Hivatalosan is megkezdtem akvarista karrieremet, tegnap bedöngettem az állatboltba, és vettem három algaevőt, meg egy sima harcsát. A boltban még egy kicsit aggódtam, hátha túl sokan lesznek, de amióta kettőnél több halat képtelen vagyok kiszúrni egyszerre, azóta nem aggódom. Majd meglátom, mennyire lesznek zsúfoltan a xyphokkal, de ha nem nagyon akkor majd veszek még egy párat, hadd legyen már az én halaimból is kimutatható mennyiség.

Sajnos a behelyezésük nem sikerült valami szakszerűre, lévén, hogy a szatyrot, amiben a halakat tartalmazó nylonzacskó volt, elejtettem, a halak meg szétfolytak a szatyor aljába. Ennyit az egyenlítésről. Nagy nehezen összekapartam őket, és minden tovább cécó nélkül továbbítottam őket az akváriumba. Szegények elég pánikszerűen keresték a menekülési útvonalakat, befúrták magukat a kövek közé, de mire a vendégek elmentem, már elég otthonosan érezték magukat.

Szerepjátszottunk is ugyanis, a tervezett RPG-parti ugyanis remekül sikerült. Baluék két vödör naranccsal állítottak be, mi is összeraktunk némi harapnivalót. Algi is hozott valamit, de ez nekem csak a végén tűnt fel, így hogy pontosan mit hozott, azt nem tudom. Egyelőre csak sejtem, hogy jó volt a hangulat. Ha én vagyok a hangulatfelelős, ebben mindig bizonytalan vagyok egy kicsit, de igyekeztem betartani a Mesélők Nagykönyvének összes vonatkozó paragrafusát.

Nagy bánatom volt eddig, hogy a régi Chinon csodálatos, nagy fényerejű, csupa üveg, fix fókuszos, manuális objetkívjeit nem tudtam a Canonnal használni. De most sikerült szereznem egy adaptert, amivel a K-bajonettes objektíveket is felkattanthatom. Persze se autófókusz, se automata üzemmódok, kézzel kell betekerni mindent, de a remek képalkotás mindenért kárpótol. Ténylegesen képes vagyok élességet állítani manuálisan, pedig az eddigi objektívekkel nem látszott elég, és a tesztképek is tök jók lettek. Ma el is indultam, hogy majd milyen klassz fotókat fogok csinálni, tele volt a táskám objektívekkel, meg persze a vázzal, tisztára profi fotós feelingem volt. Ami persze el is párolgott, amikor kiderült, hogy a memóriakártyát, azt otthon hagytam. Így nem kaptok esti office-feelinget máma. Sőt, mivel holnap muszáj leszek időben elhúzni, ezért már ezen a héten se.

A korai elhúzást az RPG-party indokolja. Minden erőfeszítést igyekeztem megtenni, hogy el tudjunk kezdeni valami sztorifélét, még ha lassan és bicegve is. Remélem, nem lesz a dologból koksszá égés. Ma a melóhelyen csak azért nem ez járt a fejemben egész nap, mert egy rakás lapátolnivalóm akadt, és M. végre eleget tett igéretének, és bevont az egyik titkos ügyosztály munkájába. Megbízatást is kaptam, meg egy rakás For your eyes only típusú doksit hozzá, szóval fontos embernek éreztem magam.

Az ónos eső amúgy egészen játékossá varázsolta a munkahelyemnek is otthont adó programozótelepet. Tegnap egy földszinti tárgyalóban próbáltam meg nyitva tartani a szemem a szokásos heti értekezleten, amikor egyszer csak azt látom, hogy befagyott medence előtt, a kockaköveken egy öltönyös programozó csúszik el oldalra, szétterjesztett karokkal, velem szembefordulva. Aztán még ketten követették. Mintha egy videoklipet néztem volna.

Valami Amerika 2.
2008., rendezte Herendi Gábor

Gondolkodjunk pozitívan: mi az, ami jó a Valami Amerika 2-ben? Lehet rajta röhögni, sikeresen mentes a mai magyar filmekre sajnos nagyon is jellemző provinciális áporodottságtól, komolyan értékelhető színészi játék van benne. Elfogadható, stabil iparosmunka. Sajnos szekercével faragták.

