Vásárolgatok a piacon — halprojekt egyelőre szünetel — és az egyik fémpadon egy pénztárca hever. Belenézek, legalább harminc ropi. Na mondom, ez biztos hiányozni fog valakinek, hát belenézek, valami támpont után kutatva, kit kéne felhívni. Első körben egy személyi nyilvántartóból kiállított igazolás akad a kezembe, még hét évvel ezelőttről. Bár az ilyesmit csak ideiglenesen hordja magával az ember, gondolom, azóta is ott szárad a pénztárcában. Telefonszám nincs rajta, de egy fénykép igen.

Csörög a telefon, Kathy az, készen arra, hogy a forrásmunkákat újra végigkövetve megfejtsen nekem egy saját maga által készített kriptorgráfiai feladványt.

Lehet találgatni, hogy ez ki szerint mit jelent. A megoldás (akit érdekel, jelölje ki:) narancs, de ha valaki ezt nekem a fenti vonalakból vissza tudja vezetni bármilyen egyértelmű szabályrendszerre, annak fizetek egy üveg tetszőleges márkájú sört.

Éppen befejezzük a kis rögtönzött grafológiai workshopunkat, amikor jön a tárcában látott nő, lélekszakadva, nézeget szétfelé. „Elnézést, nem ön hagyta ezt el?” — kérdezem csibészes félmosollyal, ő meg majdnem szívninfarktust kap a megkönnyebbüléstől. Hálálkodik, én próbálom megnyugtatni, de azért persze jó látni, mennyire örül. Gondolom, már átgondolta, mennyire is hiányozna neki az a pénz, amikor egyszer csak előugrik a semmiből egy szövetkabátos mentőangyal, és kezébe nyomja az egészet. Vidáman integetünk egymásnak.

Hihetetlen amúgy, így déltájban már mekkorát szór a csirke-kínálat. Van, ahol van csirke, de a mellén a bőr már egy kicsit száraz és elég csúnya; van, ahol már csak fejes-beles változat van, van, ahol már a pult maga is taszít, mintha egy atomháború utáni bevásárlást intéznék éppen, hatalmas, fém felületekkel és beteges, kék fénnyel. Végül találok szép tanyasi madarakat egész olcsón, lábuk a hasukból integet kifelé, a nyakuk még nincs levágva, de friss és egészséges benyomást keltenek.

Még édesanyámat is meglátogatom, szóval jócskán délután van már, mire főzni kezdenünk, és vacsoraidő, mire végzünk. A karajozás holnapra marad, ma amerikai módra töltött, amerikai módra sült csirkét eszünk, amerikai, répás-almás-hagymás salátával. A Marytől kapott szakácskönyvek, és a Marytől kapott, amerikai mértékegységekhez idomított mérőeszközök ugyancsak bejövősek. Holnap azért magyarul ebédelünk.

Hazafelé hatalmas, puha pelyhekben engem is elkap a hó — a metró túloldalán aztán egy pár perces napsütés fogad, de mire hazaérek, már engem is beborítanak a kemény, daraszerű hószemek.

Itt pedig az első hó, amint éppen véget ér. De nem kell félni, hamarosan újra rázendített.

Elhúzom függönyt, és a szám tátva maradt. Azt hiszem nagyon megvagyok hatódva… :,)

Talán joggal néz rám Try reggel kerek szemekkel, amikor megnyomom a play gombot, és a hangszóróból karácsonyi zene szól. Talán joggal néz rám a főnököm kerek szemekkel, amikor látja hogy mennyire unott pofával nézem a monitort. Talán joggal lesem kerek szemekkel az időjárást, hogy talán… talán most… de még nem… még korai. Várom hogy elkezdődjön… elkezdődjön a tél. Hogy essen a hó, hogy szakadjon, hogy minden fehér legyen… hogy olyan telünk legyen, mint tavaly… mint tavaly a farmon…

by Trychydts

Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a Qunatum of Solace-t. Két színész is játszik benne, akit már nagyon vártam, mikor láthatok újabb alakításban, és most egyszerre jött össze a kettő. Iszonyú sokat jár a fejemben, már meg is rendeltem egy James Bond novellaösszest külföldről, amiben a film alapsztorija is benne lesz.

