Elkerített Város

Újhold Esthajnalcsillaggal

Trychydts ||| 2009., február 28., 0:47 |||
Kategóriák: ,

Újhold csillaggal

Bizonyára sokan vannak, akik olvasták a Gyűrűk Urát vagy netán — bocsánatos bűn — látták a filmet. Van benne egy jelenet, amikor Gandalf, a nagy varázsló, be akar lépni Mória kapuján. A kapura az van írva — kicsit más központozással — mondd, jó barát és lépj be. Gandalf Középfölde összes varázsigéjét elszavalja, de az ajtó nem nyílik ki, püföli, míg végül csak rájön, hogy a “jó barát” jelszóra (elf nyelven “mellon”) kinyílik az ajtó. No, ezzel próbálkoztam be én is a csapattal, gondolván, hogy három fantasy veterán is lesz a csapatban. Ehhez képest nem akart eszükbe jutni a megoldás az istennek se, csak végül, nagyon nehezen. Viszont az összes trükköt bepróbálták, ami a számítógépes játékokban remekül bevált. Hrr.

Végre világos van reggelente, amit nagyon élvezek. Azt nemkülönben, hogy nincs sötét, amikor hazamegyek. Régen, amikor még rajtam múlt, hogy meddig dolgozom, igyekeztem úgy szabályozni a dolgokat, hogy mindig világosban menjek be dologzni, és lehetőleg még sötétedés előtt induljak haza. Ma már ez nem így van, nem én mondom meg, hogy mikor kell felkelnem, ezért örülök, hogy most kivételesen a világ igazodott az én igényeimhez.

Továbbra is veszett birkózásban vagyok a videókamerával. A hétvégén sikerült csinálnom valamit, ami lehet, hogy már nem minősül 100% szemétnek. Családi videó, persze, naná, sejtettem, hogy végül egy ilyen szoft optionnél fogok kikötni. Legalább an benne action, meg vannak benne egészen jó kis jelenetek, igyekszem majd ezeket összevágni egy pár perces egésszé.

Tegnap a kulturális telítődés jegyében édesanyám és Kathy, Dolores és Philengy tiszteletünket tettük egy történelmi előadáson. A szervezés nagyon barátságos volt, egy hadtörténész tartott előadást Zsigmond király hadjáratairól. Nekem különösen érdekesen hatott mindez, hiszen még mindig emlékszem rá, hogy tizenkét-tizenhárom éves koromban képes voltam tanulmányt írni egy versenyre Mátyás Fekete Seregéről. (Korban ugye egészen közel járunk Mátyáshoz.) Elég olajozott volt az előadás is, engem az még külön mulattatott, hogy az előadó nagyon hasonlított a kritikaírás tanáromra, aki hentesbárddal szedte darabokra az általunk hétről-hétre szállított írásokat. Előadás után édesanyám megvendégelt bennünket vacsorára, de még egy laza filmnézegetés is belefért egy esti programba. Ahhoz képest, hogy csütörtök volt, egy lazázósabb hétvége programja simán belefért ebbe a pár órába.

Kicsit megpróbáltam felpörgetni a dolgokat magam körül a munkahelyemen, mert azt vettem észre, hogy nagyon lassan csörgedeznek körülöttem a dolgok. A dolgok jelen állása mellett elsősorban A. az, aki értelmes feladatokat adhat nekem a részlegnél, szóval neki adtam elő a sirámaimat meglehetősen részletesen, egy apróbb közjátékkal megszakítva. Megszánt, és megszórt pár feladattal. Próbálom azzal viszonozni, hogy még a héten megcsinálok mindent.

Szép esős reggel, tavaszi illatokkal és hangulatokkal. Beérve a munkahelyemre BC megjegyzést tesz elázott hajamra. Nincs kedvem vitatkozni vele. Lazán felcsapom középső ujjam felé, és krosszolok Évihez fecsegni egyet. Kanári sárga lett a haja. Véletlen baleset.

A hét elején letudtuk a heti nagy hajtást, úgyhogy csütörtök óta megy a lazázás. Tegnap háromkor már annyira unatkoztam, hogy még Orsi elmebeteg pink színű, szívecske tengerben úszó asztali névtartó ötletét is kitörő örömmel fogadtam, pedig az elmúlt hetekben elhajtottam már egy-kétszer, hogy hagyjon az idióta ötleteivel.

A mai nap az archiválásé. Úgy döntöttem, hogy feltöltöm végre a honlapom verses szektorát. Ugyan ez az az irodalmi műfaj, ami a legtávolabb áll tőlem, de amikor megfogalmazódtak bennem ezek a művek (leginkább 2001. környékén) akkor éltem szenzitivizmusom virágkorát, szóval érthető. Vagy a huszdaik regényem után, pihenésképpen versírással kapcsolódtam ki. Valahol nem is olyan rossz dolog, ha az embernek nincs önkritikája, és csodálja magát.

