„Novemberben libát kell enni” — adta ki a jelszót idesanyám, november utolsó napján, és libát sütött nekünk, párolt káposztával és dinsztelt krumplival, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ez persze a komplexust is rám hozta némileg, ‘iszen eszembe juttatta, hogy mióta kacérkodom már egy full liba feldolgozásával. Aztán valahogy soha nem lesz belőle semmi, holott biztosan jó sokáig kitartana, még ha vacsoravendégeket hívnék az első körre, akkor is.

Ezúttal pár combbal meg némi kis mellel értük be, de hármónknak ez is bőven elég volt, mi több, ha jól tudom, a Christopher Prücsökkel érkező húgomék sem maradtak éhen az este. Ebéd után én agonizáltam egy sort a kanapén — voltaképpen szundikáltam is egy kicsit, figyelve arra, hogy néha azért felébredjek, és hozzászóljak valami olyasmit a társalgáshoz, aminek legalább látszatra van értelme.

Tegnap James Bondos cikket írtam az I hate it here-re, felkészülésképpen megnéztünk két klasszikus, Sean Connery féle James Bondot, hogy leellenőrihessem, tényleg úgy vannak-e a dolgok, mint ahogy emlékeztem rájuk. Azt hiszem, 2008 vége most már mindenképpen James Bond jegyében telik, hiszen közeledik felém két könyv a tengerentúlról, és a Casino Royalt is megrendeltem DVD-n. Úgy látszik, küzd bennem az életben maradásért a macsó perszonám.

Utoljára a Fujival használtam a RAW formátumot, ott is jól jött nagyon, volt pár kis handy szolgáltatás, de összességében véve az volt a benyomásom, hogy egy kis odafigyeléssel, nem brutál-extrém helyzetekben azért egy minimális tömörítéses jpg is megteszi. A tegnapi képet ennek ellenére — próbaképpen — RAW-ban szerkesztettem, és egy kicsit eldobtam az agyam.

Mindig zavart egy kicsit, hogy az új fényképezőgépemen nem mindig tűélesek a kontúrok. Tudtam persze, hogy a menüben lehet állítgatni az élességet, de ez meg igen gyakran eredményezett szemkifolyatósan túlélesített fotókat, szóval, noha egy picit mindig fel van tekerve, az élesség mindig egy kisebb probléma. Volt. RAW-ban ugyanis hihetetlenül finom élességet lehet állítani, tehát, ha mostantól valami überhiper fontos nekem, akkor az biztosan RAW-ban van, mert ha imádok valamit egy fotón, akkor azok a szép, természetesen tűéles kontúrok.

A tegnapi kép persze fehéregyensúly szempontjából is kissé kihívás, hiszen ugye egyrészt vöröses minden, másrészt, ha szeretnénk, hogy a napfelkelte napfelkelte is maradjon, akkor ugye vörösesnek is kell lennie; no, ez olyasmi, amit viszonylag nehéz ott a helyszínen elmagyarázni a gépnek. Itthon viszont némi játszadozás után sikerült is összehozni pontosan azt az árnyalatot, amit szerettem volna.

Hogy kontrasztot meg fényerőt tudtam állítani minőségromlás nélkül, meg hogy a végén csak a kezembe kaphattam egy tömörítésmentes JPG-t és TIFF-et, azt már nem is részletezem, gondolom, ez az, ami mindenkinek triviális, aki már hallott arról, hogy van olyan, hogy RAW.

Szóval mostantól csak és kizárólag, mínusz (esküvői és partifotózás plusz nagyobb szerződéses melók). Ott ugyanis iszonyatos mennyiségű képre megy a játék, és nyilván a franc fog minden egyes képpel negyedórát játszadozni. Odafigyel az ember a helyszínen, vagdos, max kicsinyít egy kicsit, a kontúrokon meg a képzajon ügyesen megválasztott JPEG-tömörítéssel kombinálva az is segít.

Ma egész nap angolul kellett figyelnem és magyarul jegyzetelnem — kis is purcantam rendesen a nap végére. Azt mondjuk klassz volt látnom, hogy kedvenc főnököm milyen elegánsan és milyen nyitottan tud vitatkozni magas rangú külföldiekkel. Sokszor hallottam már, tőle is, hogy ő ebben van igazán otthon, de élőben most láttam először. Láttam már egy-két tárgyalást életemben, de ennyire magas szinten ennyire produktívat még sohasem.