A háttérsztori például hátborzongatóan bárgyú. A történet jelentős része egy magyar maffiózó szerepvállalása körül forog egy ócska darab színpadra és sikerre vitelében. Persze a groteszk vígjáték műfajában sem a hitelesség, sem a fene nagy realizmus nem feltétel, de amit itt motivációként megpróbálnak felmutatni, az echte hülyeség. Ilyen nincs, nem is lehet, nem is vicces, nem is értelmes, nem is logikus. Sajnos ez a maffiás szál nekem amúgy sem jött be. Határozottan rontotta a közérzetemet, hogy betevő millióikat mások véresre verésével kereső, primitív, korlátolt embereket megpróbálnak alapvetően kedves, normális, szerethető emberekként bemutatni. Ez már nem csak hiba: kifejezett otrombaság is. (Sajnos nem tudom megállni, hogy ne Guy Ritchie jusson az eszembe. Az ő lúzersztorijaiban vannak ilyen brutális méretű, irritáló, irreális slendriánságok, l. pl. a Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső arcátlanul slamposan odakent alapfelállását. Persze, ha milliomos akarsz lenni, arra az a legjobb mód, ha előbb összekaparsz egy hatalmas rakás pénzt seperc alatt, aztán meg nem kaparsz tovább, hanem az egészet felteszed egy illegális pókerversenyen. Sajnos Herendi Gábor épp a hibák terén tanulta a legtöbbet Guy Ritchie-től.)

A másik alapvető gond a filmmel, hogy irgalmatlanul kiszámítható. Nem csak nagy vonalakban, de részleteiben is. Az „persze” triviális, hogy ki kivel fog összejönni a végén, milyen „szívszorító” fordulatok után. Nem kéne ennyire magától értetődőnek lennie, de amikor az egyik szereplő egy szemetes konténer mellett telefonál, azt lehet is lehet tudni, hogy a telefon a konténerben fog landolni, és az is borítékolható, hogy két perccel később utánaugranak. És lőn. A meglepetésektől és csavaroktól tehát meg vagyunk kímélve. Ennek köszönhetően aztán a történettől, mint konfliktusok és súrlódások valamiféle végkifejletbe torkolló sorozatától is (Helyette van eszközeiben megint A Ravasz, az Agy…-at idéző zárókép.)

Mi az tehát, amitől a film mégis működhet? Az egyik ilyen tényező a helyzetkomikum. Ahogy a klasszikus habostorta-jeleneten is képesek vagyunk akár ezredszerre is röhögni, ha jól van megcsinálva, úgy a film poénjai is viccesek, még ha kilencven százalékukat láttuk is máshol és máskor. A maradék tíz százalék pedig elismerésre méltóan eredeti és szellemes. A Valami Amerika 2 lényegében nem más, mint egy fal sztori ahhoz, hogy vicces dolgok történhessenek. Ha úgy tetszik, egy filmszerű kabaré. A másik tényező pedig a meglehetősen közhelyes, de mindenképpen dögös zene.

Ez a dögösség (coolness) amúgy a film egészét áthatja. A legtöbb szereplő két lábon járó sztereotípia, a férfi-női interakciók javarészt a szexuális vonzerő körül forognak, a problémák és konfliktusok pedig elsimíthatók pár kedves gorombasággal, némi romantikával és/vagy egy jól célzott poénnal. Néhol ez már fárasztó is egy kicsit. Én legalábbis nem látom, miért jó, ha az a cselekmény egyik kulcstényezője, hogy az egyik főszereplő hány nővel, mekkora lendülettel tud kefélni. Ha már itt tartunk, azt sem bántam volna, ha a mellékszereplő nők elsöprő többsége nem szexéhes libácska, aki egy szenvedélyes éjszakáért cserébe bármibe belerángatható. Ez így talán túl egyszerű, túl sematikus. A készítők szemlátomást — annyira szemlátomást, hogy ez az álláspontjuk a film cselekményébe is beépül — azt gondolják, hogy ma Magyarországon sikeres filmet csak és kizárólag a szórakoztatásra építve lehet csinálni. Könnyen emészthetően, reklámfilmes eszköztárral és kiszámítottsággal, és viccesen, mindent csak viccesen.

Ami mázli, sőt, a hazai filmes viszonyok között kisebb csoda, hogy mindezt sikerült izzadságszag-mentesen megvalósítani. Szépen, gördülékenyen lemegy egy vicces film, ordító reklámok (ezeket szépen, elegánsan berakták a stáblistába), nyilvánvaló csóróság és ripacskodás nélkül. Kár, hogy nálunk már ez is hírnek számít.

