Pauzát!

kzt | | | 2008., december 23., 0:13 | | |

2 hozzászólás

Bevallom valóban túlpörgettem magam idén karácsonyra. Emlékszem két hete még a listát fogalmaztam arról hogy majd kinek mit csinálok, aztán az ujjaimon számolgattam a napokat, hogy mennyire jön ki jól az ajándékkészítési beosztás. Végül arra jutottam hogy remekül. Csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, hétfő, kedd és még szerda is. Aztán persze az egész nagy tervezgetés dugába dől, rólam meg szakad a víz, hogy vajh kész leszek-e, avagy sem?

Néhány ajándék már a fa alatt várja beteljesülését, ám van pár ami még csak alapanyagként várja a manufaktúrában hasznosulását.

Nem vagyok meglepve, hogy szegény Try menekül itthonról. Inkább holnap reggel eloldalog a könyvtárban, mint sem hogy elviselje a varrógép zakatolást. Abszolút megértem. Amilyen állapotok a szobában uralkodnak…! Varrógép főszerepet kapott az ebédlőasztalon a Philengitől kapott varródobozzal együtt. A szoba minden sarkában fellelhetsz minimum egy ollót, egy nagy halom anyagot – legyen az maradék, vagy nyers -, szivacstörmelékek, hungarocell, valamint ha az ember piruettet akar lejteni a szoba közepén a piruett végére könnyen fonal/cérna gombolyag válhat belőle.

A konyhában is készülnek finomságok ám ezzel párhuzamosan én meg nem győzök Trynek sűrű bocsánatkéréseket mormolni a gigantikus rumliért, ami alkotásaim eddigi egyetlen látható eredménye.

Oké, azért bevallom optimista vagyok olyan szempontból hogy eddig nem terveztem magamra olyan dolgot, ami túl nagy falatnak bizonyult volna. Minden teljesen terv szerinte alakul. Csak valahogy úgy érzem magam, mintha egy drabális kakukkos óra lihegne a nyakamban hangos és szüntelen tik-takkolással.

Őrülten indítottam

Trychydts | | | 2008., december 22., 22:28 | | |

Én se vagyok full normális. Reggel összefutottunk Baluval, odaadtam neki a karácsonyi ajándékát, elmentem édesanyámnak karácsonyfát venni, majd azt gondoltam, ha már amúgy is ott vagyok a bevásárlócenter környékén, hát veszek magamnak egy kis ezt-azt. Értsd: a karácsonyi csúcs idején, önként, minden kényszer nélkül bementem a város egyik leforgalmasabb üzletébe. Mi több, Dugovics Tituszként még a menyasszonyomat is magammal rántottam. Tíz perc sorban állás után meggyőztem magam, hogy ultra-hiper mini bluetooth adapter ide vagy oda, hosszú sorban tipródni nem jó ötlet, így inkább áttértünk a következő programpontra.

A következő programpont a szemüvegrendelés volt, a munkahelyem ugyanis fizet nekem egy szemüveget, de ha nem akarom, hogy a támogatás elússzon, akkor azt még ebben az évben kell megrendelnem. Nosza. Próbálgattam kereteket, Kathy végül kiválasztott egyet, ami tetszik neki. Én nem azt találtam a legcoolabbnak, de mivel ő fogja nézegetni, nem én, hát hajlottam a kompromisszumra. Csodák csodája, holnap kész lesz, szóval az új évnek már egy teljesen új látásmóddal vágok majd neki. Remélem.

Ebéd, kis fotózgatás egy olyan helyszínen, amit túlvilági romantikája miatt már nagyon régen kinéztem magamnak, aztán húztunk haza, mert Kathyt ugye itt várta a félbehagyott manufaktúrája. Én játszogattam, olvasgattam, ismét nekiláttam kedvenc költőnőm, Karafiáth Orsolya regényének. Sajnos még mindig ugyanaz a Tommy Cooper idézet jut az eszembe, valahányszor a kezembe veszem:

„Örököltem egy festményt és egy hegedűt — kiderült, hogy egy Rembrandt és egy Stradivari. Sajnos Rembrandt elég vacak hegedűket készített, Stradivari pedig borzalmas festő volt.”

Kedvenc lapom karácsonyi dupla számában is van Karafiáth Orosolya — a verseit még mindig ugyanannyira imádom, mint amikor az elsőt olvastam az egyetemi lapban. De ez a regény, ez egy komoly próbatétel még a magamfajta rutinos olvasónak is.