Ma ismét sikerült nagyot tarolnom a munkahelyemen — megint befejeztem egy anyagot, aminek akár valami érzékelhető visszhangja is lehet. Ráadásul ezúttal szervezetfejlesztés-témakörben durrantottam eléggé nagyot, azt hiszem, eddig egy szervezetnél sem végeztem még ennyire átfogó és sikeres felmérést, mint most. Csin volt az utolsó interjúalanyom, aminek nagyon örültem, mert egy pozitív, easygoing személyiség, akivel simán lehet kötetlenül tárgyalni. Tényleg meg is tudtam mindent, ami hiányzott az összképemből, kaptam még pár apróságot, pár Angel/OA minősítésű pletykát, meg néhány nagyon is hasznos mellékszempontot. Jelenleg a nulladik változattal készültem el, remélem, hamarosan tarthatok felsővezetői prezentációt. Nem szeretek úgy gondolni magamra, mint aki szerelmes a munkájába, de amikor elmentettem a file-t és továbbítottam a kisfőnöknek, úgy éreztem, megint eldurran az agyam a megelégedettségtől. Szeretem bizonyítani, hogy több vagyok, mint egy rutinmunkából élő kis aktakukac, noha meg kell, hogy valljam, nekem az aktatologatással sincs semmi problémám. Néha kifejezetten megnyugtató adminisztrációs rutinfeladatokkal pepecselni. De mivel elég melós hetem volt, amikor rengeteg mindent kellett összelapátolnom, ezért most leginkább annak örülök, hogy hétfőig szegre akaszthatom az öltönyös énemet. Marytől még pulóver is érkezett ezen projekt támogatására, szóval várhatóan minden rendben lesz.

A reggel iszonyú nyúlósan indult. Szürke, ólmos félhomályban ébredtünk, alig tudtam magam elszánni rá, hogy felöltözzek, egész nap húzódott az eső, még akkor sem sikerült döntésre jutniuk odafenn, amikor hazafelé jöttem. No nem mintha repestem volna a boldogságtól, hogy a vadiújonnan tisztított szövetkabátom szétázik, de a beígért havamra, ha választhattam volna, igényt tartottam volna.

A sötétséggel viszont, tartok tőle, egyelőre nem fogok tudni mit kezdeni. Azért választottam ezt a barrytowni lakást, mert ez iszonyú világos, de Nap nélkül azért itt sincs fény. Márpedig nekem a normális ébredéshez természetes fényre van szükségem. Elaludni bárhogyan el tudok, de ha sötétben kell felkelnem, az gyerekkorom óta egy komoly trauma nekem. Leszámítva pár évet, amikor alig tudtam meglenni világosban, olykor egész estéket eltöltöttem úgy, hogy feküdtem az ágyamon a sötétben, és hallgattam a Blade Runner soundtrackjét vagy egy kis Steve Reichot. Némi Dire Straits-el vegyítve persze.

Megérkezett a Pathfinder Béta verziója papírkötéses kiadásban, most éppen ennek probálok örülni, noha egy kicsit tényleg kába vagyok az időjárás miatt.

A családomban afféle belső poén avagy running gag, hogy senki nem tudja hűen visszaadni a családnevünket (Koszper). Csodaszámba ment, amikor egyszer a patikában helyesen írták ki. Volt, hogy egy hívást azért nem fogadtam, mert valami Kuss P. Vilmost kerestek, és addig eszembe se jutott, hogy valamit rosszul csináltam, amíg le nem csesztek emiatt. (Komolyan, milyen név az már, hogy „Kuss”? Azt hittem, szórakoznak.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy nekem ne lennének problémáim mások neveivel. Félelmetesen rossz az arc- és névmemóriám. Az első igazi kihívás Milassin Ákos főnököm volt. Beletelt pár megrendelésbe, mire felfogtam, hogy is hívják: szerencsére az egyik e-mailt teljes névvel írta alá. Ezt el is mondtam neki később, amikor egy indiai fordítóval kellett felvennem a kapcsolatot, konkrétan Birappa Ramacsandrával – mindezt a zörejes mobilvonalon keresztül kellett volna értenem. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy a Koszper egy szolid és snassz vezetéknév, amit még elmagyarázni is egyszerű.