Múlt szombat óta nem volt egy szabad percem sem hogy egy sort írjak. Megpróbáltam, de nem sikerült. Munkahelyen akkora hajtás van, hogy belepusztulok. Ettől is, meg attól hogy nincs időm leülni egy percre kifújni magam totál bedepresszióztam. Talán jövő hétfőre lecsillapodnak a dolgok.

Álmodtam. (A bejegyzést Lovecraft emlékének ajánlom.)

Hatalmas, loftszerű lakásban laktunk Kathyvel, már nagyon régóta. Egy régi ház tetőterében; a nyeregtetőig legalább négy méter volt a belmagasság — a kb. száz-kétszáz négyzetméteres szoba hátsó felében volt egy óriási galéria. A falakon szép, régi kőfaragások voltak. A tetőt alulról gipszkarton takarta, illetve a galéria falait is.

Épp ott volt nálunk Balu, aki kérdezte, miért nem lehet szellőztetni a galérián. Erre nekidőltem a falnak és a gipszkarton kiszakadt, mint a kartonpapír — kiderült, hogy eközött és a ház valódi falai fölött egy egész nagy tér van, mi több, oldalt a fal teljes szélességében végigfutó aknára is rá lehetett látni. Mondtam is Balunak, hogy nemrég mondtam az alsó szomszédnak, hogy nem tudom elképzelni, hol jöhetnének be patkányok, de most már látom. Rá lehetett látni a tető szerkezetére is, amin egymás mellett gyönyörű, kovácsoltvas tetőablakok voltak. Mondtam is Balunak, hogy a gipszkartont eredetileg Kathy miatt szereltük fel, mert ő nem szereti a tetőablakokat — Kathy meg mérgesen hozzátette, hogy persze, hiszen ő lakik a galérián, és őt zavarja a fény. Én meg mondtam, hogy engem most az zavar, hogy kiszakadt a gipszkarton, vasárnap van és nem tudunk hozzá szerelőt hívni, és bejönnek a patkányok. Kinéztem az egyik tetőablakon, és lám, a szomszéd tetőn, a Hold előtt már el is szakadt egy tacskó nagyságú patkány.

Elkezdtünk szerelgetni, de csak egyre jobban kiszakadt a gipszkarton, végül lefelé haladba bejutottunk egy közös térbe, ami köztünk meg az alsó szomszéd között volt — ő éppen akkor törte át a felső plafonját. (Az a fickó volt amúgy, aki a valóságban is a szomszédunk és akinek az igen hangos csimotái vannak.) Mondta, hogy patkánymérget kell kirakni, de olyat, amitől rögtön megdöglenek a patkányok. Nem tartottam túl meggyőzőnek a dolgot, az járt a fejemben, hogy mi lesz azokkal a patkányokkal, akik nem szeretik a patkánymérget.

Mondtam, hogy megkereshetnénk édesapámat, ő talán ki tudja találni, hogyan tudnánk beragasztani a lyukat. Közben egy pici, pók nagyságú patkány már be is szaladt, és elbújt az alsó szinten egy táskában. Azért kiraktuk a patkánymérget és úgy döntöttük, megkeressük édesapámat.

Kimentünk, addigra már sütött a nap, és éppen egy olyan rendezvény volt, ahol láncfűrészekkel lehetett kivágni az utcában levő fasorban levő fákat. Már mindenhol rengeteg levágott ág volt. Meg is találtuk édesapámat, egy hatalmas motoros fűrésszel a kezében, aki mondta, hogy még egy versenyre benevezett, de ha annak vége, akkor beragasztja nekünk a gipszkartont. Kicsit türelmetlen voltam, folyton az járt az eszemben, hogy a kockás flanelligeimet patkányok rágcsálják. Végül aztán én is beszálltam a versenybe: egyik fáról a másikra kellett átugrani, és röptében kellett levágni az ágakat. Sajnos, mire sorra kerültem, már az összeset levágták.

Visszamentünk a lakásba, az alattunk levő közös tér addigra már tele volt döglött patkányokkal, mi több, valaki szépen sorba is rakta őket. Megbeszéltük Kathyvel, hogy rendezünk egy patkánykiállítást.

Délutáni álom — Kathy nem volt itthon, hát ledőltem aludni pár percet, de egy kicsit mélyebbre sikerült a kelleténél. Ezek a délutáni álmok mindig nagyon szürreálisak.

