Megyek haza, a kutató-fejlesztő központból, ahol dolgozom, az út egy kis parkon át vezet. Az út mellett egy öregember üldögél, mindenkire mosolyog, aki elmegy mellette. Nem valami idióta, kretén mosollyal, hanem nagyon is konkrét, személyre szabott, szembenézős mosolygással. És közben harmonikázik. Utcazenész ugyanis. Adok neki egy kis pénzt, és a mindenféle érméket látva úgy érzem, hogy az üzleti érzékével sincs nagy gond. Alkonyattájban, egész napos irodai munka után egy kis romantikus harmonikazene — a jelek szerint mások is vevők erre, nem csak én.

Az ősz amúgy ezt az egész munkábajárósdit kezdi nagyon költőivé tenni. Egyre szürkébb a reggeli derengés, amiben a reggelimet veszem, a sétánynak, ami a mi épületünkhöz vezet, egyre inkább áthatja az iskolábajárás érzése. Ahogy a reggelimet majszolgatom, kicsit olyan érzés, mint amikor középiskolás koromban rászoktam, hogy gyalog menjek iskolába. Harmincöt perces séta volt, cserébe átsétálhattam a hegyen és a kedvenc hidamon, szóval simán megérte. (A múltkor mellém szegődött egy idősebb kolléganő, és felhívta a figyelmemet, hogy nem egészséges így reggeliznem, azt nyugodtan kell megejteni. Nagyot haraptam a túrós batyuból, és megnyugtattam, hogy teljesen nyugodt vagyok.)

Nincs már messze az időszak, amikor sötétben jövök-sötétben megyek majd. Szerencsére december második felében szabadságon leszek, így a legsötétebb időszakra némi kis ágyban heverészés is jut majd.