Elő-karácsony édesanyámnál

Trychydts | | | 2008., december 22., 8:21 | | |

Mivel Kathy mostanában nyakig ül az ajándékgyártásban, mindenhol cérnák, papírok, egyéb, összeszerelésre váró mütyürök, tervrajzok, ollók, ragasztók, szalagok, kis hungarocell-kockák hevernek, gondoltam, nem olyan rossz ötlet, ha egy kicsit magára hagyom, hadd alkosson békében. Így hát felkerekedtem, és átugrottam hétvégézni édesanyámhoz. Elég frankón sikerült, volt a jelenlegi életvitelembe maximálisan illeszkedő diétás ebéd, csirkeleves, csirkecomb párolt zellerrel és almával. (Édesanyám még réges-régen észrevételezte, hogy a róla szóló bejegyzések javarészt az evésről szólnak. Holott sok mindent el lehet róla mondani, de hogy nála a gasztronómia áll az életmódja középpontjában, aligha. Nyilván arról van szó, hogy meghatnak a nosztalgikus ízek.)

Egészen jól elvoltunk, beszélgettünk, dolgozgattunk, tisztára karácsonyi hangulatba kerültem, pedig ajándékokat még nem is osztogattunk. Mármint leszámítva azt a másfél tonna mandarint, amivel édesanyám megdobott elmenetben, egy megbízás kíséretében: idén én fogom beszerezni a karácsonyfáját. Úgy látszik, idén a normandiai lett a sláger — tavaly a környezetemben többen is elkövették azt a hibát, hogy lucfenyőt vettek, ami ugye a szobában átalakul lombhullató fává. Én mondjuk magamtól erősen erdeifenyő-párti lennék, imádom a hosszú tűleveleket, amik aztán tényleg soha nem hullanak le, csak acélkeménységűvé válnak az idő múlásával, valódi fakír-mutatvánnyá téve a januárban esedékes kidobást. Bár amióta olyan helyen lakom, ahol ez egyáltalán egyszerűbb kisomni az ablakon, aztán odalent begyűjteni a maradványokat.

Karácsonyindító

Trychydts | | | 2008., december 20., 21:22 | | |

Mint ma kiderült, minden családi összeröffenés alkalmával a Kölök rendszeresen utánanéz, milyen kritikai észrevételeket tettem a vendéglátással kapcsolatban. Ennek megfelelően ma abszolút körül lettem ugrálva, kábé annyira, mint egy inkognitóját vesztett étteremkritikus. 

Mivel idén az ünnepeket a farmon töltjük, ezért a lehető leghamarabb meg kellett kezdenünk a családi karácsonyozást — az első áldozatok Kölökék voltak. Vidéken látogattuk őket meg, még nagyon kevéssé belakott lakásukban — ahogy nagy mentegetőzve megjegyezte, utoljára júliusban voltak ott, amúgy vagy a városban, vagy Leslie munkahelyén laktak. Ennek ellenére sikerült valahonnan elég isteni májas hurkát szervírozni, kétféle kenyérrel meg savanyúságokkal. Sajnos azt, hogy kolbász is van, csak elég későn vettem észre, pedig azt is szívesen termeltem volna. 

Mint kiderült, Kun Szun Lung fagyasztóraktáraiban is elég jelentős házikolbászkészletek lapulnak. (Kétlem amúgy, hogy sok ember képes a metropoliszban kolbászkészítéssel bíbelődni, de ezt hagyjuk.) Ez a titok még lefelé menet derült ki, és én félre nem érthető célzásokkal adtam a tudtára, hogy a magunk részéről abszolút vevők lennénk pár adagra. A legutóbbi kóstolót is úgy megettük, mint a sicc. Lehet, hogy hamarosan vaddisznókolbász is lesz, útközben ugyanis megálltunk, és vettünk egy fél vaddisznót, bízva abban, hogy Kölökék fagyasztóládája aktiválva lesz majd. Ez annyira nem jött be.

Gyerekkoromban a karácsony fénypontja mindig az ajándékozás volt, megvallom őszintén, elsősorban abban a tekintetben, hogy piszkosul szerettem ajándékot kapni, és, legalábbis közvetlen családi oldalról meglehetősmód el is voltam kényeztetve. Mostanra, viszonylag felnőtten, már nem ez a centrális eleme az ünneplésnek, de azért így is elég dögös cuccokat kaptam ebben az első körben: szakkönyveket, meg memóriakártyát a netbookhoz, mind a kettő nyugodtan nevezhető telitalálatnak. Az mi ajándékaink fogadtatása is egész jónak minősült, Chrispher Prücsök ránézésére mind a piszkakockát, mind a Kathy által barkácsolt tukánt nagyon értékelte. Utóbbi egyféle szimbolikus jelentőségű ajándék volt a részünkről, révén, hogy ha nincs jobb ötletem (és általában nincs), tukánhang-utánzással próbálom szórakoztatni a fiatalembert. 