Egész végig egy nagyon furcsa érzés volt, hogy mindvégig több szemszögből láttam a történetet. Részben, mint az egyik szereplő, részben pedig mint én, aki minden információnak a birtokában van. Tehát én láttam, hogy mindez mennyire groteszk, a szereplők viszont nem. Ráadásul az egyik szereplő én voltam, tehát volt egy mindent tudó, de testetlen és egy nem mindent tudó énem, de testtel is rendelkező énem.

Egy nőismerősöm — Szőkerita a jégről — elvállalt egy munkát. Egy rendőrségi oktatófilmben volt szereplő. Autóval ment egyik helyszíntől a másikig, ahol úgy csináltak, mintha megtámadná egy férfi, neki meg el kellett intéznie. De megrendezett volt az egész, annyira, hogy felülről nézni is lehetett: miközben lentről, ahol ő volt, minden úgy nézett ki, mintha a talajszinten lennénk, valójában egy óriási pince volt, nagyon hézagos tetővel; vasbeton pallókról sétálva lehetett nézni a jeleneteket.

Időnként Szőkerita fejében voltam, és tudtam, hogy elég fárasztó ez a sok verekedés. Időnként meg a „saját” fejemben, és ott meg azt láttam, hogy aggódom Szőkeritáért, mi lesz, ha az egyik jelenet nem csak megrendezett. Az egyiknél (egy konyhában) aztán nagyon elkezdett sikoltozni, én meg elhatároztam, hogy lemegyek és megmentem. Fejest is ugrottam egy lyukba, ami felülről egy vécének nézett ki, de kiderült, hogy csak egy makett az egész, még az ajtaját sem lehetett kinyitni. Felborítottam, erre begurultam egy szomszédos szobába, aminek sikerült kifeszegetnem az ajtaját. Ki is lőttem rajta, lelőttem a támadót — legalábbis az az énem azt hitte, hogy támadó, miközben a másik tudta, hogy ez csak egy gigantikus félreértés. Szőkerita meg csak nézett csodálkozva. Berúgtam az ajtót, rohantam, hogy megmentsem, erre jött még egy rendőr, aki le akart lőni gumilövedékkel. Azt is lelőttem.

Erre egy harmadik rendőr, a testtel rendelkező énem egy ismerőse odament hozzám, amikor éppen a fejében voltam, és azt mondta: Charlie, ugye tudod, hogy oltári nagy hülyeséget csináltál?

Mire én: miről beszélsz, ez csak egy film.

Általában elég hezitálós vagyok a szabad téri programokkal kapcsolatban, de azért kapásból igent mondtam, amikor Balu felhívott, hogy lesz gödi korcsolyázás. Egyrészt szeretek Gödre járni, másrészt meg a természetes jégen való korcsolyázást mindig is nagyon szerettem.

Most is frankón beváltak a számításaim, a folyó egyszerűen gyönyörű volt így télen, a korcsolyázás a hóval borított jégen pedig tényleg nagyon hangulatos volt. Egész jó kis csapat verődött össze, bár egy kicsit lassan, mert volt, aki a Délnyugat-Afrikai Vasutat is igénybe vette egy kissé elnézett menetrendből, illetve pár apróbb figyelmetlenségből adódóan, volt, akinek a nyelvét tépte be a jegykiadó automata, mások meg szimplán csak késtek. Mi persze eminens módon pontosan érkeztünk, mi több, a pályaudvarra annyira időben érkeztünk, hogy Kathy még némi pótruházatot is be tudott szerezni a szomszédos bevásárlóközpontban.

A több turnusban érkezésnek annyi előnye mindenképpen volt, hogy a korcsolyám így két embert is boldogított: engem, illetve Ivánt, akinek a rendelkezésre álló hatalmas, Balu-féle pótkészletből sem akadt a lábára való. Bezzeg az én ősrégen, kvázi utolsó korcsolyának megvárásrolt hokikorim neki is passzolt a lábára. Engem is elég jól szolgált, pláne, hogy most nem kacsaláb vettem fel, mint legutóbb, és annak ellenére, hogy utoljára a boltban élezték meg. Most mondanám, hogy hiába, én tudok vigyázni a dolgaimra, de sajnos túl sokan olvasnak olyanok, akik pontosan tisztában vannak az amortizálási rátámmal.

Kicsit fotózgattam is, Flickr-es barátaim akár meg is nézhetik.

