiken én is részt vettem. Aztán „életstílust” váltottam. Bár ne tettem volna, de ez már egy másik történet.

Visszatérve a videózáshoz, hétvégén én is neki ugrok az Algi által oktató jelleggel kiadott videós feladatnak.

Kábé amióta ismerjük egymást Kathyvel, tervezgetünk egy közös angliai utat. Ugye én akkor voltam másodszor, amikor még éppen csak összeismerkedőben voltunk, aztán volt neki egy üzleti útja, de oda meg értelemszerűen én nem mehettem. Aztán közbe jött minden, ami szokásos: kevés pénz, új munkahely, megszűnt munkahely, álláskeresés, próbaidő, más programok, szervezési nehézségek. Most megcsapkodtuk az asztalt, vállaltuk a Wizzair vicces kedvezményes jegyszolgáltatási rendjét (naponta változó kedvezményes járatokkal), és összehoztunk egy foglalást. Úgyhogy májusban London, baby, ahogy a nagy klasszikus mondaná. A szállás még alakul. Rögtön tele is lettem tervekkel, hogy mit kell még addig beszerezni, elintézni, hogyan a legcélszerűbb összeállítani a kézipoggyászt, hány cidert fogok legurítani, és vajon visszatalálok-e még abba a remek pubba, ahol Baluval voltunk? Meglepő, de vissza szoktam, akármilyen béna tájékozódó is vagyok.

Tegnap még mindig abszolút a Dogs in the Vineyard hatása alatt voltam. Ennyire súlyosan régen szippantott magába világ, még ma is felbukkant bennem némi utóérzés-féle. Tényleg nagyon bejött nekem ez a játékstílus, és nagyon remélem, hogy lesz még folytatás, immáron némi gyakorlattal megerősítve.

Algi ráállt, hogy megpróbál kivezetni abból a mélységes mély, reménytelen sötétséből, amiben a videókamerámmal bolyongok már egy ideje. Meg is kaptam az első feladatot, ma munka után neki is estem, röpke háromnegyed óra videózgatás, pár óra vágás és Movie Maker szelidítés után elő is állt az első eredmény. Nyilván nem az a darab, amit az ember később előszeretettel mutogat, de nekem ez az első késztermékem, amitől nem érzem rosszul magam, amit legalább mint első próbálkozást fel merek vállalni. Meg is osztom mindenkivel, ha valaki esetleg kommentelni szeretne, hát nosza.

Én is meg akartam írni a pénteki nosztalgiázást, de sajnos Try beelőzött :). Kár… pedig így visszaolvasva, az arról írt 2006-os bejegyzését, még viccesebbnek, még nosztalgikusabbnak hat az egész. Hirtelen ötlettől vezérelve – no meg a maradék időnk elütése végett – vettünk két üveg sört, és felmentünk a WastEnd tetejére, és a kellemes tavaszi időben sziesztáztunk még egy kicsit a megnyert Friday’s vacsoránk előtt. Olvasom Try akkori bejegyzését, amiben pont arról ír, hogy nem tudta vehet-e nekem alkoholt. Nem vagyok egy nagy alkoholista, de egy sört szívesen megiszom olykor. Akkorra maradt a tonik, amivel persze nem fürdött be Try. Teljesen megfelelt. Most viszont sört vettünk. Két üveges sört. Try aggódva kérdezte tőlem még a boltban hogy hogyan fogjuk kinyitni. Megnyugtattam, hogy én már jó pár sörös üveget kinyitottam kerítéseken, padokon etc. úgyhogy ez a legkevesebb. És tényleg nem volt bonyolult dolog, ugyanis amint tartottunk fel a tetőkertbe saját szórakoztatásomra elkezdtem babrálni a sörösüveg kupakjával, hátha vagyok olyan erős hogy puszta kézzel letekerem. Legnagyobb meglepetésemre különösebb erőfeszítés nélkül csavartam le a kupakot, és vigyorogva mutattam Try-nek, aki csodálkozva konstatálta, hogy micsoda felhasználóbarát sörösüveg ez. Pont nekünk való. El is fogyasztottuk 5%-os sörünket. És nem lévén alkoholisták kicsit be is csíptünk tőle. Try anyukája sajnálta hogy kihagytuk a sörözésből, de vacsoránál ő is bepótolta a „hiányt”.