Természetesen a versek honlapra való felrakása, együtt jár azzal, hogy átolvasom őket, és kijavítom bennük a szemet szúró hibákat, mégha nem is vagyok egy nagy helyesíró (mint pl. amikor ujját, helyett úját írok) etc. Közben élvezkedem rajtuk, hogy milyen mókásan patetikus voltam valaha… és akkor eljutok az Ars Poetica című versemig és rájövök, hogy ez telitalálat. Amit leírtam akkor 2001-ben, azzal még mindig 100%-ig azonosulni tudok, és igen, ez az igazi költői hitvallás. Habár inkább egy megrendíthetetlen életfelfogásnak mondanám, de ha már egyszer az Ars Poetica címet kapta… Mindenesetre kitörő ujjongással fogadtam a megtalált verset, hogy 2001 óta mennyi változáson mentem keresztül, de legalább ez nem változott.

Menj végtelen utadon
Juss át bátran hó hidakon
S fordulj vissza majd merészen
Ha lépted rossz utakra téved

Egykor rájössz majd hogy célod létlen
S életedet a semmiért élted
Mégis boldog lesz ten szíved
Mert volt célod, és tettél érte.

KZT, 2001.

Valahogy, amikor Try valamiről negatív kritikát mond (vagy nemkritikát :)), akkor olyan érzésem támad hogy nekem muszáj azt a könyvet elolvasnom, azt a filmet megnéznem, míg pozitív kritika esetében ez nem így van. Az azt jelenti hogy minden úgy működött ahogy annak működnie kellett. Az meg nem olyan érdekes. De az hogy valaki elemzés alá vet valamit, és aztán kijelenti hogy ez meg ez nem működik, az már sokkal érdekesebb. Vajon mért nem működik, vajon hogy nem működik…? Kíváncsi leszek.

A Maffia-klubbal sem voltam másképp. Try már sokadik nekifutás után tette le pihentetni a könyvet hogy olvashatatlan, hát én is belekezdtem azzal az elhatározással, ha belepusztulok is elolvasom.

Az alap sztori ugye az lenne, hogy van a Lajos, aki egy 12 fős társaság egyedüli férfitagja. Aztán eltelik néhány év, a társaság pedig így vagy úgy feloszlik. Lajos a világ különböző pontjairól írogat leveleket egy ideje. Gyanús levelek ezek. Mintha nem is Lajos írná. Főszereplőnk Ágota gyanújából kiindulva nyomozni kezd. Talán már nem is él a férfi, csak valaki csúnya tréfát űz velük. Hát elhatározza magát, hogy az ügy végére jár, és  Poirot-i módszerrel szépen igyekszik mindenkit végiglátogatni a társaságból, hogy egyéni kis párbeszédek révén kiderítse az igazságot. Vajon az egykori társaság tagjai közül űzi valaki ezt a csúnya tréfát? Majd ő rájön!

Az egész történet Lajos oldalakon keresztül hullámzó leveleivel kezdődik. A levelek összefüggéstelenek, habár ez esetben ez még oké is, hiszen pont ez a történet alapja. Az Ágotában ébredt gyanú, hogy a leveleket különböző emberek írják, de mindenesetre sem Lajos. Ám a későbbiekben… ahogy Ágota végigjárja a lányokat hogy elcsevegjen velük Lajosról – kinél nyíltan, kinél burkoltan – csevegés helyett valami teljesen mást kapunk. Egyiküktől leveleket, a másik regényt írt a történtekről, aztán kapunk még novellát, naplót, abortusznaplót, öngyilkostól búcsúleveleket – mindenki grafomán, jeee! -, és amikor gúnyosan felhorkanok Try-nek hogy ezek után már csak egy diktafonfelvétel, egy színház darab hiányzik, meg egy verses kötet hiányzik, akkor a diktafonfelvételt megkapom, a színházi darabot és a verses kötetet meg csak majdnem. Nevetünk rajta egyet, én meg tovább olvasok.

Már értem mért nem tudta Try végig olvasni. Valójában már Lajos hullámzó leveleinél értettem. Egyszerűen nem köti le a figyelmemet. Olvasom a mondatokat, a sorokat, de az agyam meg valahol teljesen máshol jár. Nem jó így olvasni. Minden újabb fejezetnél remélem hogy nem jön több levél, novella, meg kisregény, hanem végre elkezdődik valami cselekmény, valami amitől elkezdhetek végre gyanakodni valakire, vagy izgulni valakiért, de leginkább arra gyanakodom hogy Ágota téved, és Lajos él. A lányok által közvetített sztorik zöme fárasztó, néhol összefüggéstelen, máshol nehezen átlátható történetek ezek, néhány üresjáratba beleszőve Lajos figurája, de az is csak azért hogy ott legyen. Semmi esélyt nem enged arra, hogy az ember magától is agyalni kezdjen a feltételezett gyilkoson, nincs cselekmény, amibe kapaszkodhatna.