Amikor kikoriztuk magunkat, Kathyvel kimentünk egy kicsit a Dunapartra jeget zajlatni két nagy bot segítségével. Ez azt jelentette, hogy azokat a szerencsétlen jégtáblákat, akik kisodródtak a partra vagy már nem tudtak leválni a partmenti fagyásról, azokat ismét besegítettük a főáramba. Kábé olyan érzés volt, mintha én lettem volna Odin valami Óészaki teremtéstörténetből, szóval elég jót tett az egómnak a dolog.

Vadjégen persze nincs világítás, szóval sötétedés után mentünk vissza Baluékhoz, ahol raklettezéssel vezettük le az izgalmakat. Még életemben nem rakletteztem, de tartok tőle, hogy a jövőben ez egy sokkal gyakoribb elfoglaltság lesz a részünkről. A fondüzés hangulatát hozta el nekem, de sokkal kiegyensúlyozottabb, változatosabb és tartalmasabb elfoglaltságnak bizonyult. A legjobban a sajt-sonka-ananász-alma-sajt rétegésű példányt élveztem, ettem belőle, ameddig csak bírtam. További extra szórakozási lehetőségeket Tüncimünci enyhe illumináltsága, illetve Balu mindenféle zenei tálentumokkal megáldott öccsei biztosítottak. A pókerezéshez már nem volt elég erőnk, amit iszonyúan sajnáltam, mert pókerezni, azt nagyon szeretek. A jeges őrültködés viszont minden erőt kivett belőlem.

Otthon a Magas szőke férfi felemás cipőbennel lazítottunk, ami ideális választásnak bizonyult. Másodszor láttam, de még mindig fetrengtem a röhögéstől, az az igazi laza, elegáns, régivágású vígjáték, amihez tényleg nagyon értenek a franciák.

Az akváriumbecserélési akció – bár zökkenőmentes nem, de – sikeres volt. Szóval legutóbb a sztorit ott hagytam abba, hogy az akvárium ereszt, és cselekedni kell. Apa tegnapelőtt este rám is telefonált hogy öltözzek, megyünk elvisszük az akváriumot a lakásomba, és ő majd reggel onnan elviszi a boltba visszacserélni. Így is történt.

Másnap reggel hívott hogy helyzetjelentést adjon. A boltban nem akarták becserélni az akváriumot, hanem közölték vele – mindannak dacára, hogy nekem a telefonban még azt mondták hogy persze vigyem csak, rögtön cserélik is – hogy oké, hagyja ott az akváriumot, megragasztják, és három hét múlva lehet érte menni. Nem, apa nem az a fajta aki nyel egyet és némán tűri. Természetesen addig nem ment onnan, amíg nem kapott egy vadi új akváriumot. Tehát apa elintézte. (Én képes lettem volna azt mondani szomorúan, hogy oké, akkor három hét múlva…)

Tegnap Try-vel haza is hoztuk, be is rendeztük – közben szüntelenül feszülten figyelve hogy nem ereszt-e. Eddigi tapasztalatok alapján nem ereszt sehol. Berendeztük, és amikor kész volt meghatódva néztük az új hal-lakot. Hamarosan pedig jöhetnek a halaim hogy végre elfoglalják vadonatúj full extrás bázisukat a nagy sivárság után (eddig egy növényük volt – se talaj, se más növény).

Közben találtam egy képet (telefonos, szar minőség) arról hogy 2004. 01. 18-án hogy nézett ki az akváriumom :). Így:

A mai nap pedig a nagytakarításé. O, jee! Ez is kell néha :)

– Olyan irdatlan nyögvenyelősen intéződnek az ügyeim – panaszkodom tegnap este apának a bevásárlóközpontban, miután felhúzott a pannonos ürge (immáron másodszor).

Először azért mert igazolást akartam kérni hogy elvigyem a számom másik szolgáltatóhoz. Nem tudtam hogy a telefon az én nevemen van-e vagy apáén. Kiderült hogy egyikünkén sem, hanem a cégén, cégkivonat nélkül pedig viszlát pápá. Hát tegnap visszamentünk apával, hogy oké, akkor írassuk át a számot az én nevemre. Erre közli velem az ürge hogy két dologra lesz szüksége: a sim-kártyára, és a személyimre. Az állam leesett. Szóval a kártyát elvinni csak meghatalmazással tudom, de a saját nevemre íratni csak a személyim kell hozzá? Majdnem ott ütött meg a guta. Még jó hogy ezt nem említette a múltkor az ürge. Aztán persze hogy az élet ne legyen olyan egyszerű hozzá tette hogy az ügy lefutása 24 óra, ergo igazolást a távozásról csak 24 óra elteltével hajlandóak adni. Ma mehetek vissza harmadszor is. Remek!

Aztán meg rácsörögtem az akváriumosokra hogy szivárog a cucc a ragasztásnál mit szólnak hozzá… a pasi készségesen mondta hogy vigyük vissza és azonnal cserélik. Elolvastuk a jótállást, egy pillanatra megremegett a szám széle, amikor apa felolvasta hogy csak az akvárium alján található matrica jelenlétével áll a garancia – nekem ugyanis kedvenc szórakozásom mindenféle matricák azonnali lekaparása – de végül rájöttem hogy nemes egyszerűséggel – valamilyen hatodik érzék segítségével – a matrica a jótállás papírján landolt a kuka helyett. Ettől függetlenül köröm rágva várom apa hívását a helyzetjelentésről, mert számla vagy blokk… az viszont nincs.

Aztán ott van még a tüdőgondozó. Az hagyján hogy még a farm előtt elakartam menni, de miután haza jöttünk a farmról, és még mindig csak sípolva kaptam levegőt úgy döntöttem eljött az én időm. Philengyre hallgatva elmentem beutaló és időpont nélkül a tüdőgondozóba hétfőn, ami nem mellesleg zárva volt. Na ez – főleg hétfőn – úgy szíven ütött hogy elkezdtem nevetni miközben potyogtak a könnyeim. Try ezt látva gyorsan el is rángatott a legközelebbi SubMarine-be, és belém diktált két szelet répatortát. Használt. Azonnal jobb kedvem lett. Háziorvosom hétfő óta tegnap volt először délutános, le csaptam rá. Rekord sebességgel írta meg beutalómat, amit legközelebb csak hétfőn tudok használatba iktatni merthogy a tüdőgondozó meg akkor délutános. Tehát a dolgok roppant zökkenőmentesen folynak, mint látszik. A szó legironikusabb értelmében.

Legalább a munkában sikerélményeim vannak. Bár annak nem örülök hogy megint én lettem a nyílt hétvége felelős. Valahogy kezdem unni hogy mindig én. Biztos nagy megtiszteltetés, de most lemondanék róla.

Amúgy tegnap apával még betértünk egy könyvesboltba, ahol újabb névnapi ajándék gyanánt két könyvvel lettem gazdagabb. Mégis jobb könyvet olvasni, mint a mek-ről. Azt nem lehet bevinni a fürdőbe.

Try pedig paradicsomevői tehetségét elismervén kapott tőlem egy csomag paradicsom díszítésű szalvétát.

Immáron hivatalosan is Paradicsomzabálóvá nyilváníttattam. Tegnap, amikor a bevásárlócenterben rám jött a frász, hogy a paradicsomot, azt elfelejtettük, akkor felvilágosítottak, hogy a paradicsom, az bizony csak nemkem olyan falrengető prioritás. Igaz, Kathy is azt gondolta, hogy szereti ezt a zöldségfajtát, de arra a mértéktelen pusztításra, amire én, nem volt felkészülve.

Valami elképesztően jól esett a kinevezés, mert sokáig én nem is nagyon ettem zöldségeket. Télután, amikor először lehetett igazi zöldséget kapni a sarki zöldségesnél, akkor még szívesen elmajszolgattam egy-egy szemet a zsíros/vajas/párizsis kenyér mellé, de aztán, amikor kitört a nyár, akkor már nem éreztem ezt annyira fontosnak. Mindmáig emlékszem, hat vagy hét éves lehettem, amikor édesanyámmal beugrottunk a sarki zöldségeshez, kérdezte, hogy vegyen-e nekem paradicsomot, mondtam, nem kérek. Télen bezzeg leesik a pipikéd egy kis paradicsomért — mondta korholóan, de aztán annyiban hagytuk a dolgot. Paprikát, azt egyáltalán nem ettem, mi több, még a listámon is rajta volt. Kistinédzser voltam, amikor először engedtem a lecsó illatának, azóta a paprikával sincs bajom. Igaz, már listára sincs szükségem, azt főzök, amit szeretek.

Most meg annyi paradicsomot zabálok, hogy nem lehet velem lépést tartani. Na, ezt nevezem én eredménynek.