Selmecbánya, meg hát valódi szlovákiai élmény volt. Ugye én kb. 6 évig jártam Szlovákiába síelni, úgyhogy igencsak megdobogtatta a szívem, amikor Sahynál átléptük a „határt”. Emlékszem nem is akartam hazajönni a sítáborokból. Aztán amikor otthon voltam, napokig sirattam hogy elmúlt. Az első évek még uncsik voltak, mert az edző mindig erőltette az edzéseket, amik abból álltak hogy egyesével araszoltunk le a hegytetőről tíz méterenként, és minden csúszást kielemzett. Az utolsó három évben már edzővé avanzsálódtam, mert olyan jól ment a síelés, meg hát akkorra már összehaverkodtam az edzővel, aki nemkülönben a tesi tanárom volt. Ekkor már én terrorizáltam ezzel a módszerrel a kicsiket. Edzőként ezt már kifejezetten élveztem. A reggelik rendszerint kiflik voltak felvágottal. De nem az a szerteszét szóródó kartonpapír kiflik, hanem igazi egyenes kis tömör friss szlovák kiflik. Útközben az egyik Billébe betérve jól be is tankoltam vele – Trynek is beajánlottam, neki is ízlett. Hazafelét a Szlovákiai utak során nélkülözhetetlen knédlivel zártuk a Selmecbányai várlátogatást.

Tizennégy éves korom óta, nekem, ha szerepjáték, akkor D&D. Kipróbáltam már egyet s mást, de mind a mai napig azt gondolom, hogy azért nem véletlen, hogy az első szerepjáték a fantasy műfajban íródott. Amióta Kathy is bevonódott ebbe a mókába, azóta megint D&D-t játszom, és nagyon meglepődnék, ha valaha is kikerülne a fő súlypontból. Ma azonban kipróbáltunk valamit, amit képes vagyok szerepjátéknak nevezni, és valami olyasmit tud, amire mindig is vágytam. Történet-központú, filozófiailag is élvezhető, spirituálisan is telített játéklehetőséget.

A buli természetesen az örök kísérletező algi szervezésében valósult meg, a játékosok Noémi, Kathy, Peti és Csabi voltak, persze rajtam kívül. Kicsit talán túl aktív tagja voltam a társaságnak, de elég nehéz volt ellenállni a csábításnak. Egy fiktív középnyugaton kellett amolyan közösségről közösségre vándorló, bíró-vallási vezető-pórféta keverékeket játszani, az elképzelt szereplők tulajdonságaiból elég laza szabályok szerint statisztikákkal. Nekem leginkább az tetszett, hogy valódi morális döntéseket kellett hozni, méghozzá úgy, hogy ebben a lelkiismeretünkön kívül ne volt más korlátozás. Azt inkább csak egy érdekességnek tartottam, hogy nem volt külön szabály a verbális és a fizikai konfliktusokra, egy egységes folyamat volt minden ilyesmi.

Ami nem annyira tetszett, hogy egy kicsit konfúz volt, hogy mik a pontos lehetőségek és célok, és a szabályok annyira lazán értelmezhetőek voltak, hogy ugyanezt az élményt szinte szabályok nélkül is el lehetett volna élni. Sőt: ha azt vesszük, hogy a hanyag békebíró meggyőzése az egyik első jelenetben kábé húsz percig tartott, és mérhetetlen mennyiségű kocka tologatásával járt együtt, akár azt is mondhatnám, hogy szabályok nélkül simább lett volna.

Mindenesetre kíváncsi vagyok, lesz-e folytatás. Ellentében a múltkori játszódással, most kíváncsi lennék, milyen lenne immáron egy kicsit tapasztaltabban nekiveselkedni egy újabb közösség újabb morális dilemmáinak kibogozásához.