Sajnos az ebéd, mint olyan, kiesett a látókörömből: pogácsát csipogattam, meg, amikor ők ebédeltek, én egy melegszendvics mellett gépeltem a Kun-szun Lungtól kapott áldott kis laptopon. Az irodám ugyanis renoválás alatt van, minden iratot el kellett zárnunk a páncélterembe, a szekrényeinken aktiváltuk a biztonsági rendszereket, és mindenkit kidobtak fél órával előbb. Ha minden igaz, hétfőn vadiújra festett irodában kezdjük majd a napot — ami eléggé hehe, lévén, hogy az előző helyemen háromszor hallgattam végig, hogy az ő irodáját bezzeg hetekig csinálgatták.

Este édesanyámnál voltam telefonszerelő, aztán hazahozott minket, hogy elvihesse a téli gumijait — a héten esett hó őt is rádöbbentette, hogy itt a tél.

Az elmúlt hetek bizonytalanságai közepette végre egy nap, amit igazi sikerként könyvelhetek el, amikor ismét minden összejött, amikor megint sikerült lazán vennem pár akadályt, amikor megint igazi nindzsaként hajtattam végre pár küldetést.

Prezentációt kellett összevágnom, ha nem is a semmiből, de egy rakás maradékból, meg pár nagyon általános vezetői utasításból. Felhívtam reggel pár specialistát, az egyik kávézni volt, a másik ebédelni, de négy óra körül mindegyik a deszkjénél volt, és ha apróbb módosításokkal is, de végül elfogadták az anyagomat, tehát jó esély van rá, hogy holnap a nagyfőnök nem ég koksszá vele a japán delegáció előtt.

Ugyanezen nagyfőnök (apró írásos megjegyzéseiből ítélve) nagyon gondosan elolvasta az általam kidolgozott stratégiát, és lényegében elfogadta azt; még egy szóbeli konzultációra igényt tart ugyan, de a jelek szerint az alig lesz több egy jutalomjátéknál. Ha sikerül vele elérnem azt, amit nagyon szeretnék, akkor talán egy kicsit a pozícióm körüli kátyú is szikad valamelyest.

Ebédre sikerült a terveimnek megfelelő fogásokat szervíroznom magamnak, bedobtam egy kávét is az Iwikben, úgyhogy a délutánnak jó kétszázas lendülettel vághattam neki. El is lapátoltam némi sittet az íróasztalomról meg a to-do listámról. A petprojektem ügyében megnyomtam pár gombot, hogy továbbra is sínen legyen — egyelőre sínen van, minden a tervek szerint halad, és iszonyú nagy beégés már nem lehet belőle. Ráadásul a kristálygömböm mindenféle külső jel alapján azt mutatja, hogy tényleg jó döntés volt ebben részt venni. Nem akarok nagyon hencegni, de ez az egészt tényleg az én, az én, az ÉN ötletem volt, mi több, még némi kvázi-konfliktust is be kellett vállalnom a támogatásért, és a jelek szerint tényleg nem hiába.

Pár aprósággal sikerült hozzájárulnom az újfőnökkel való együttműködés tovább csiszolásához, ami jó, hiszen ezen a téren még a legoptimistább esetben is csak egy csiszolatlan gyémántról beszéhetünk. Rosszabb esetben egy formátlan plexihulladékról a legógyárból, de ebbe belegondolni sem szeretnék. A lényeg, hogy volt pár klassz javaslatom, bejuttattam magam holnap egy ülésre, és szerveztem magamnak konzulenst a holnapi feladataimhoz. Ez utóbbit már útban a Kathyvel való találkozóra, szóval viselkedhettem egy kicsit utazó bizniszmenként is.

Persze az egésznek kiválóan ágyazott meg a reggeli tárgyalás M. oldalán, ahol végre sikerült a helyemnek megfelelően viselkednem; alkalmazkodtam a cég szempontjaihoz és stratégiáihoz, érdemben hozzá tudtam szólni, és a tárgyalásból délutánra már eredmények is lettek.

1. Bemegyek hozzá, hogy öt perc múlva tárgyalás, a folyosón várom.
2. Megérkezik Annie Curie, aki egy állásfoglalást szeretne tőle. Elkezdenek tárgyalni.
3. Megérkezik Baldwin, tisztázzuk, hogy M.-nek 4 perc múlva tárgyalása van, de ő még kér tőle időpontot.
4. M. vezetékes telefonja csöngeni kezd. Felveszi.
5. A vonal megszakad.
6. Tovább tárgyal Annie Curie-vel.
7. M. mobilja csöng. Az előző hívó az, beszélnek tovább.
8. A vonal megszakad.
9. Tovább tárgyal Annie Curie-vel.
10. Megérkezik a partnerünk a portára.
11. M. vezetékes telefonja csöngeni kezd. Felveszi. Befejezi a tárgyalást telefonon.
12. Tovább beszél Annie Curie-vel.
13. Baldwin már elég stresszes, egyszerűen muszáj neki időpontot kérnie.
14. Annie Curie-vel elvi jelentőségű fejtegetésekbe kezdenek.
15. Annie Curie mindent ért, elmegy.
16. Baldwin kap időpontot.
17. Lemegyek a három perce várakozó partnerhez.
18. M. előkeresi az aktát, majd két perc múlva csatlakozik hozzánk a tárgyalóban.