Erről jut eszembe a The Cosby Shownak az a része, amikor Mrs. Huxtable a négy éves kislányát tanítja leírni a saját nevét. Amikor a kislány nagyon elkeseredik, azzal vigasztalja, hogy ő 34 éves koráig nem volt képes leírni a vezetéknevét.

Egyébként a Chloé tényleg nem egy gyakori név. :)

Amikor újságíró lettem, azért lettem az, mert azt gondoltam, jó dolog információt előásni, megdolgozni a végtermékért, ami aztán mindenkinek kerek és érthető. Most, hogy leginkább kiszolgálói oldalon találkozom újságírókkal, meglep, hány olyan elkényeztetett, diszlexiás sügér dolgozik ebben a szakmában. Akinek egyszerűbb minden kérdést feltennie a sajtóosztálynak, mint jogszabályokban utánanéznie, gondolkodnia, forrásokat felkutatnia. Engem kapcsolnak a központosok, aztán a többi legyen az én dolgom. Van, aki könnyebben, van, aki nehezebben, de a végén mindenkinek be kell látnia, hogy nem fognak tudni rávenni, hogy megírjam helyettük a csoffadt kis cikküket.

Vacsorára Marykaját ettünk, ami ezúttal valami mexikói palacsintaszerűség volt, babos-olívás töltettel, avokadós krémmel, előételnek igazi amerikai saláta, elő-előételnek meg sajtos-avokádós tortilla. Most tudtam meg, hogy a férjének nagymamája avokádótenyésztő volt, szóval Mry kvázi mindent tud az avokádó-bizniszről. Kaptunk egy szakácskönyvet is, mindenféle praktikus amcsi mérőműszereket a főzéshez, meg némi ruhaellátmányt.

Ebédnél kisebbfajta sokkot kaptam. Töltött csirkét ettem, hősiesen nem kértem hozzá köretet, csak salátát szedtem egy kis különtálba; aztán, amikor felvágtam a combot, kiderült, hogy a töltelék valójában köret, tésztástul paradicsomos szószostul, darált húsostul, éppen csak egy másik tányér meg villa nem volt a bőr alatt.

Kezdem a sztorit ott, hogy nem épp gyakori a keresztnevem, nem írnám most itt le, legyek az egyszerűség kedvéért „xy”. Tegnap anyut felhívja egy csaj, és bemutatkozik hivatalosan az én TELJES nevemen (mivel őt is így hívják), és közli anyám nevét is, hogy őt keresi. Anyám – mivel azt hiszi, hogy én beszélek – meglepetten válaszol, hogy: „Ne hülyéskedj „Y”, én vagyok az, ANYA! „. A csaj meg persze nem érti a szitut, mindenesetre beletelik fél perc, amire mindenkinek leesik, hogy ki az „xy”, és hogy ki kinek az anyja. A csaj egy hivatalos ügyben hívta anyát, de a sors iróniája az volt – mint utóbb kiderült – , hogy neki meg nemrég halt meg az anyukája, és teljesen hátborzongató volt számára, amikor anyám azt mondta a telefonba, hogy: „Ne hülyéskedj „Y”, én vagyok az, ANYA”!”.

Nálunk néha túlságosan is 21. századi módon működnek a dolgok. A főnököm, aki egyébként egy irtó rendes fazon, hajlamos teljesen egyszerű dolgokat mailben közölni ahelyett, hogy élőben tenné ezt a tőlem cirka másfél méterre lévő asztalától. Úgyhogy ma célzatosan javasoltam neki, hogy mi lenne, ha mától nem köszönnénk egymásnak reggel, tökre fölösleges, amikor megtehetjük mailben is. Vette a lapot :).