Élettörténetek ezek, sablonos karakterek élettörténetei. Szinte mindegyikre rá lehetne húzni egy gyártószalagról lejött bádogdobozt a rá jellemző személyiséggel megcímkézve. És ez főleg abból következik hogy a karakterek végletesen szélsőségek. Aki szereti a fánkot, az nem egyszerűen csak szereti a fánkot, hanem egész nap fánkot zabál.

A végén beindul a történet, végre érzem hogy jön az akció, vagy valami, erre a regény véget ért. Ágota ugyan leleplezi a tettest, de azzal a módszerrel, ahogyan végül megoldotta már a legelején is megtehette volna.

Ráadásul a végén egy csomó kérdésre, amik a regény során felmerültek bennem nem is kapok választ. Néha úgy érzem azért, mert egyszerűen ki sem lettek találva ezekre a kérdésekre a válaszok. Az író egyszerűen nem dolgozta ki. Ezekre az eseményekre ráhúzta azt a bizonyos sejtelmes szürke ködöt, és higgyen mindenki, amit akar.

Még lovagolok egy kicsit a témán, mert nem bírok szó nélkül elmenni mellette. Egy újabb közfelháborodást keltő gyöngyszem látott napvilágot kedvelt kicsiny éttermünkben. Íme egy kolléga ebédje:

Az 1300 Ft-os ebéd

A pontosság kedvéért még a vonalzókat is odahelyezték mellé. Az étel mindössze már 1300 (nem viccelek!) Ft-ért az öné lehet! Idézem kolléga kommentárját a történtekhez: “ez volt az utolsó alkalom hogy az étteremben ettem!” – Megértjük :).

Megjegyzés: az ételbe nem evett bele senki. Így adták. Azt mondták egész adag.

Próba szerencse. Továbbra is keresem az igazit. Az igazit, ami betöltené az étterem ignorálása mögött hagyott űrt. És kellően kielégítené munkában megéhezett gyomromat. Mivel a múlt heti japánmánia után kezdtem rizsundor közeli állapotba kerülni, úgy döntöttem kipróbálok valami újat. Vagyis régit… egy olyan régit, akiktől egy szép hosszú anyázós búcsúlevéllel távoztam legutóbb, mintegy jelezvén, hogy soha az életben nem fognak a vásárlóik között látni. A Gastroyal stábjának sorozatos bunkó megnyilvánulásai ugyanis addig feszítették a húrt, amíg ki nem bukott belőlem anno ez az anyázós levél. Volt olyan, hogy a futár összetörte a kajám, és úgy kellett utánatelefonálnom 13 órakor hogy hol a fenében van, mert éhenpusztulok. Ekkor közölte hogy összetörte a kajám nem jön. Ezután volt hogy beteg lettem, és reggel módosítottam volna a lakcímet, nem lehet. Már előre kifizettem, lemondani nem lehet a rendelést csak előző nap 18 óráig. Így a kajám szépen nyugodtan megérkezett az irodába, míg én otthon vágyakoztam utána betegen. Aztán mérges lettem, és úgy döntöttem hogy a másnapi kaját már meg sem rendelem, írtam is egy lemondó levelet nekik 17:30-kor. Reggel pedig legnagyobb meglepetésemre a futár mégis hozta a kajám. Köpni nyelni nem tudtam. Írtam is a Gastroyalnak, hogy lemondtam, akkor ezt mire véljem?! Írtak is vissza, hogy sajnos az már 18 után történt és akkor nem ér. Nem hittem az szememnek. Gyorsan csekkoltam e-mailem elküldésének időpontját az bizony akárhogy meresztgettem is a szemem 17:30 volt. Közöltem velük hogy több kaját ne hozzanak. Talán jobb ha soha többet, és szeretném viszont látni a pénzem, amit kifizettem az egy heti kajámért, amit lemondtam. Azt mondták nem tudják csak egy hét múlva hozni, mindenféle dokumentálási mizéria miatt. Beletörődtem. Majd egy hét múlva megjött a futár. Hozta is vissza a pénzem… és… emlékeztek arra az időszakra amikor vonták be az egy illetve két forintosokat? Nos, igen… egy és két forintosokban kaptam vissza a pár ezer forintomat. Azt hittem ott robbanok fel. Nos, ezek után írtam azt a bizonyos anyázós levelet végül, és közöltem velük hogy nagyon ejnye bejnye… ez előtt is rendeltem már tőlük, de akkor normálisak voltak, hát gondoltam megpróbálom ezután. A hétre tőlük rendeltem kaját. A kaja időben érkezett, a futár kedves volt, és még azt is megkérdezte hogy mikorra szeretném, ha hozná a kaját. A kaja olyan mint 2006-ban. Szóval így első alkalommal azt mondanám, hogy talán újra bízni kezdek bennünk.

