Én és a családom egy aprócska lakásban élünk a kommunista érában, ahol a rendőrség bármikor kopoghat az ajtón és elvihet minket – elvégre progresszív értelmiségiek vagyunk saját véleménnyel. A házakat pedig egy vándorcsepűrágó troupe járja, akik a közönséget is bevonják a játékba: az egyik nézőt elviszi egy alacsonynövésű, sőt, törpe csepűrágó, és az illető már a darab részeseként tér vissza drámailag megfelelő pillanatban.

Hozzánk is eljönnek a csepűrágók, és engem választ ki az ugrabugráló, mindenféle rojtokba öltözött törpe, és egy másik szobába visz engem, majd magamra hagy. Egy szabálytalan formájú, de sima felszínű, élekkel rendelkező kőtömb van itt, amibe a rendszer ellen lázadók vésték a nevüket. Tudom, hogy nekem is be kellene vésnem a nevemet. Aztán meglátom a szikla oldalsó lapját, ahol ugyanazok a nevek vannak bevésve, de ezek az elhalálozottak.

A kőre borulok, és azt tettetem, hogy alszok, hátha arrajárna egy rendőr, mielőtt visszatér a törpe. Várok, és rájövök, hogy már nem fog visszajönni. Nagyon sokáig várok. Aztán felkelek, és elindulok az utcán hazafelé. Meghallom a lépteit valakinek, aki követ. Megállok, úgy teszek, mintha a kirakatot nézném, de valójában a tükörképeket fürkészem, hátha meglátom, ki követ. A törpe az.

– Már hiába megyek haza, igaz?

– Most már csak annyit tehetsz, hogy elmész a Moszkva térre.

Tudom, hogy a rendszer áldozatainak, a mártíroknak az emlékműve ott van, de ez most nem jut eszembe. Együtt indulunk el az utcán, és hogy gyorsabban haladjunk, de feltűnés nélkül, csepűrágónak álcázom én is magam, és ugrabugrálva, indiánszökellve haladunk. Meglátom a vasúti töltést.

– A Moszkva tér ugye ott van a töltésen túl?

– Igen.

Ugrálva, szaladva indulok el, mögöttem a törpével, de már a rendőrök is üldöznek. Tudom, hogy tudják, hogy előlük szökök, de mégis próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, mintha mit sem sejtő csepűrágó lennék. Úgy szaladok át a síneken, hogy körbe sem nézek, a túloldalon lecsúszok. Már nincs mit rejtegetni, körbe-körbe menekülök a parkosított téren, mígnem eljutok egészen az emlékműig, ami előtt pár méterrel elkapja a grabancomat a civilruhás rendőr. Hanyattvágódom, félig az emlékművet körbevévő mesterséges csermelyben landolva.

– Nem kell, hogy megkegyelmezzenek, csak hadd menjek oda az emlékműhöz!

De nem engednek. Térdre állítanak, kezemet tarkóra teszem.

– Akkor most letartóztatnak? – kérdezem kétségbeesetten, miközben a rendőr a pisztolyát a tarkómhoz emeli. Minden elsötétül, mielőtt felébredek.