Christopherről amúgy elég sokat fotóztam, részben a té szülők szelídnek nem igazán nevezhető unszolására. Általában lelkes vagyok, de most viszont találtam egy isteni hintaszéket, amiből nagyon nehezemre esett a felállás.

Kaptam narancslevet is; ezt pusztán a húgomnál töltött vendégségről szóló beszámoló pozitív záróakkordjaként említem meg.

Idénre végeztem

Trychydts | | | 2008., december 20., 21:08 | | |

Megfigyeltem már: minél emelkedettebb hangulatban, minél elégedettebben távozom a munkahelyemről hosszabb időre, pláne év végén, annál tutibb, hogy tíz perc múlva vissza kell fordulnom valamiért. Most például az jutott eszembe, hogy van még némi teendőm a Gazdaságin. A GO amúgy szemlátomást most áll elegáns bosszút az egész éves időhúzásért: most persze az egész cégből baromi sürgős minden, ami pénz, mindennek el kell intéződnie, akkor is, ha jár ezzel némi szolid szadizmus. Most ők ugráltatnak bennünket a karikán — év közben ez nem ennyire egyértelmű.

Full kész vagyok az ajándékvásárlással, sőt a csomagolásnak egy részével is. Kizárólag csomagolópapírra lesz még szükségem. Ami enm gáz, mert sokfelé beszerezhető, és nem húzza majd a vállamat az az ezer kiló ajándék, amit zsúfolt boltokból kellett kimenetem, vásárló-vetélytársaim karomszerűen görbült, szutykos karmai közül. Vagy ilyesmi.

Tegnap édesanyámnak vásárolnivalója akadt a Nagy Sárga Svéd Bútorboltban. Húztam az időt, ameddig csak lehetett, és lőn, meg is lett az eredménye: nem kígyóztak sorok a pénztár előtt, nem kellett tolakodni sehol, még a máskor olyannyira gyűlölt Piactéren is egészen jól lehetett nézelődni és közlekedni. Kajáltunk is, ugyancsak sorbanállás nélkül. Kaja után ott hagytam az üzenetet a kirakott véleményterminálon: a grapefruitlé ihatatlan. Az eleje híg, az alja is híg, csak a híg löttybe ott már némi teljesen íz- és jellegtelen rostdarabok is keverednek. Szörnyű volt, pláne, hogy a grapefruit most eléggé sarokköve lett az életünknek, így a száz százalékosan natúr, itthon csavart, rosttal dúsított grafruitlé volt az összehasonlítási alap.

A dolog cipekedés-részére nagyon rákészültem lelkileg, lévén, hogy az utolsó, ide tett kirándulásaim valóban mind izomszakasztó túrák voltak. Most is konyhaszekrény volt a cél, de valahogy mintha csak fogganytúk, sarokvasak, és mindenféle gyanúsan könnyű (és olykor meglepően lapos) dobozok kerültek volna rá a bevásárlókosárra. Pedig két raktárat is be kellett járnunk, és a személyzet állította össze a listánkat. Hogy hogy lesz ebből szekrény, azt nem látom, de nem is nekem kell látni, hála istennek.

Karácsonyi felhajtás

kzt | | | 2008., december 19., 23:40 | | |

Pff… hát ez az ajándék készítés nem is olyan könnyed szórakozás, mint első ránézésre gondoltam. Valahogy úgy illúzionáltam a dolgot anno naivan, hogy én majd ott dudorászok, közben folynak ki a kezeim közül a jobbnál jobb, profibbnál profibb dolgok. Ha profi nem is lett semmi, végül mégis meglepően elégedett vagyok a terméssel. A java ugyan még hátra van.

Apropó egy jótanács: ha este hat után döntitek el hogy pár kisboltot meglátogattok, ne sok jóra számítsatok. Nincsenek nyitva.

Szóval a reggelem úgy nézett ki (szabadságom 2. napja, jee!) hogy hajnali hatkor Try zörög, zizeg, csörömpöl, dobog, zuzog, zibeg, bibeg… – persze odajött sajnálkozva a hangzavarért, rögtön olvadtam is mint a vaj, végül sikerült nyolc után elindulnia munkába, én pedig végre még aludhattam még fél órát :). Aztán óra csörög, felpattanok, mint aki friss, – pedig nem – és nekiveselkedek a mai napi pontnak. Ajándékgyártás. Fantasztikus kitartásomnak köszönhetően, étlen szomjan (marhára le tudja ám kötni az embert az ilyesmi) olyan fél kilenctől délután négyig alkottam… aztán irány felkeresni néhány boltot, melyek hat után már nincsenek nyitva… aztán ismét keresztülgrasszálok a városon a csizmában, ami beázik (holnap veszek egy újat), majd csonttá fagyva már csak egy dolgot kíván a kicsi szívem: egy kiadós 45 perces szaunát kedvenc Spa-mban… ezután hazatértem, és megreggeliztem.