Csak még pár apróság. Töltögetem fel – még mindig – a honlapom, és most szembejött velem az archívum, aminek nem tudtam ellenállni, beleolvastam. Vannak kínos részek az életemben, amiket már röhögve mesélek el, mert egy klassz kalandos sztori, és bírom amikor tátott szájjal elképedve hallgatják az emberek. Én meg mesélem, mint egy filmet, amit tegnap este láttam. Mintha nem is én lettem volna a főszereplője.

Mindig csak írom a blog bejegyzéseket, vissza olvasni nagyon ritkán szoktam, akkor is csak mert konkrétan keresek valamit. Most meg valahogy csábított, vajon miket irkáltam évekkel ezelőtt. Hát olvasom, olvasom… ilyen is volt? Meg: úristen ilyen voltam? Meg: én ilyenre nem is emlékszem. Na, meg néha eszembejutott hogy szívesen megnézném a forrást hogy tuti én írtam-e ezeket, de mivel én töltöttem fel a bejegyzéseket, valószínűleg hihetünk nekik. Gondolom senki sem hekkelgette meg őket titokban… mindenesetre furi volt, és büszkeséggel töltött el, hogy mennyit léptem előre, vagy hogy mennyit fejlődtem magamhoz képest. Olvasom hogy kaparok egy olyan állás után ahol még a minimálbért sem fizetik meg, viszont minden este amikor hazaértem a munkából sírtam a fáradtságtól. Vagy hogy milyen lelkesen költözöm oda egy vadidegen srác lakásába, ami egy lepratelep – valószínűleg – legleprább lakása volt. Most meg? Itt lakok egy klassz lakásban, és járok a klassz munkahelyemre, ahol azt csinálom ami a hobbim is. Hát valahogy sajnálom az akkori énem, pedig nem szorul rá. Jópofa volt, csak kicsit naiv, meg izé… gyagyás. De legalább kitűnő érzéke volt minden döntéshozatalkor a lehető legrosszabb lehetőséget kiválasztani. Azért ehhez is érzék kell :). Azért egyáltalán nem sajnálom. Marha sokat tanultam belőle :). Na meg most visszaolvasni, felér két kötet pöttyös-csíkos könyvvel :D.

Egyébként ma Olgi munkatársamnak sikerült úgy meghatnia, hogy kishíján elmorzsoltam egy könnycseppett. Egy éppen küldésben lévő anyagban talált egy helyesírási hibát, és akkor a kezébe nyomtam a PR cikket hogyha ilyen szemfüles, akkor olvassa át az egészet. És amikor visszaadta a négyoldalas anyagot akkor ott voltak… ott voltak, a korrektúra jelek. A hivatalos korrektúra jelek! És akkor én meghatódtam. Ugyanis mifelénk, a nagyvállalat 12 fős marketingjén nem módi a hivatalos korrektúra jelek használata, inkább a jól bevált irkafirka ide-oda módszert alkalmazzák, aztán szépen mosolyognak, és leülnek mellém és elmagyarázzák mit akartak, amikor közlöm velük hogy sorry de egy betű nem sok, annyit sem értek abból a katyvaszból amit odakapartak. Hogy mért nem kérvényezem a főnökömnél hogy változtassunk, mert azzal a korrektúra tized ennyi idő alatt meg volna? Mert talán ő a főkolompos… régimódi a fazon. Ő marad az irkafirkánál, és papírra kézzelírásnál. Majd mi kibogozzuk, és begépeljük. Na, nem már…! Ez a 21. század, kérem szépen?! Igen Miss, ez!

Minő élvezet négykor kelni a normális hat helyett… minő… olyan ő, hogy nem jó. Tegnap hajnali négykor nagy volt a mozgás nálunk. Például a ház oldaláról a vakolat úgy döntött hogy hatalmas robajjal zuhan le, és törik atomjaira a mi ablakpárkányunkon. Először azt hittem valami elmebeteg szúszájd galamb kenődött szét a párkányon, de csak falmaradékokat találtunk. Kedvem lett volna lesétálni vele az alattunk lakó nyanyához, hogy saját szemével bizonyosodjon meg róla, hogy a ház rohad, és nem mi szórunk mindennap egy kanál homokot az ablakába.