A hétvége pedig mozgalmas volt. Szombaton például Chloé átjött, és szerepjátékoztunk hármasban. Try mesélt. Chloé is játszani fog ezentúl a kompániával, úgyhogy létszámunk öt játékosról hatra nőtt (sosem gondoltam volna! :)). Chloé még nem játszott, tehát ez a játék egyrészt amolyan tanulmányjáték volt, meg ismeretterjesztő, másrészt pedig Try generált egy alapsztorit Chloénak is, hogy a szerdai meccsen be tudja mesélni őt a sztorinkba. Én ez esetben amolyan mentorféle varázslóként voltam jelen Chloé karaktere mellett. Szereplőm közjátéka tiszavirág életű volt, csak egy epizód szerepet kapott. Azért jó volt kipróbálni hogy milyen varázslóval játszani. Eddig még csak bárd voltam (NWN-ben!), TBT RPG-ben pedig tolvaj, és mágus. Valahogy ezek a vérszomjas karakterek nem fekszenek nekem mint barbár meg harcos (noha tolvaj karakterem első szintű harcos is, meg árnytáncos). A vándor meg egyszerűen sosem izgatta a fantáziámat. Talán még a druida meg a pap az, amivel kacérkodtam volna, de mindkettőhöz azt kell hogy mondjam, nem vagyok eléggé elhivatott, ezeknek pedig ez oszlopos velejárója.

Másnap Algihoz mentünk egy új szerepjáték tesztelésére. Algi, Csabi, Szpeti, Try meg én játszottunk. Amolyan filmforgatósdit. Eléggé érdekes volt. Római világban hoztunk össze egy “konfliktusoktól” zsongó összevissza pilot epizódot. Szerepem szerint a császár idióta, infantilis öccse voltam. Amolyan vidáman mosolygósan törtető előre, aki mögött romba dőlnek a dolgok. Kábé. Nagyon élveztem játszani ezt a karaktert, annak ellenére hogy hirtelen ötletként jött.

Várom a szerdát! Imádom ahogy Try mesél! :)

Hóesés indukálta jó hangulat

Trychydts ||| 2009., február 23., 9:28 |||

Háromkor mászom be az ágyamba, némi rossz érzéssel, hogy ebből bizony még baj lesz reggel, de a munka előtti utolsó órákat még szeretem kihasználni. Cserébe elhatározom, hogy a betegszabi utáni első napot, azt pontos beérkezéssel fogom kezdeni.

Fel is kelünk, szakad a hó — ilyen időben azért egészen más dolog munkába indulni. Nincs is olyan borzasztó hideg, és persze tök fehér minden. Szépen fel is ébredek a sétában, úgyhogy kávé nélkül is teljesen jól érzem magam. (Igyekszem magam nem kávéfüggővé tenni, amíg otthon voltam, nem is ittam, pedig nem keltem sokkal később, mintha munkába jártam volna.) Lassan elmúlik az éjszakázás “másnapossága” is.

Most is hatalmas pelyhekben szakad a hó. Ilyenkor valahogy sokkal jobb kedvem van munka közben, bár a jó hangulatomban biztosan benne van a betegszabadság jótékony hatása is. Liz csak egy kicsit később jön be, máshol kezd (ő a hegyről jár, autóval, neki biztosan másmilyen élmény egy ilyen havazás), így egyedül lehetek egy kicsit a szobában. Állati kiegyensúlyozottnak és konstruktívnak érzem magam, és szerencsére a múlt heti távmunkának, nem is szakadt a nyakamba semmi elintézetlen ügy.

Tegnap alginál játszottunk, ami a múlt hétvégés Catanozás negatív utóhatásait mosta ki belőlem. Végre olyasmit játszhattam, ahol nem a másik orrba-szájba szívatása volt a lényeg, hanem valamiféle közös dolog felépítése. A “közös dolog” konkrétan egy tévésorozat pilotjának a megalkotása volt, egy meglepően egyszerű szimulációs szabályzat segítségével. Amikor először hallottam, hogy mi lesz a cél, eléggé égnek állt a hajam már az ötlettől is, lévén, hogy nem nézek tévét, és amit algi előzetesben elárult, az nagyon durvának hangzott. Ehhez képest annyira belelkesedtem, amikor hazamentem, rögtön ki is próbáltam, hogy a játék szabályaival le lehetne-e “forgatni” a Jó barátok pilotját. Simán le lehet. És mindezt ráadásul úgy, hogy semmi kellemetlen, erőltetett idétlenkedés nincs a játékban. Film mondjuk csak nagyon tágan értelmezetten lett a dologból, viszont tényleg remekül éreztük magunkat.