Délután még nem tudtam mit kérjek karácsonyra. Estére duplán is megvilágosodtam. Egy gyümölcscentrifuga izé megdobogtatná a szívem.

Céges buli kipipálva

Trychydts | | | 2008., december 19., 0:21 | | |

No, ma szolid két órán át daráltuk egymást egy másik részleggel és A.-val. A. — némi meglepetésemre — iszonyú rutinos és cseles bozótharcosnak bizonyult, én meg igyekeztem fegyelmezni magam, úgyhogy végül mindent elértünk, amit szerettünk volna. Az év végére sikerült lendíteni egyet a kedvenc pet-projektemen. Ennek örömére megjátszottam a kérésemet A.-nál: nemrég az ő hatásköre alá került valami, ami engem meglehetősen érdekel, és abban bízom, hogy majd foglalkozhatom egy kicsit én is vele, javarészt tanulási célzattal. Mert hát pluszmunkának persze tényleg pluszmunka, viszont egyrészt tényleg rálátnék a cég fő tevékenységi körére, másrészt olyasmiket tanulhatnék meg, ami aztán a saját munkámban is jól jönne.

Karácsonyi buli volt nálunk, és ha van olyan szituáció, ahol kiválóan érvényesül a rugalmatlanságom, a merevségem és a rossz személyes kapcsolatteremtő képességem, hát az a céges karácsony. Szerencsére azért tudtam magamra erőltetni némi szociális pillangizmust, aztán meg már elég késő volt ahhoz, hogy ne legyen ciki lelépni, hát leléptem. Visszamentem az irodába a fotócuccomért, hát ott legalább akkor élet volt, mint a bulin, ment az év végi nagy hajrá, egy számlát még be is dobtam a csőbe. Holnap van az utolsó napom, aztán legközelebb már csak a jövő évben látom meg az irodai folyosó barátságos neonfényeit. A bulit amúgy Liz szervezte, hajmeresztően rövid idő alatt: de végül csak a helyére került minden, műsor, terem meg kaja. Az én szerepem kimerült némi együttérző hörgésben, meg egészen minimális adminisztratív támogatásban. Továbbra is hálát adok az égnek, hogy ha rendezvényt kell szervezni, senkinek sem jutok az eszébe. Na nem mintha képtelen lennék rá, egyszerűen csak utálom.

A karácsonyi partin elbúcsúztattunk valakit, aki 39 éve dolgozik ezen a területen. A néni az egyetlen, amit minden általános szabály ellenére képtelen voltam tegezni a melóhelyen. Kávéfőző-aktatovábbító asszisztens amúgy az anyóka (most már csak december 31-ig), mindig udvarias és kedves a legvégső határokig; valahányszor hozott nekem valami aláírnivalót, alig győztem viszonozni az udvariassági köröket. Most már elmegy, itt az ideje annak, hogy ténylegesen meg is élje nyugdíjas éveit. Volt megható búcsúztatás, a néni el is pityeredett, én meg végig azon törtem a fejem, hogy hogy van az, hogy valaki 39 évig dolgozik valahol, kedves, szorgalmas, pontos és megbízható, és mégis, soha senkinek nem jutott eszébe, hogy valami mást, valami többet is csinálhatna, mint az első munkanapján. Kathy szerint lehet, hogy ezt szereti csinálni, ebben érzi jól magát. Ami lehet, lehet, hogy csak az én túlzottan fiatal fejem lát itt valami valóságban nem is létező igazságtalanságot. Nem mondom, hogy a kurrens vezetőség nem kezelte őt maximális respektussal; egyszerűen csak soha nem néztek rá máshogy, mint a kisegítő nénire.

Ezt a sort Kathy Z. Torrance-nek ajánlom, aki ragaszodott hozzá, hogy kapjon egy saját Z betűt.