Mindez tizenegy perc alatt.

Upgradeltem a blogom motorját. Mivel ezt egy igen kecses pluginnel tettem, és mivel nem csak egy blogot adminisztrálok, ezért a sikeres update után megdobtam az illetőt öt dollárral. Utána kiderült, hogy az update nem volt teljesen sikeres, én meg nem figyeltem, így csinálhattam az egészet kézzel. Mindegy, egyelőre nem bántam meg semmit, a jelek szerint én nem olvastam figyelmesen el mindent, amit kellett volna. A szoftver visszabűvészése után a nyelvet kellett visszabűvésznem, hiszen nem egyedül vezetem a blogot, és nem vettem volna a lelkemre, ha a kezdőbbje fennakad azon, hogy angolul vannak a gombok.

Nagyon kellemes lesz a holnap reggelem, egy masszív hentelésnek nézünk elébe M-mel. Engem is meghívott, hogy legyek jelent, mint specialista. Mondjuk olyan pénzről van szó, amelyről tényleg jobb minél több specialista jelenlétében tárgyalni… annál is inkább, mivel a kartell, akit fogadunk, szemlátomást nagyon akarja azt a szerződést.

Lelkileg már merő romhalmaz voltam, hiszen egy rakás hivatalosság volt a postán. Erre senki, írd és mond senki nem volt az ablaknál, megkaptam a cuccaimat és már húzhattam is haza. Életemben először fogok vidéki rendőrkapitányságot látni, kíváncsi vagyok, mennyire lesz meghatározó élmény.

A gixerek ismétlődnek. Nem tehetünk róla. Vasárnap szörnyű torokfájásra ébredtem. Try megdobott egy adag Tylenol Colddal hátha segít. Bevettem, visszafeküdtem, felébredtem és lám: segített. Ugyan az állapotom később rosszabbodott – orrfolyás, köhögés, rekedés -, de mindig visszatudtam pofozni a majdnem normálisba egy kis Tylenol Colddal. Én megmentőm innentől kezdve mindig a zsebemben volt. A zsebemben volt akkor is, amikor hétfőn dolgozni mentem.

Ja, igen! Hogy mért megyek dolgozni amikor beteg vagyok? Ó, hát a főnököm legutóbb, amikor betegszabadságra mentem megjegyezte hogy „gyanúsan” túl gyakran vagyok beteg. És ekkor elöntötte az agyam a méreg, és másnap bementem dolgozni. Természetesen délben kénytelen volt konstatálni hogy tényleg beteg vagyok, és hazaküldött. Funny guy! Szóval hogy kivédjem a már megint beteg vagy c. műsort ezúttal bejöttem dolgozni. Azóta két másik kollega is hasonló tünetektől szenved – de ez mellékes. Mindent a munkáért, juppi!

Szóval hétfő reggelt írunk. Beveszem a Tylenol Coldomat, és rezignáltan várom a hatást. Jön. Jobban vagyok, aztán valami fura… mint akit fejbekólintottak. Álmos vagyok, és nyomott. Úgy tántorgok a folyosón, mint valami részeg zombi. Beveszem a délit is… lenyelem a kapszulákat, majd a szemembe virít a hatalmas NIGHT felirat a címke hátuljáról. Innentől javaslom Try sztoriját a Tylenol Coldról és hatásairól.

Este viszont a lázam is felszökött már, de a profi gondoskodásnak köszönhetően mára már sokkal jobban vagyok. Try olvasott nekem, kaptam tőle virágot, főzött nekem citromos hársfateát, húslevest hozott tálcán az ágyba. El vagyok kényeztetve :).

