Mindenkinek van egy heppje… az én heppem egy ízben rejlik, amit isten se tudja hol kóstoltam először – és utoljára. Talán még dereng valami. Talán anyával voltam egy szupermarketben, amikor felemeltem egy műanyag dobozt és anya felé lóbáltam.

– Ez mi?

– Sajttorta.

– Fúj, és az jó?

– Kóstold meg és kiderül – a sajttorta bekerült a kosárba az meg hogy ízlett-e otthon kiderült.

Azóta is ezt az ízt keresem. Természetesen soha többé nem volt műanyagdobozos sajttorta. Azóta többfélével is próbálkoztam. Ettem kávézóban, rendeltem internetről, sőt, még én magam is sütöttem (Try névnapjára). Az íz valahogy mégsem nyerő. Mindegyik túl édes, túl krémes, túl valamilyen. Az a sajttorta más volt. A borítása egész tésztaszerű, de mégis kissé – és amikor azt mondom kissé, akkor az nagyon kissé – krémes, a belseje meg krémesebb. Nem volt annyira édes, kis citromot lehetett benne érezni, és az alján a vajas keksztészta puha volt… továbbra is keresem az igazit. Egyszer majd csak találkozom még vele…