Egyszer fent, egyszer lent…

kzt | | | 2008., december 18., 23:39 | | |

Eléggé fekete-fehér napom volt. Amolyan szerencse forgandó feeling. Napok óta hungarocellt vadászok, és persze hogy senkinek nincs. Aztán ma reggel – szabadságom első napján – egy kiadós fürdőzés után neki vágok a karácsonyi nagybevásárlásnak, körülbelül két lépcsőforduló után min esek keresztül? Hát nem egy hungarocellel telepakolt kartondoboz hever a földön? Hát ott helyben vágtam a sarokba az addig kezemben szorongatott szemetesszatyrot, és széles vigyorral rohantam fel egy halom hungarocellel az ölemben a lakásba.

q – ezt azért kellett megnyomnom, mert Try itt fekszik mellettem, és kérte hogy nyomjam meg a ‘q’ betűt. Szóval elnézésd a közjátékért, folytatom: ezek után várom a buszt a buszmegállóban, jön… felpattanok rá, nem indul. Várok, nem indul. Aztán jajgatásra leszek figyelmes. Egy öregasszony jajgat hogy amikor a busz kanyarodott beütötte a kezét, és most jól eltört neki. Képtelen voltam empatikus lenni. Legfőképp azért, mert amikor elhagyta a száját az hogy „dehát nem érti hogy eltört?!”, akkorát gesztikulált a kezeivel, hogy azt hittem ott helyben tőből letörik neki. Szóval nyeltem egyet, leszálltam a buszról, és elgyalogoltam a metróig. Beázott a csizmám. Jeee… körülbelül 2 óra volt mire megszoktam hogy csónakázni lehetne a zoknimban.

Első állomásomnak egy általam közkedvelt írószert néztem ki. Bementem, ám amiért mentem az elfogyott nekik. Francba… mindegy, majd máshol találok. Aztán egy metrómegállóval vissza. Ott volt a következő állomásom, egy másik bolt. Na az meg zárva volt. Vagy öt percig toporogtam előtte hátha valami csoda történik és kinyit, vagy megvilágosodom, hogy egy bolt csütörtök reggel 11 óra után miért van zárva. Nem világosodtam meg, de az ajtóra az volt kiírva hogy 19-én nyitva lesznek, úgyhogy majd holnap újra megpróbálom. Ekkor azért eléggé el voltam már kámpicsorodva, és fújtatva mentem tovább egy újabb lehetetlen állomáshelyre. Már feladtam a reményt, hogy nyerő nap lesz, és beletörődtem a legrosszabba.

A városban nem igazán tudok sok olyan pontot ahol szivacshoz lehet hozzájutni… legyen az szögletes vagy kerek, töltött vagy töltetlen, édes vagy keserű… bevallom nem tudom milyen bolt árul szivacsot. Végül Katta sietett segítségemre, és árult el egy tuti szivacslelőhelyet. És bejött… ott álltam egy pincebolt hátsó termében ahol minden polcról töménytelen mennyiségű szivacs nézett rám. Volt lap, vékony, vastag, törmelék, puha, kemény, színes és színtelen… hát a választék felülmúlta minden várakozásom. Gyorsan tele is pakoltam szivacsokkal a kosaram, majd szökdécselve elszambáztam a pénztárhoz. Siker!

Következő állomáshelyemen ismételten nem számítottam sok jóra. Ez megint egy olyan hely volt, ami nincs minden utcasarkon. Ám ami várt, az mesébe illő volt. Benyitottam a miniatűr cégérrel ellátott üzlet ajtaján. Beszívtam az áru jellegzetes finom illatát, és hallatam valami ilyesmit… „pffhmmcsörr…” – ebből kiderült, hogy nem igazán tudom mit akarok csak kábé. A pult túloldalán egy iszonyú barátságos arcú öregúr ült. Haja teljesen fehér volt, szeme kedvesen mosolygott. Elmondtam neki a problémám. Nos, amit akartam az drága móka. Van belőle drága (igazi) meg olcsó (mű). Én műt kértem. Mondta hogy ő olyat nem tart. Elkeseredtem, mert mint mondtam olyan boltról van szó, amiből másikat az egész városban nem tudtam. Látva hogy elkeseredtem próbált ajánlgatni alternatívákat, de valahogy egyik sem jött be. A bordó nem elég férfias, az a másik egy kissé túlzás. Feladom! És akkor cinkosan rám néz, és az egyik hátsó polcról előhúz egyet. Gyönyörű, csodaszép, elámulok, megdobban a szívem. Ez nem mű, hanem igazi. De mesébe illően néz ki. Mondom az öregúrnak. Ez kell! Rám néz: mennyit szán rá a kisasszony? Mondom: mennyibe kerül? Néz… gondolkozik. Rám mosolyog, és azt mondja: odaadom X-ért. Ennyiért műt sem kap. – Nekem meg leesik az állam mert X nagyon kevés, és alig győzőm megköszönni! Annyira kedves volt, annyira rendes… szavakba sem tudom önteni! Vigyorogva csukom be magam után az ajtót. Amolyan igazi jótevő karácsonyi angyal. Valahogy szeretek olyan helyen vásárolni ahol engem mint embert vesznek figyelembe. Ettől olyan jókedvem lesz.