Sean Connery ma a segítségemet kérte, hogy illeszek neki trendvonalat egy grafikonjára Excelben. Egyszer ugyanis sikerült valamit a helyére rántanom neki, azóta, úgy látszik, el lettem könyvelve Excel-guruként. Kissé nézegettem a grafikont, nem nagyon értettem ezt a trendvonal-dolgot, részben azért nem, mert az x tengelyen olyanok voltak, mint Japán meg Belgium. No mindegy, jó katona nem kérdez, de amikor már a grafikon típusa is olyan volt, ami a trendvonalat eleve kizárta, akkor csak megérdeklődtem, hogy akkor ezt most hogy. Kiderült, hogy vagy én halucináltam, vagy az ő esze járt máshol, mert valójában rácsvonalra gondolt. Azt két másodperc alatt odarántottam neki. Cserébe elárulta nekem a harmadik nevét. Nem Muriel, de majdnem.

Liz egy kisebb horrorsztorit mesélt ma. Még a régi cégemnél volt egy konkurensünk, akikre folyton mutogattunk, szervezeti felépítés, ésszerű működés meg ilyesmik mián. Most kiderült, hogy lényegében minden központi háttér-szervet felszámoltak, élükön a píár-irodával, ez mostantól kizárólag divízió szinten működhet. Gondolom, a cég így képzeli a társadalmi felelősségvállalást a világméretű gazdasági cidri közepette: amíg eddig elég volt egy főpíáros egy cégnek, most lesz nekik öt. Igaz, hogy csapatot felvenni hozzá már nincs se kapacitás, se státusz, se pénz, de idáig már nem terjedhet a nagy reformerlogika. Majd megoldják valahogy.

Kipróbáltam egy új beutazási módot a melóhelyre. Hogy finom legyek, nem jött be; papíron kevesebbnek kellene lennie, de mivel sokkal nagyobbat szippanthatok a reggeli csúcsból, mint amikor kötött pályán nyomon, hát amit megnyertem a réven, azt kamatos kamatos kamatostul vesztettem el a vámon. Viszont egyszerre szálltunk le a buszról Ericsonnal, aki ezt egy darabig nem vette észre, és olyan dolgokat mondott valakinek a headsetjébe, hogy csak néztem. Merő szürrealizmus volt az egész, tényleg kíváncsi lettem volna, hogy miről van szó. De hát egy nindzsa sosem indiszkrét egyrészt, másrészt már így is vízióim voltak, mi lesz a giga-késés következménye. Igyekszem minden megtenni, hogy elkerüljem a kisebbségi komplexust, de fel sem tűnt senkinek, hogy nem vagyok ott. Lehet, hogy az ilyen lazább reggelekre, mint a mai, elég lenne esténként, távozásként egy gumi Trychydts-t oda készítenem az asztalomhoz. Amilyen beszédesek a szobatársaim reggelente, szerintem nekik se esne le, hogy még nem vagyok ott, én meg aludhatnék ebédszünetig, amikor is lecserélhetném magam az igazi énemre.

Az épület előtti szökőkút, amely oly kellemesen meditatív hangulatba hozott minden reggel, tegnapra befagyott. De annyira, hogy még függőlegesen lefelé, izomból hajított kavicsokkal sem tudtam áttörni, csak kilyukasztani a jeget. Mára a lékek is befagytak erre a szintre. Tényleg itt a tél.

Ha jó formában vagyok, nem egy nagy fakszni nekem a felkelés, Kun-szun Lungtól örököltem a megfelelő géneket. Beállítom az ébresztőórát, felébredek öt perccel azelőtt, hogy csörögne, lekapcsolom és felkelek. Ha néha defekt van, az az esetek felében azzal jár, hogy nem 5, hanem mondjuk 185 perccel ébredek fel előbb, és utána 60 percenként megint. Nagyon ritkán fordul elő az, ami ma, hogy a fülem mellett zörög és visít a mobil, és Kathy ráz fel, hogy vagy keljek fel vagy aludjak tovább, de ennek a permanens hangrobbanásnak legyen vége, de azonnal.

Végül csak felkeltem, jó kisfiú akartam lenni a munkahelyen, de fel nem igazán ébredtem, közben James Bondnak képzeltem magam, de éppen csak egy kicsit: a motors funkcióimat nem nagyon akadályozta. Néha azon tűnődtem, mit szól majd M., ha nadrág nélkül mennék be a hivatalba (sötétben öltöztem) vagy hogy a Secret Service embere mehet-e busszal a metróhoz, vagy az felesleges biztonsági kockázatot jelent. Persze a reggeli levegő felébresztett, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Este megint beteget ápolgattam, szintén, ahogy a nagykönyvben meg van írva: forró csirkeleves, forró hársfatea, gyógyszer és meseolvasás (az ilyenkor mindig kellemesen antidepresszáns hatású Vesztegzár a Grand Hotelben).