Aztán térünk vissza az ágyba, és Try-re ismét rájön az üldözésimánia.

– Valami csöpög. Nem hallod?
– Nem.

Feláll, körülnéz, csöpögés off. Visszafekszünk. Megint csöpög. Már én is hallom; mégsem üldözési mánia. Most feláll óvatosan, és minden lehetséges csöpögés forrást csekkolunk. Hűtő, csap, fűtőtest etc. egyik sem.

Ismét egy rejtélyes zaj, amiről gőzünk sincs honnan jön, és miért. Csak egy újabb strigula a megválaszolatlan kérdések listáján.

Szóval így mulattam végig a munkahelyemen a 8 órát hullafáradtan. Azért az utána következő 45 perces relaxáló masszás kárpótolt mindenért.

No, az ars poeticám utáni napon rögtön tartottam is egy kisebb pihenőt, csak hogy fenntartsam az amivalencia-szintet.

Elég pocsék napom volt kedden, jó sok stresszel; a nap fénypontja még leginkább az volt, hogy Balu is jelen volt a rettegve várt rendezvényen. Végül nem rohadt szét semmi, minden a tervek szerint haladt, az üzleti partnerek is megjelentek, mindenféle prezentációkkal felszerelve, amelyek előadásában aztán nekem is részt kellett vennem. Persze egyikőjük sem volt egy Salzmann, nem várták el, hogy a gondolataikban olvassak, így nem volt gáz, csak éppen amikor már gyógyszerészeti tisztaságú adrenalin kering az ember ereiben, akkor már minden apróság hathat stresszként.

Kiderült, hogy már arra sem emlékszem, hogy volt nekem egy régi kínai törzshelyem, Kathynek is onnan hordtam a vega kínait meg a sült banánt, ha alkalomadtán be akartam vágódni nála. És most ő volt az, akinek emlékeztetnie kellett, hol tudunk finom és autentikus kínait enni. Rugalmas munkaidejű főszerkesztőből átváltoztam harminc ebédperces öltönyössé.

Ma reggel szerencsére csak regisztálnom kellett Liz konferenciáján, nem hiszem, hogy jelentékeny mértékű szellemi képességet latba tudtam volna vetni. Utána mindenféle háttéranyagokkal matattam a háttérben, meg persze insiderkedtem egy sort a vezetőin. A nap végén kiderült, hogy a hiperprojektem átcsúszott a vezetőség szűrőjén. Kezdhetek dolgozni, mint egy őrült, ye, ye, ye.

A Quantum of Solace viszont a legjobb, az általam látott Bond-adaptációk közül; a könyvek száraz, fanyar stílusát persze aligha fogja visszahozni valaha valaki is, de Daniel Craig nekem messze a legeslegjobb választás erre a szerepre. Nagy kár, hogy a hidegháborús Bondoknak ma már annyi; azért mégiscsak az volt az igazi, tényleg bazi nagyot tudott volna alakítani mondjuk egy eredeti koncepció szerint készült Goldfingerben. Sajnos azok az idők már lejártak, az oroszokról már mindenki leginkább a maffiára meg a milliárdos oligarchákra asszociál, nem a KGB-re még egy titkosügynökös filmben sem. Azt viszont nem szűnök meg élvezni, hogy Craig hús-vér figurát játszik, nem egy papírmasé, fröccsöntött pisztollyal hadonászó bájgúnárt.

A nagy örömre rendeltem is két Bond-tematikájú könyvet a neten.

Végignyomtam a Max Payne egyet is, leszámítva az überkretén utolsó pályát, amivel legközelebb csak szétcsítelve vagyok hajlandó foglalkozni. Elkezdtem volna a következő epizódot is, de most túlságosan rajtam van még a kvantumok pora (falrengetőbb giccset nem tudtam kitalálni), így ez megmarad hétvégére.

Az egy napon megírandó stratégiák száma átlépte a kritikus szintet. Kérem, evakuálja a józan eszét.