Lásd következő állomás: méteráru bolt. Ugyan vagy öt percet toporgok a gombok elött mire felémnéz valaki, de a srác jön, és onnantól kezdve csak velem foglalkozik. Elmondom neki minden óhajom sóhajom, ő meg pörög mint a szél, és százezer anyagot borít elém, százezer tippet ad, és százezer segítséget. Alig győzöm követni. Végül egy jól megpakolt szatyorral távozom onnan is. Természetesen mosolyogva.

Megyek, megyek, míg bele nem botlom egy írószerbe. Próba szerencse: benézek. Újabb telitalálat! Ami az első állomáson nem volt, az itt van. Vagy ezerféle kivitelben.

Közben kisebb kitérőként hirtelen felindulásból veszek egy húsdarálót (?), aztán jön egy újabb kör méteráru. Itt már savanyú arcú lányok szolgálnak ki, unott pofával. Az élettől is elmegy a kedvem. Végül mindenféle cuccokkal megrakodva már csak egy kívánságom marad. Hazamenni. Megszabadulni a cipőmben keletkezett óceántól, és soha többé vásárolni menni…

Itthon aztán karácsonyi ajándék gyártásba kezdek, és a hullám feeling marad. Hol sikerül valami, hol nem. De inkább nem. Vagy legalábbis nem pontosan úgy ahogy megálmodtam. Vagy legalább is nem elsőre… de azért összeségében elégedett vagyok :).

Kétnapos hírbatyu

Trychydts | | | 2008., december 17., 21:52 | | |

Tegnap A. behívott az irodájába. Akármennyire is tiszta a lekiismeretem, az irodájukba behívó főnökasszonyoktól mindig rámjön a jeges cidri. Most nem jött rám, mert már egy órája szólt az asszisztens, hogy jelenésem lesz, mint mindenkinek, lévén itt az éves értékelés ideje. Úgy nagyjából azt is sejtettem, hogy nem azt kell majd megmagyaráznom, új fiú létemre miért én vagyok a legrosszabb — a tényleges eredményre azonban nem számítottam. 92/100 lett a végeredményem, elég szépen az élvonalban végeztem, kaptam is biztatást meg iránymutatást a jövőre nézve. Sajnos a januárt nagy valószínűséggel már egy másik részlegnél kezdem meg; persze ez nem több merő papírtologatásnál, hiszen pontosan ugyanazt fogom csinálni, mint eddig, pontosan ugyanazon emberek irányítása alatt. Mindössze a legújabb főnököm státusza írodik át de facto-ból de iure-re, és ezt kell lepapírozni.

A nagy örömmel beharangozott trackbackekkel mindössze csak ma akadt probléma: Kathy hívott, hogy nem működik, és én sem tudtam rajta segíteni. Itthon aztán elkezdtem hozzápiszkálni az adatbázishoz, bökdöstem, nézegettem, elhúztam felette egy döglött csirkét, aztán egyszer csak működött. Ami persze jó; a rossz, hogy gőzöm nincs, mi volt a gáz. Szóval legközelebb még mindig csak a try and error módszere marad, amit nem igazán szeretek, hiába van benne a nevem.

Munkahelyre visszatérve: nyilván mindenkinek ismerős az a szitu, amikor egyszer feltűnik egy szörny-feladat a láthatáron… egszer még csak a kanyarban van, aztán már a sarkon, aztán már az ajtóban, aztán nem lehet tovább halogatni. No, így voltam én is a laprendelésekkel, ami valamily rejtélyes oknál fogva ugyancsak az én dicső feladatom. Ma beérkezett az összes input, táblázatokat készítettem, telefonálgattam, írtam az előterjesztéseket futószalagon, és már előre rettegtem, hogy fog ez majd átmenni a Nagy Hivatali Gőzhengeren. Ez utóbbiban aztán rekordot döntöttem. Értekezleten A. elé toltam, ő szignálta, aztán egy cowboyos lendülettel átnyomtam az asztal túloldalára Galadrielnek, aki aláírta a kb. harminc ívnyi papírt, kész-passz, lehet pecsételgetni meg faxolgatni (ezzel is kiélve elfojtott gyermekkori vágyaimat).

