A forrásban sincs semmi

Trychydts | | | 2008., december 28., 0:12 | | | Kategóriák: ,

Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men)
Magvető Kiadó, 2008.

Onnantól kezdve, hogy kibontottam a karácsonyfa alatt, alig tudtam letenni a Nem vénnek való vidék könyvváltozatát. Érzésem szerint ebben azonban óriási szerepe volt annak, hogy előtte már láttam a filmet, amiről elég markáns véleményem volt, és kíváncsi voltam a forrásra is. A könyv egy fokkal azért jobb, viszont hihetetlenül nagyot lendít élvezhetőségén, hogy a Coen fivérek, ha már nem tudtak vele kezdeni úgy igazából semmit, legalább egy iszonyatosan erős látványvilágot mögé tettek.

Meglehetősen sajátos és ritka formája az egy regény filmadaptációjának, ha a filmesek nem csinálnak mást, mint hogy leforgatják a könyvet. Jelen esetben pontosan ez történt. Nem csak a sztorit adták vissza egy az egyben, de még a regény mondatszerkezeteit is sikerült visszaadni. Az írott szövegből ugyanis hiányoznak a vesszők, a mondatok végén pedig vagy kérdőjel, vagy pont van. Így sikerül elérni ugyanazt a lassú, monoton, tárgyilagos előadását a cselekményben történt borzalmaknak, amit a vásznon is láthatunk. A Coen fivérek mindössze néhány rövidítéssel éltek: egy mellékszereplőt mellőztek, illetve a történet vége más egy árnyalatnyival. A könyvből sokkal egyértelműbb, hogy Chigurh, a történet középpontjában levő, pénzzel tömött aktatáskát végül (vissza)szerző pszicho- és szociopata gyilkos valójában egy elképesztően morális figura, egy gazdáját kereső szamuráj, ronin, akinek mindennél fontosabb, hogy legyen valaki, aki feladatot, célt ad az életének. A film ezt a kérdést egy lehelletnyivel nyitottabban kezeli, ott lehet polemizálni azon, hogy a hullákat végig szenvtelenül, egy pillanatnyi megingás nélkül gyártó őrült mindezt valamilyen kiforgatott, torz morál vagy a totális káosz nevében teszi-e.

Azt sajnos nem látom, hogy mi indokolta a filmesek totális leborulását a könyv előtt, mert az, ha nem is rossz, de nem is jó. A kétségkívül eredeti módon előadott cselekmény elég banális: egy fiatal hegesztőnek látszólag az ölébe hullik egy mészárlásba fulladt drogügyletből származó pénz, aztán úgy jár vele, ahogy. Mindezt kiegészítik a rajta segíteni és a törvényességet visszaállítani próbáló serif belső monológjai, amik bizony ugyancsak nem többek hétköznapi álbölcsességeknél. Lehet, hogy volt idő, amikor még ütősen hangzott, hogy a drog a Sátán találmánya, meg hogy szörnyű, mennyire terjed az iskolai erőszak, de ezek az idők már lejártak. Sajnos már azon sem borzadunk el, hogy vannak olyan emberek, akiknek ember ölni nem bűn. Dosztojevszkij még felvethette ezt borzongató lehetőségként a Bűn és bűnhődésben, de egy 2005-ben íródott regényben ez annyira már nem hat újdonságként. Elgondolkodhatunk rajta, az átlagember mennyire nincs felkészülve a gátlástalan bűnnel való találkozásra, de az életünket ez már nem változtatja meg.

Elmondhatjuk hát, hogy született egy könyv és egy film, amelyek együtt egy különösen szoros egységet alkotnak; sajnos nagyjában-egészében a nagy semmi körül. Van egy közepes sztori, aminek sikerült találni egy nagyon eredeti irodalmi, és egy veretesen klasszikus, de éppen ezért gyönyörű filmes formát. Mondanivaló, másodlagos jelentések, reflexiók — ezek mind elvesztek valahol a nagy formai műgondban.