Tényleg az egyik legjobb pizza, amit valaha ettem — vékonytésztás, tűzforró, és tele van a kedvenc feltéteimmel, még garnélarák is elég sok akad, pedig az nem is mindenhol tartozéka a tenger gyümölcse pizzának. Ha új helyre megyek, mindig azt rendelek, részben, mert az a kedvencem, részben pedig azért, mert itt a leglátványosabb, mennyire szeret spórolni az étterem a minőségen. Hát ez nem szeret.

Elég puritán külsejű kis helyen ülünk (Kathy szerint legalább tíz éve semmit sem változott), Kathy szülővárosában, egyetemista koromban én is megfordultam itt párszor. Valamikor a legjobb barátaim is itt laktak, ötoldalas leveleket írogattunk egymásnak, én hetente háromszor-négyszer, ők valamivel ritkábban. Őket látogatni jöttem le, egyszer még a nagy halászléünnepet is megnéztem, ez volt egyben életem legnagyobb éjszakázása is, a végén mindenféle idegesítő hallucinációkkal. Most persze más szemmel nézzük a dolgokat, most Kathy az idegenvezetőm, végignézünk pár helyet, ami anno fontos volt neki — ahol laktak, ahol vásároltak, a folyópartot, és persze ezt a pizzázót, ahol most éppen falatozunk.

Némi hezitálás után kölcsönkocsival jöttünk, ami nagy időmegtakarítást nem jelent, viszont sokkal rugalmasabbak vagyunk így. Főleg, miután megbarátkoztam a sebváltóval — induláskor még az egyes sem állt a kezemre, onnantól kezdve csak az ötös és a rükverc tréfált meg olykor, szerencsére sosem kritikus helyzetben. Illetve eltartott egy darabig, amíg kisakkoztam, hogyan kell felkapcsolni a fényszórót. De mire elkezdett sötétedni, ez is összejött. Így valódi konzumerturistaként beugorhattunk a helyi Tescoba, ahol végre kaptunk RL-90-es rozslisztet a Szilveszterre sütni szándékozott parasztkenyérhez. Már ezért megérte elutazni.

Fotózgatunk, sztorizgatunk, csak hát (most már nagy bizonyossággal állíthatjuk) az ég leghidegebb napját sikerült kiválasztani ehhez a kis kiránduláshoz. Így aztán viszonylag hamar kihűl bennem a spiritusz, mire a kocsihoz érünk, már a kesztyűben is fázik a kezem. Behajítjuk a régi csemegeboltban vásárolt virslit a csomagtartóba (még a Tescoban sem volt juhbeles virsli, márpedig nekem az a mániám) és irány hazafelé. (Ultra-érdeklődők a fotóimat is megszemlélhetik — Kathy, amikor átnézte őket, csak annyit fűzött hozzá, hogy az övéiből teljesen más fog kijönni. Hát nem is csoda, végül is én soha nem voltam más itt, mint átutazó vendég.)

Vacsorára sztrapacskafőzelék vár bennünket. A sztrapacskát is imádom, szóval tényleg elég jól sikerült ez a nap.