Elképesztő megkönnyebbülést jelent nekem, milyen simán és normálisan megy a karácsonyi ajándékvásárlás. A december eleji szabadságom alatt már megvettem egy csomó mindent. Ma azt használtam ki, hogy egy informatikusfarmon dolgozom, tehát a komplexumban nem csak fodrász, utazási iroda és színházjegy-árus, de könyvesbolt is van. Mi több, egy törzsvásárlói kártyát is beszereztem, veszek elég könyvet ahhoz, hogy nagy vagyonokat spóroljak ezentúl.

Az új telefonomat pedig imádom. Kábé egy éve volt egy e-mailes vitám Petivel, aki azt kifogásolta, a mobil-iparral kapcsolatban, hogy a telefonja tele van felesleges funkciókkal és nem testreszabható. De majd az Android. Well, az én telenom összes funkcióbillentyűje testreszabható, a funkciók 100,00%-át kihasználom, és nem androidos, mi több, a low-end kategóriában van (bár annak mondjuk inkább a tetején). Isteni érzés vele telefonálni, ugyanaz a laza, intuitív érzés, mint annak idején, kőkorszakokkal ezelőtt az Alcatel One Touch Max, az első mobiltelefonom volt.

Re: Petőfi híd meg más

Trychydts | | | 2008., december 17., 21:30 | | |

Tiszta karácsony ez a két kép :) Más: ma természetesen elaludtam. Miért ne aludtam volna el az év utolsó munkanapján. A bandából én vagyok aki elsőként szabira megy, és én vagyok az egyetlen, aki jan. negyedike előtt vissza se tér. Három járművel utazom, mire ideérek. Mivel elaludtam 10 perc alatt indulásra készre vágtam magam, aztán rohanás a buszhoz. Busz pont akkor fordul be a sarkon. Le a metróba, metró pont akkor csusszan be az állomásra. Fel a villamosra, villamos pont akkor fut be, és lám, még a végállomásnál is elmarad a szokásos torlódás. Rekordidő. 10 perccel a normális érkezésem előtt benn voltam. A főnök természetesen késett. Ez törvényszerű. Aztán jön ide az asztalomhoz, rámmosolyog. – Ünnemnap? – kérdezi. Az arcomra kiülő vigyor mindent elárul. – Van valami feladatod? – Mindennel végeztem. Így zárul az idei év utolsó munkanapja :)

Hát ennek is eljött az ideje..

kzt | | | 2008., december 16., 9:08 | | |

Jézusom!!! Csak most döbbentem rá hogy eddig hatalmas tévedésben éltem. Óriási óriási hatalmas tévedésben.

Az egész a Terminátorral kezdődött és a kis John Conorral. A jóképű kiccsávóval. Aztán az ember elfelejti, és évekkel később kíváncsi lesz rá, hogy vajh mivé cseperedett a kis vagány kölyök.

Valószínűleg valahol az American History X-nél veszthettem el a fonalat anno, mert valahogy azóta számomra Edward Norton = egykori John Conor… és valójában nem is tévedtem sokat, csak épp nem ő az. A keresztnév és a film stimmel.

A megvilágosodás ma ért, miután már minden Edward Nortonos filmet úgy kezeltem, hogy nini itt van a kis John Conor, rá sem lehet ismerni az egykori vagány kiscsávóra úgy megváltozott…

Aztán ma – imdb-t böngésződve – egyszer csak egy leányzó mellett feltűnik egy ismerős arc. Hmm… ez olyan mint a Terminátorból… ööö… aláírás: Edward Furlong, 1999. júli 7. – hö…? És  akkor leesett a tantusz, és pillanatok alatt megvilágosodtam. Azonnal rávetettem magam Furlong adatlapjára, és megnyugodva konstatáltam, hogy nem sokat változott, csak épp felnőt… továbbá azt, hogy Edward Norton rohadtul nem = John Conorral, míg Furlong marhára igen.

Hát ennek is eljött az ideje… :)

Nem leszek munkablogger

Trychydts | | | 2008., december 15., 23:38 | | |

Igen jelentős erőfeszítéseket kell tennem annak érdekében, hogy ne alakuljak át munkabloggerré. Szeretem a munkámat, vannak is benne érdekes mozzanatok, mint például amikor ma egyszer csak egyik pillanatról a másikra egy kollegina arcába villantottam a jó öreg húsdarálót, de azért az életem tán mégsem a munkáról szól. Vagy legalábbis nem kizárólag. Szóval munkáról legyen annyi, hogy ma elég vegyes napom volt, egy csipetnyi erőszak, némi-szamuráj-lojalitás, öltönyös prezentáció-hallgatás és egy remekül időzített reggeli és egy még precízebben kiszámított ebéd.