Nem olyan régen, ha választanom kellett volna, cikkblog vagy énblog, hát habozás nélkül az elsőt választom. Most, több év, énblog rovására elkövetett cikkblogolás után rájöttem, hogy számomra személyes értéke elsősorban az énblogomnak van. Mert határozottan jól esik évek távlatából visszaolvasni, mi történt velem — a régi cikkeim archívumát meg csak nagyon elvétve böngészem. Persze cikkblogot vezetni mindig könnyebb, rákapcsolódni valami kurrens dologra, összeszedni a többi aktualitást, és megírni; olvasókat is sikeresebben tudtam így gyűjteni. Tulajdonképpen el is értem mindent, amit a cikkblogommal szerettem volna, ugyanakkor most már némileg bánom, hogy közben az első blogom kissé lerohadt közben.

Úgyhogy megfogadtam, ha már lett új design, új blogmotor, új domain, akkor új életet lehelek ebbe a blogba, az I hate it here-be meg írok, ha tényleg valami fontos mondanivalóm lesz. Tekintettel arra, hogy a munkahelyemen úgyis egyfolytában írok-olvasok, még az énblog-írás emlékeztet leginkább hobbira a bloggolás adta lehetőségek közül.

A kvázi-fotóblog vezetést meg kifejezetten élvezem. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, minden nap előveszem a fotós agyamat, berakom az öltönyös agyam helyére, és csinálok valamit úgy, mintha az extanárom állna a hátam mögött. Megpróbálok nem csak kattingatni, de ki is találni, mit fotózok. Egyelőre elég kézzel foghatók az előnyök, általában tanulok is valami apróságot. Még az is lehet, hogy megfogadom Peti tanácsát és elkezdek fotótechnikai blogot vezetni.

Problémák itt, problémák ott, én meg egyre csak azon agyalok, hogy én – akinek most kivételesen nincs problémája – hogyan segíthetne a problémásokon, merthogy valahogy minden szál mégis nálam fut össze, de senki sem hagy cselekedni, én pedig nem is tudok, mert egyszerűen képtelen vagyok eldönteni mit tegyek. Három plusz iksz ember, három különböző problémával, amelyekről csak én tudom hogy mit gondolnak valójában, és ha a másik iksz is tudná akkor megoldódna talán a probléma én így viszont eskümet szegném. Remek érzés. Kívánom mindenkinek kipróbálásra sok szeretettel!

Épp ezeken a dolgokon gondolkodtam, hogy majd mit mondok iksznek és ipszilonnak, amikor már másodszor fékezett akkorát a metró hogy kellett egy pár másodperc mire visszaállt belső szervrendszerem oridzsinále helyére (mostanában szeretek új szavakat költeni – lsd.: frappánum). Ezután a metró még elvánszorgott 1 mm/sec sebességgel a Deákig, aholis közölték velünk hogy viszlát! bájbáj! mi akkor most szálljunk le, mert innen a metró ugyan nem megy tovább. Deák… hogy a fenébe jussak én el így a munkahelyemre. Hát jó. hármas metró kiesett. Legyen akkor a kettes. A kettessel megyek iksz megállót, és akkor ott elcsíphetem a villamos csatlakozásom. Igaz így kerülök egy nagyot, de legalább nem kell egy több száz fős tömegben azon imádkoznom hogy majdcsak felférek a heringszállítóra. Most attól tekintsünk el hogy vadonatúj metrómegállómban rossz helyen mentem fel a lépcsőn és kerülnöm kellett miatta. Sokkal érdekesebb a villamos. Ugyan pont a tömeget szerettem volna elkerülni a kerülővel, mégis sikerült belecsöppennem egy másikba, ugyanis a villamos nem jött. Nem jött 5… 10… 15… 20 perc múlva sem. Amikor kezdek megmerevedni a hidegtől az ujjaim kicsit bepánikoltam, de potom 30 perc után végre befutott a villamos mely a továbbiakban csigalassúsággal száguldott célhelyem felé. Szerintem érthető hogy miért nincs ilyenkor egy BKV ellenőr sem jelen. Asszem megbánták volna hogy aznap felkeltek.