Tulajdonképpen nekem a Max Payne második része jobban bejövős. Sokkal mozgalmasabb. Nem csak az a puff-puff bumm-bumm, mint egy átlagos lövöldözős játékban, hanem olyan nézni mintha egy filmet nézne az ember.

Van benne spiritusz, ötletes jelenetek, csavarok, mászkálás és lövöldözni is lehet… néha… és miközben a szélrózsa minden irányából lőnek rád még jöjj rá 5 féle dologra. Nem megy. Kinek menne, aki először játsza végig a játékot? Újratölt. Megint előről. Hát jó, belátom, ez nem olyannak való, aki azért vesz meg egy játékot, mert lövöldözni akar, ki akarja cselezni az ellenfelet túljárni az agyán és ollé. Én is jobban élvezném, ha Max Payne mondjuk halhatatlan lenne, és nem kéne tövig rágnom a körmöm hogy megint csak egy kis híja van annak hogy felforduljon, és előröl a jelenet a mentéstől, hanem menne mint a karikacsapás… mint egy filmben. Ott sem tekerek vissza addig, amíg a főszereplő túl nem éli a jelenetet (max. a filmet a végétől nézem visszafelé, de ez más téma). De lássuk be… ez nem egy film, ez egy játék.

Másfél éve már, hogy a meglepetés szülinapi partimon megkaptam a Fülkét Baluéktól. Kissé zavarba jöttem, mert ez azon filmek közé tartozott, aminek elég volt a trailerét látnom ahhoz, hogy tudjam: én ezt annyira nem szeretném megnézni. Kínos jeleneketek, végig halmozódó feszültség, és a végén nyilván valami csúnya beetetés — nem igazán tartozik az ilyesmi a kedvenceim közé. Először azt hittem, szándékos ugratás volt az ajándék, azóta már tisztáztuk, hogy nem, de hát mégis ajándék, mégis Balutól, szóval elhatároztuk, hogy csak megnézzük. A túlzott feszültséget elkerülendő, visszafelé: először az utolsó előtti tracket, aztán az azelőttit… és így tovább a főcímig.

A módszer bevált, így egyáltalán nem is volt olyan vészes, rögtön láttuk a slusszpoént, meg hogy ki mire számítson, szóval így az izgalmi problémát is sikerült annullálni, meg én is elkönyvelhettem, hogy látatlanban sem tévedtem nagyon. A módszert következetesen végigcsináltuk, szépen végigmentünk a filmen, kellemes laza kis vasárnap estét hozva így össze.

Reggel üres játszóteret fényképeztem, ami nem mindig volt magától értetődő, mert egy idő után egy csaj, akivel néha egy pályán futunk, meg a pasija egyszerre sétáltatta a kis bóbitás kutyáját. Nem zavartak túlzottan, még ha helyezkednem kellett is miattuk, gondoltam, elférünk. Erre odasétáltatják hozzám a blökiket, és a csaj egy lapaparazzizott topmodell hangján odaszól nekem, hogy megvárhattam volna, amíg elmennek és „nagyon reméli”, hogy nem szerepel a képeken. A lehetőségekhez képest civilizáltan elmagyaráztam nekik, mi a különbség egy privát, őrzött lakópark és a közterület között, illetve ha zavarja őket, hát akkor ne oda sétáltassák a kutyust, ahol én fényképezem. És akkor még ki sem tértem arra, mit gondolok arról, aki az állatját egy játszótéren pisilteti/kakiltatja. Láttam rajta, hogy nem veszi a lapot, de szerintem így utólag mindenki láthatja, hogy valójában ki zavart kicsodát, és ki volt a hisztérika.

A Max Payne második részének is a vége felé járok már, és elmondhatom, hogy ilyen elszúrt, bágyadt, unalmas, vontatott, frusztráló folytatást régen láttam már. A Deus Ex — Invisible War is csalódás volt némiképp a csodálatosan összetett pályákat és izgalmas sztorit felvonultató első rész után, de ezt a második részt egyszerűen utálom. Jobb lett a grafika, de a történet nullpont alá süllyedt és minden realitás kiveszett belőle. Az első részben a szereplő azt csinálta, amit én is akartam — itt úgy érzem, mintha a fejem fölött döntenének, hülyeségekről. Az első részben, ha elvesztek a fegyvereim, az meg volt indokolva. Itt nem igazán van, egyszerűen csak így izgalmas. És semmi mást nem utálok jobban, mintha a nem létező térérzékemet kezdik el rajtam számon kérni, félrevezető voice-overek alkalmazásával.

Elkezdtem olvasni a Casino Royale-t. Azért Bond alapvetően tényleg hidegháborús hősnek volt az igazi.