Szégyen, nem szégyen, de észrevétlenül én is megszerettem a Teaház témát Gmail alatt. A színkombináció ugyan rémes, káprázik is bele, meg nagyon nem észrevétlen munkahelyi környezetben, ugyanakkor egyszerűen nem tudok szabadulni a képernyő alján ciklikusan ismétlődő sztoritól. Most például rókánk (akit Peti igen eredetien csak Gmail-macinak nevezett) most éppen alszik, miközben odakint pár szellemróka gózik. Erről amúgy két dolog is eszembe jut; az egyik, hogy Petinek alighanem most már soha nem lesz kisujjában a zootaxonómia: 2003-ban egy szöcskét nézett sáskának. A másik, hogy a go egyike volt azon játékoknak, amit iszonyú lelkesen megtanultam, el is határoztam, hogy majd gyakorolom, aztán három partinál többet nem is játszottam, az első, amúgy igen inspiráló vereséget nem számítva. Na de ott lesznek a hosszú téli esték a farmon (megint ott töltjük a karácsonyt, meg a szilvesztert), lehet, hogy majd bepalizom Kathyt némi játékra. Ami nem tudom, mennyire jó ötlet, mert térérzék terén kilenc utcahosszt ver rám, és intuitív stratégiából sem áll rosszul.

Némi büszkeséggel tölt el, hogy a fürdőszobánkban jelenleg két példánya is megtalálható az egyik kedvenc könyvemnek, Szerb Antal Pendragon-legendájának. A családi könyvtárból lopott Olcsó Könyvtár-kiadásomat én már ronggyá olvastam, ezért vettem egyet magamnak, majd, miután elkezdtünk járni, Kathy is kapott egyet, amolyan próbaképpen (valójában amúgy nem én vettem, Kun-szun Lungnak sugalmaztam az ötletet). Szerencsére tetszett neki, és most egyszerre olvassuk újra. Mindenki a saját példányát.

Karácsonyi munkaszünet

kzt | | | 2008., december 15., 16:19 | | |

Délután négy. Ez azt jelenti hogy még fél óra van hátra ebből a szörnyűséges munkaidőből. Reggel meséltem Olginak miért mindig ilyenkor megyek szabira. Mert leáll a cég, és itt ülünk napi nyolc órán át a semmiért, és majd meghalunk a semmittevésben. Na ettől kiver a frász. Mint pl. ma is… nem tudom csináltam-e egyáltalán valamit a netezésen kívül. De hát a cégek ilyenkor már nagyon kezdenek inaktívak lenni. Én holnapután megyek is, és vissza se nézek januárig. A reggeli értekezleten be is jelentettem, amikor a főnököm megkérdezte hogy van-e még valakinek valami mondanivalója:

– Igen, nekem! A szabadságom alatt vidéken leszek… és térerő sem lesz, de ha véletlenül lenne akkor még az is elképzelhető hogy egy másik országban vagyok, és onnan telefonálni ugye drága…

A célzás telibe talált. Mindenki élvezte :). De hát jellemző… tavaly pont ugyanez volt. A két srác tartotta a frontot amíg nem voltam, és a főnököm beakart hívni, hogy szükség van rám. A srácok úgy beszélték le róla, hogy vidéken vagyok, sajnos nem tudok jönni :D. A pláne pedig az, hogy valójában semmi olyan nem volt amit ne tudtak volna nélkülem megoldani.

A karácsonyi parti pedig viccesen alakult. Egyrészt nagyságrenddel jobb volt mint a tavalyi, másrészt idén én is megkaptam a pénzzel bélelt kis borítékomat. Aztán meg rövidebb is volt a buli. A kaja valami észvesztően isteni. Két fogás után tele voltam, pedig ha a szememen múlik végigzabálom az egész svédasztalt. Maradtam tehát a mini töltött káposztánál, és a libamájjal-bébispenóttal töltött jércemellnél cézársalátával.

Két pillanat múlva ott ült mellettem a vezérigazgató. Akitől valamilyen rejtélyes oknál fogva mindenki retteg. Aki 300 ember legfőbb főnöke. Le ül mellém a padra. Én sosem tudtam vele kapcsolatosan hogy honnan ez a nagy rettegés tőle, ugyanis velem mindig kedves, és jó kedélyű volt, no meg barátságos. Most sem mutatta meg más oldalát. Kedvesen anekdotázni kezdett, mesélt a cég első lépéseiről, hogy meg van hatódva az alkalmazottaitól, és hogy milyen büszke a cégére. Hát szerintem igazán rendes pasas, kár is tovább ragozni! :)

Szóval a tavalyi bulihoz képest nyolckor már javában mentünk hazafelé, és ez így volt jó. Rövid volt, tömör volt, jó volt. A tavalyi rémség totális ellentéte.

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »