Én se vagyok full normális. Reggel összefutottunk Baluval, odaadtam neki a karácsonyi ajándékát, elmentem édesanyámnak karácsonyfát venni, majd azt gondoltam, ha már amúgy is ott vagyok a bevásárlócenter környékén, hát veszek magamnak egy kis ezt-azt. Értsd: a karácsonyi csúcs idején, önként, minden kényszer nélkül bementem a város egyik leforgalmasabb üzletébe. Mi több, Dugovics Tituszként még a menyasszonyomat is magammal rántottam. Tíz perc sorban állás után meggyőztem magam, hogy ultra-hiper mini bluetooth adapter ide vagy oda, hosszú sorban tipródni nem jó ötlet, így inkább áttértünk a következő programpontra.

A következő programpont a szemüvegrendelés volt, a munkahelyem ugyanis fizet nekem egy szemüveget, de ha nem akarom, hogy a támogatás elússzon, akkor azt még ebben az évben kell megrendelnem. Nosza. Próbálgattam kereteket, Kathy végül kiválasztott egyet, ami tetszik neki. Én nem azt találtam a legcoolabbnak, de mivel ő fogja nézegetni, nem én, hát hajlottam a kompromisszumra. Csodák csodája, holnap kész lesz, szóval az új évnek már egy teljesen új látásmóddal vágok majd neki. Remélem.

Ebéd, kis fotózgatás egy olyan helyszínen, amit túlvilági romantikája miatt már nagyon régen kinéztem magamnak, aztán húztunk haza, mert Kathyt ugye itt várta a félbehagyott manufaktúrája. Én játszogattam, olvasgattam, ismét nekiláttam kedvenc költőnőm, Karafiáth Orsolya regényének. Sajnos még mindig ugyanaz a Tommy Cooper idézet jut az eszembe, valahányszor a kezembe veszem:

„Örököltem egy festményt és egy hegedűt — kiderült, hogy egy Rembrandt és egy Stradivari. Sajnos Rembrandt elég vacak hegedűket készített, Stradivari pedig borzalmas festő volt.”

Kedvenc lapom karácsonyi dupla számában is van Karafiáth Orosolya — a verseit még mindig ugyanannyira imádom, mint amikor az elsőt olvastam az egyetemi lapban. De ez a regény, ez egy komoly próbatétel még a magamfajta rutinos olvasónak is.