Underworld: A vérfarkasok lázadása
(Underworld: Rise of the Lycans, 2009.)
Aki jó kis koszos, dzsuvás, középkori vámpíros akciófilmet akar, az most megkaphatja. A Vérfarkasok lázadása ugyanis a feelingből a legerősebb. Sápadt, hideg bőrű és logikájú vámpírok, szőrös, forróvérű, izomkolosszus vérfarkasok, a természetfeletti mellett remegve meghúzódó emberek, mocskos románc, sok vér és rengeteg kegyetlenség — körülbelül ez az, ami miatt érdemes megnézni a filmet.
A harmadik rész amúgy az első kettőt párnázza ki történelmi előzményekkel — tudható, hogy mi fog történni, van, aki azonban azt is szeretné tudni, hogyan. (Aki ezt az epizódot látja először, és nem akar belebonyolódni a vérvonalak és családfák szövevényes hálójába, annak nagyon erősen javasolt némi előzetes Wikipédia-olvasgatás: mind az első, mind a második részről, mind az Underworld vérfarkas- és vámpírképéről elég jó szócikkek vannak.) Noha a történet túlzott komplexitással a legnagyobb szőrszálhasogatással sem vádolható, némi sötét heroizmus és nagyon erős drámaiság azért van a filmben. Hatalmas erővel csapnak össze a szereplők érzelmei és érdekei, és nem minden konfliktus rendeződik a másutt megszokott módon.
A történet alapja egy meglehetősen gyakran használt toposz: az abszolút reménytelenségben és elnyomásban szenvedők elementáris erejű lázadása elnyomóik ellen. Ha úgy tetszik, egy ismét újragondolt Spartacus-történet, halhatatlan szereplőkkel, Spartacus helyében egy különleges helyzetű vérfarkassal, a római elnyomók helyében pedig a vámpírokkal. Persze nem egy nagyon magasröptű, művészfilmes kivitelezés, de működik. Ez nem kis részben a műfajban meglepően elfogadható dialógusoknak és az egészen korrekt színészi alakításoknak köszönhető. Bill Nighy messze a legszuggesszívebb (őt amúgy a Karib tenger kalózainak Davy Jones-alakítása után tudom igazán kalandfilmes színészként, és a Love Actually után színészként értékelni), de Michael Sheen is odateszi a magáért. Kate Beckinsale helyett most Rhona Mitráé a dögös vámpírcsaj szerepe, de az ő kvalitásai azért nemigen vethetők össze a másik két főszereplőével.
Sajnos akcióban a film, ha nem is bukik el, de azért a csúcson sincs. Egyrészt a filmben egy kicsit sok az üresjárat, még akkor is, ha a verbális konfliktusokat nem tekintjük üresjáratnak. Én legalábbis néhol egy kicsit soknak éreztem a szenvelgést, a melodrámázást olyan helyzetben, ahol amúgy is nyilvánvaló volt, mi lesz a végkifejlet. 90 perc az egész, de még így is lehetett volna töményebb. A másik, ennél sokkal alapvetőbb és koncepcionálisabb probléma, hogy a készítők szemlátomást abszolút magukévá tették azt a trendet, miszerint egy harcjelenet akkor jó, ha vadul rángatjuk a kézikamerákat, az eredményt pedig cafatokra vágjuk. Holott én sokat nem adtam volna egy-egy normálisabb snittért: még a film eleji holdfényes, éjszakai lovas-vérfarkasos üldözési jelenet sikerült a legjobban.