Algi lakosztályát amúgy most látom először berendezve, amikor utoljára itt jártam, talán csak az asztal volt még meg az ebédlőben, de hát a bútorokat akkor húzogattuk még fel az erkélyen, és eléggé ideiglenes jellege volt még az egész helynek. Most már látszik, hogy laknak benne, bár leginkább úgy fest az egész, mintha egy olyan könyvtáros goblin lenne a lakó, aki azért filmeket is szeretne nézni. Ennyire alternatívan férfiasra még én sem voltam képes berendezni a lakásomat, pedig amikor acélkékra festettem a falakat, és mindenféle véletlenszerű helyekre csavaroztam fel a teljesen eklektikus polcgyűjteményemet, akkor azt gondoltam, engem már senki nem fog túlszárnyalni ebben a műfajban. Igaz, algi tetőtérben lakik, aminek önmagában is megvan a maga feelingje.

Játék után még édesanyámat is megnéztem magamnak, sikerült is délutáni álmából felébresztenünk. Felcsipgettünk némi maradékokat, beszélgettünk mindenféléről, beüzemeltük az Afganisztánban beszerzett, de végül az Egyesült Államokból hazaimportált, elképesztően gyönyörű afgán szőnyegét. Csak azért nem irigylem, mert így neki feleslegessé vált pár hasonlóan szép pakisztáni szőnyege, amelyet — ideiglenesen — megkaphattunk mi. Örömmel konstatáltam azt is, hogy használja szorgalmasan a karácsonyra tőlem kapott kis kompakt Lumixt. Mi több, az az elképzelésem is beigazolódott, hogy nagyon is érdemes minőségi kompaktot venni, ha az ember úgy akar fényképezni, hogy a technikai részletek nem érdeklik. A point-and-click felfogásnak a fotózásban is megvan a maga létjogosultsága, és nagyon örülök, hogy édesanyám végül nem a középkategóriás Fujimmal próbál nyomulni. Nem mintha sajnálnám tőle, de nem neki való.

Kathy a Gyilkosság az Orient Expresszen után rájött, hogy szereti a Poirot-filmeket. (Az talán senkinek nem újdonság, hogy én megveszek ezekért az intellektuális akrobatamutatványként is értékelhető, erőltetett, kifacsart, bájosan képtelen krimikért, amelynek tényleg Agatha Chrsitie az első számú képviselője.) Úgyhogy most elkezdtük nézegetni a ’89-ben indult sorozatot, elsősorban olyanokat szemezgetve, amit én se nem láttam, se nem olvastam. Tegnap az ABC gyilkosságok volt soron, hát ha valaki tényleg szereti az ellentmondásos, képtelen történeteket, annak ez egy valódi inyencfalat. Persze végigizgultuk.

Hát én meg olyan vagyok mint a mosott k@ki. Még érzem a reggeli gyűröttséget, és még mindig sopánkodom hogy a nyolcórás munkaidő sok. Még akkor is ha az ember a nyolc órában nem dolgozik non-stop. Így még értelmetlennek is érzem. Szerencsére a héten kitűnően sikerült lefoglalnom magam mindenféle értelmes dologgal. Néha Olgival felsóhajtunk és nyomin levánszorgunk az autómatához. A várt hatás elmarad. A friss levegő jól esik.

Az iroda klímája pedig nem változott nyár óta. Nyáron 40 fok volt. Most is. Úgy látszik minket nem érint a gazdasági válság, mert a fűtésen tuti nem spórolunk. Én meg ugye tiszta szívemből utálom a meleget. Mindegy… épp egy ventilátorról ábrándozom. Pár ezerből kijön.

Olgival továbbá konstatáltuk hogy a főnök mostanában nemigen foglalkozik velünk. Ránk bízza a döntéseket, mi meg elvagyunk így is. Ennél jobban meg semminek sem örül egy grafikus. Hogy ez mitől van így, merthogy másfél éve, még mindent csekkolt nagy buzgalommal, mostanában nemigen. Lehet hogy csak a bizalom jele, ami jó. Azóta nem is csesztünk el semmit. Előtte azért előfordult. De az is lehet hogy mi is rutinosabbak lettünk.

Ha már meleg, sikerült egy kis Hawaii hangulatot csempésznem a délutánomba. Randy Edelmantól hallgatom a Six days, seven nights zenéjét. Az a baj hogy mostanában olyan zenét hallgatok – ha egyáltalán hallgatok, ami nem jellemző – amitől futhatnékom támad. Este lehet hogy lesz is belőle valami. Elvégre a Dr. Szöszi óta tudjuk – néhányan már előtte is – hogy a mozgás endorfint termel. Az meg rámfér. Mint említettem olyan vagyok, mint a mosott k@ki.

Hihetetlen, hogy változik az ízlésem. Régen tökéletesen elegendő volt nekem, ha egy akármilyen billentyűzetem volt; gondoltam, a lényeg, hogy lehessen rajta gépelni. Egérből is mindig a legolcsóbbat vettem. Egérfronton a kapituláció már elég régen bekövetkezett: amióta Kathy megvette nekem ezt a sárga kis speedlinket, azóta elég nehezen viselem a rosszabb minőségű darabokat. Finom mutatómozgás, ideális méret, pont megfelelő ellenállású egérgombokkal. 

Nemrég ugye a munkahelyi billentyűzet katarzis nyomán elhatároztam, hogy beszerzek magamnak is egy jobbat. Elég sokáig válogattam, de amikor a netbookot is elkezdtem a normál billetyűzettel használni, egy fokkal sürgősebbé vált a dolog. Ma reggel aztán a tartalék billentyűzetem is bemondta az unalmast (halál a Hamára!) így fogtam magam, és visszamentem oda, ahol a legnagyobb a választék. 

Gépelgettem egy kicsit a szóba jöhető darabokon, és döbbenten konstatáltam, mennyi minden nem mindegy nekem. Igzai konzumerféregnek éreztem magam. Essen eléggé kézre, a billentyűk felülete ne legyen görbe, nagy Enter legyen, a navigációs gombok legyenek konzervatív csoportosításban, a billentyűk ellenállása sem mindegy, de még a gépelés hangja sem. Ne kattogjon, mint egy írógép, de a legjobban az a fura, fémes csikorgás irritál, amelyik némelyik süllyesztett darab sajátja. Komolyan nem győztem hüledezni, micsoda egy civilizációs csökevény lett belőlem, de aztán csak kikötöttem egy Fujitsu Siemensnél (nálam a gombok feketék). Így, ha merő véletlenségből is, de immáron nem csak az alaplapom és a házam FS, hanem a billentyűzetem is. Ráadásul anno az oprendszert is egy FS gépekhez (eredetileg a laptopomhoz) kiadott DVD-ről telepítetettem fel…

Egész normálisan telt a betegállomány, sok pihenéssel, némi távmunkával, és rengeteg olvasással. Igyekeztem mindenben Főnök2 kedvére tenni, így ami sürgős volt, azt megcsináltam itthonról is. Ugyanakkor tényleg lényegesen fittebbnek és up-to-datebbnek érzem magam.

Maffia klub nemkritika

Trychydts ||| 2009., február 19., 23:44 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Úgy tűnik, egy négy napos betegállomány sem elegendő, hogy átsegítsen Karafiáth Orsolya: Maffia Klub című regényén. Egyszerűen nem és nem, valahányszor kézbe veszem, kettéáll a fülem az unalomtól. Pedig azt gondoltam, nálam nagyobb Karafiáth-rajongó nem kell, ha kedvenc lapomban tőle van vers, először azt olvasom el, imádom azóta, hogy az egyetemi újság lehozott tőle párat azokból a zseniálisan muzsikáló kis művekből. De most egyszerűen semmi nem használ, sem a laza távolságtartás, sem az utolsó fejezet elolvasása, sem a pihentetés, semmi. Kicsi hiányzik, és hamarosan nyíltan deklarálni fogom: ebbe a könyve bizony beletörött a bicskám.

Pedig abszolút ígéretesen indul, egy lánytársaság egyetlen fickótagja felszívódik, leveleket írogat, de aztán az egyikük azt gondolja, hogy mindez csak fikció, valami történt Lajossal, a leveleket pedig más írja. Érdekes alapsztori tehát van, az irodalmiságot pedig az intertextualitás adja: a nyomozás tulajdonképpen nem más, mint mindenféle szövegek vizsgálata. Történetek a történetben, szövegek a szövegben, nekem elvileg imádnom kellene az ilyesmit, és mot mégsem működik. Talán azért, mert az egész nagyon nem olvasmányos. Túlságosan is sok oldal jut érdektelen részletek kifejtésére, és az illúzió sem működik. Amikor szerelmes levelek tucatjait kell végigolvasnom, tudom, hogy most meg kéne rendülnöm, hiszen egy izzó szenvedély dokumentumait kaptam a kezembe. Valójában azonban mégis azt érzem, hogy ezek egy műszerelem műdokumentumai, papírmasé figurák közé illesztett plasztik.

És akkor még az a jó, amikor ezeket a beágyazott szövegeket kell olvasnom, mert a párbeszédek, azok valami katasztrofálisak. Karafiáth Orsolya remek költő, de a hús-vér szereplők megformálása és mozgatása egyáltalán nem megy neki. A beszélgetések iszonyatosan erőltetettek, közhelyesek, csikorog az egész, mintha egy irodalmi környezetben játszódó brazil szappanoperát néznénk. Miközben látszik az igyekezet, hogy mindennapiságukban is egyedi nőket ismerhessünk meg, valójában elképesztően művi és mesterkélt személyiségek művi és mesterkélt vergődését kell figyelni. A női szövetségbe ékelődött férfi princípium mágiája pedig egyáltalán nem hat mágiának, legjobb esetben is csupán néhány poros bűvésztrükkről lehetne mesélni.

Aki szeretni akarja Karafiáthot, inkább a Café X-et vegye meg.

“Nem gond, majd helikopterrel megyek”

Kathy Zoei Torrance ||| 2009., február 19., 11:50 |||

Este vacsorameghívás. A címet igazán nem tudom. Mindig érzésre találom meg a célhelyet. Néha keveset, máskor többet bolyongok előtte.

8:39 Trychydts: lehet, hogy el is megyek hozzá, és akkor onnan megyek apukádhoz
én: oké, ahogy gondolod
Trychydts: úgyhogy lécci szerváld be a pontos címet addig
8:40 én: nem jó a kapucsengője ugyhogy ugyis le kell menni kinyitni de mindjárt megkeresem és belinkelem a google maps-en, ok?
Trychydts: ok, mondjuk nem mindegy, hogy a kapuig kell lemenni vagy a villamosmegállóig
8:41 én: :D, jol van na nézem már!
8:43 remélem igy megfelel :S

Ekkor küldtem neki egy ilyen jellegű képet:

Térkép

8:45 Trychydts: vicces kislány
látom, ilyen pórias dolgok, hogy házszám, minket nem érdekelnek :)
én:
jolvanna, nem tudom a házszámot csak hogy melyik házban lakik :D
Trychydts: Jól van, nem gond, majd helikopterrel megyek
8:46 én: :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Ekkor én hangosan felröhögtem az íróasztalom mögül. Ilyenkor nem tudom mit gondolnak a kollégák… :)

Kezdődő olvadás

Hó

Az utóbbi időben a kreativitásom három dologra ment el: szuperkommunikációs szuperprojekt a munkahelyen, az új videókamera és a szerepjáték. Az első kettő vaskos kudarc, azzal a mércével, amivel a kudarcot mérem.

A szuperprojekt az egyszerűbb feladat. Volt nekünk egy kiadványunk, nem volt jó, parancsba kaptuk, hogy akkor most legyen egy jó. Hát készül, persze ékes angol nyelven, és ez most nem az az eset, amikor mindenki hanyatt esett a munkámtól. Van, aki az angolságomra hivatkozik, van, aki csak úgy általában, de amikor az angol szakos asszisztensnek sem sikerül nyelvileg feljavítania a cuccot, akkor azért fellélegzek valamelyest. Nincs itt semmi gond, általános hisztifennforgás van, a kiadvány úgyis olyasmi, amihez mindenki ért. Felbérelünk egy lektorembert, aki majd egy kicsit átpofozza az anyagot, a lényeg a végeredmény, ti. hogy lesz új kiadványunk. Én azért jobban szeretem, amikor dopergés és harsonafanfár kísér mindent, amit nyolc nap alatt izzadok ki magamból, de már vagyok olyan öreg és bölcs, hogy tudjam: ez néha csak a környezet igénytelenségét jelzi. Úgyhogy most megpróbálom azt szuggerálni magamba, hogy igényes a környezetem.

A kamera ennél egy kicsit súlyosabb eset. Isten bocsássa meg nekem, de én azt gondoltam, hogy a kamera az valami olyan, amin néz az ember a világba, megnyomja a rec gombot, a végén meg kijön valami tetszetős. A fényképezőgép legalábbis ilyen. No nem mondom, hogy nem tudtam fejlődni, de néha azért még kerülnek kezembe hat (!) évesen kattogtatott fotóim, és valamit azért visszaadnak abból, amit akkor láttam. Nem arról van szó persze, hogy lenne közülük akárcsak egy is, amit szívesen kiraknék a Flickr-re, mint általam érdekesnek tartott szellemi terméket, de mégiscsak valami. Na most, az új kamerával eddig leginkább csak vizuális moslékot tudtam előállítani. Egyszerűen nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Mikor nyomjam meg a rec gombot és mikor ne, mikor zoomoljak, egyáltalán, mire való ez az egész? Mielőtt felülkerekedett volna bennem a frusztráció, még alaposan utánanéztem, hogyan is lehet vágni meg konvertálni, aztán szépen feléretettem az egészet.

A szerepjáték, mint hobbi egyelőre tényleg motivál, főleg, hogy jövő péntektől már hat fős társaságnak fogok mesélni, lévén, hogy úgy néz ki, Chloé is beszáll egy hiánypótló jellegű karakterrel. Így szabad perceimben elég sokat tervezek kalandmodult, kiegészítőket, gondolkodom érdekes kihívásokon stb. Persze az elmúlt másfél évben, amióta Kathyvel játszunk, is elég sok időt töltöttem ilyesmivel, de ez a rendszeres, nagy társaságos dolog még nagyobb kihívás. Több ember többféle igényének kell megfelelni, és a kitalált sztoriknak is többféle kulcsra kell nyílniuk.

Az első kalandnak amúgy vége is van, és annak ellenére nem volt semmi gigszer, hogy maximálisan fel voltam készülve arra, hogy akármilyen hibát is kövessen el a csapat, nem leszek elnéző. De nem kellett elnéznem semmit sem, mindenki úgy viselkedett, ahogy az elvárható lett volna a karakterétől.

Így február közepére sikerült nekem is lebetegednem. Most otthon próbálok felgyógyulni. Legközelebb csak pénteken kell bedugnom az orrom a melóba. Persze, ami nagyon sürgős, azt elintézem itthornól, gyűlölöm, ha hosszabb távollét után bemegyek a munkahelyemre, és a nyakamba szakad ezer olvasatlan e-mail.

 További örömhír, hogy nem felejtettem el jelentkezni egyetemre sem. Így szeptembertől minden bizonnyal joghallgató leszek a régi alma materben, OLK tagozaton. Remélem, nem fogok rá odakozmálni. Végül is, ha egy diplomán már áttrükköztem magam, a második talán már nem is lesz olyan nehéz.

RE: Életem első kajakidobása

Kathy Zoei Torrance ||| 2009., február 18., 11:18 |||

A viccesség kedvéért elárulom, hogy teljesen véletlenül múlt héten én is a Chloé által elfogyasztott kaját rendeltem az I love sushitól. Mochit, meg ropogós csirkefalatokat, rizzsel, és salátával. Nekem épp az ellenkező tapasztalatom volt velük. A becsomagolt mochi nekem nagyon szimpatikus volt, és külön extázis volt, hogy megfogva jéghideg – ez valami egészen különleges élményt nyújt mochi szinten – viszont amikor beleharap az ember akkor csak kellemesen hideg. Szóval marha jó frissítő és marha finom is, az édes bab töltelékkel. A főétel pedig valami egészen feledhetetlen élményt nyújtott. Életem legfinomabb rizsét volt szerencsém megkóstolni (természetesen csak Try mazsolás rizse után, mert az minden visz! :)) – azóta is többször emlegettem már másoknak is. Valami egészen érdekes citromos aromája volt. Továbbá a csirkefalatok is nagyon ízlettek. Ropogósak voltak, melegek és fűszeresek. A salátát én rákokkal kértem, úgyhogy az avokádóról nem tudok nyilatkozni. A saláta pedig saláta volt. Az étel kiszállítása 30 perc volt, és az ételt melegen kaptam. Ha mochiról van szó, szerintem az I love sushi mindent visz.

Chloé kritikája pedig nagyon mellbe vágott, mert miután elfogyasztottam az ételt, arra gondoltam: ez az a kaja, amiből még nagyon sokszor fogok rendelni.

Szóval konklúzió: de gustibus non est disputandum.

Életem első kajakidobása

Chloe ||| 2009., február 18., 0:05 ||| 1 Trackback

Mivel életem első wasabi-s éttermes élménye isteni volt, és Zoei bejegyzésén felbuzdulva megkívántam a mochit, úgy döntöttem, hogy rendelek magamnak neten egy kis japán kaját, ami két fordulósra sikeredett:

1. wasabi:   egy kis mochi (7 db)+ wokban pirított zöldség tofuval (kb 1800Ft)

Vélemény:  gyors (ingyenes) szállítás (40 perc), kedves futár, éttermi szintű kaja (melegen érkezett). Isteni volt a mochi, pont olyan mint az étteremben. Mivel a házhozszállítós kajáktól mindig kevesebbet várok, így ez messze felülmúlta a várakozásaimat.

2. I love sushi:  szintén mochi (2db), csak másfajta+ ropogós csirke rizzsel és avokádósalátával (kb 1800Ft.)

Vélemény: RETTENETES :P, a szállítás másfél óra (300 ft), (a futár itt is aranyos volt), a kaja pedig szörnyű és kevés. A csirkefalatok úgy néztek ki, mint 5 db töpörtyű, amit egy kutyával megrágatnak, kiteszik száradni és pirulni a napra, majd fognak két csigát, és mászatják rajta egy kicsit úgy, hogy lehetőleg rá is szarjanak! A mochiban pedig az volt a a legkiábrándítóbb, hogy be volt csomagolva, mint valami műkaja. Először fel sem ismertem. Az avokádósalátában pedig volt 5 kocka avokádodarabka, egy kis hagyományos saláta és egy minirák. Persze minden jéghideg volt, ami mondjuk még elmegy, csak hát a másikhoz képest azért kicsit kiábrándító volt.

Nem tudom, hogy az étel gusztustalansága vagy a felháborodásom okozta, de egy falatnyi kóstolás után kivágtam az egészet a kukába. Azt hiszem, a netes rendeléses pályafutásom ezzel véget is ért.  Ok, a wasabis finom volt, de a mennyiséghez képest nagyon drága.

kepx

Sushimánia

És… ÉS… A tonhal nyert!!!

Hivatali naplemente

Trychydts ||| 2009., február 16., 19:45 |||
Kategóriák: , ,

Hivatali naplemente

Kora este

Süti

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site