Re: Fast and the furious nosztalgia

Trychydts | | | 2008., október 31., 20:07 | | |

Én nem látom ezt a Nyúzos dolgot olyan szigorúan… akkor (mind a ketten, együtt) még éppen csak benne voltunk egy folyamatban, amikor szembesültünk azzal, hogy vannak olyanok, hogy minőségi követelmények, van olyan, hogy minőségi újságírás. Oda például még nem jutottam el a felismerésben, hogy a rovatvezetőnek is szerkesztőnek kell lennie, és ha nem szerkesztő, akkor ki kell rúgni mindenféle hezitálás nélkül.

Már arról most nem is beszélve, hogy ez az egész Nyúz-dolog egy mindmáig feloldatlan vita. Hogyan csináljon egy hallgatói közösség minőségi lapot saját magának. Sosem vitatkoztunk ezen túlságosan sokat, a gárda pedig, aki a helyünkbe lépett, már a kérdést sem érti. Számukra már alternatívája sincs annak, hogy a hallgatói közösség elsősorban az újságírói kedvéért készít lapot, a cikkírás egyfajta önmegvalósítás és semmi több. A te cikked is csak újságcikknek fájdalmas egy kicsit, blogbejegyzésnek teljesen okés lenne, nem undorít olyan szinten, mint az altesti ingerekből kiinduló fröcsögés fölötte.

Szerintem jó esély van rá, a következő fél évben már nem kell ekkorát fejlődnünk.

Itt is nosztalgia

kzt | | | 2008., október 31., 16:43 | | |

Szerintem még mindig jobb, ha az ember azt gondolja régebben rosszakat írt, most meg jobbakat, mint fordítva.

Ugye most töltögetem fel az új honlapomat, és én meg arra jöttem rá, hogy ’99-ben jobbakat írtam, mint most. A bejegyzéseim is valahogy elevenebbek, vagy mit tudom én milyenek voltak…

Fast and the furious nosztalgia

balu | | | 2008., október 31., 10:50 | | |

1 Trackback

Anno írtam erről az első részről, marha büszke voltam rá, mert még címlapra is kikerült.

Most újraolvastam.

Már nem vagyok büszke rá. Annyi hibája és baja van, mint egy állatorvosi lónak. (Vagy az állatorvosi lónak.) Szomorú, hogy visszanézve mennyire gagyik az ember írásai. Az jut eszembe, hogy majd ha 7-8 év múlva ezeket olvasom vissza, akkor is ugyanígy fogok érezni?

Kibújt belőlem a bürokrata

Trychydts | | | 2008., október 30., 21:00 | | |

Na jó, hát akkor először is: nyertem, nyertem, NYERTEM!

Aktakukacnak lenni jó dolog. Az ember az összes gyermekkori firkálgatós-pecsételés-papírhajtogatós restanciáját behozhatja gyorsan, mert persze mindent papíron kell intézni, automatizmusok meg nincsenek vagy alig vannak a rendszerben. Ma például a laprendelési gyakorlatunkon izmoztuk egy derekasat a Táskás Csajjal, de a vicc az volt az egészben, hogy a végén csak összejött valami épeszű és működőképes. Mondjuk azt még mindig értem, hogy miért racionális, hogy a gazdasági főigazgató egyszer engedélyt ad a megrendeléshez, aztán lapoz egyet, és aláírja a megrendelőt. Miért nem elég csak simán megrendelni, oszt ha nem rendeli meg, akkor áthúzza, és visszautalja az egészet mindenféle átkokkal kísérve az ügyosztályunkra? Ez még tényleg egy nagyon komoly, zavaros, aligátortól hemzsegő folyókkal határolt fehér folt számomra Bürokráciában.

Na persze nem akarok panaszkodni, hiszen ügyekezelésileg ezen a munkahelyemen van a leginkább rend. Vagyis REND. Nincsenek elveszett e-mailek, nincs jaj, nem kaptam meg, nincs miről beszélsz, nincs jaj ezt az elődöm csinálta és gőzöm sincs semmiről. Minden megvan, szépen és egészségesen, még ha tizenkilencedik századiak is a módszereink (minden dokumentumunk elektronikusan születik, mégis papíron továbbítjuk), legalább működnek, és ha valami elakad, tudjuk, hogy hol akadt el, miért akadt el, és hova kell odacsapni a húszkilós kalapáccsal.

Cyla ma bejött, hogy megkérjen, fotózzam le, mert a portréja felkerül egy belső honlapra. Aztán meglepődik, hogy okét mondok, de csak akkor, ha a saját fényképezőgépemet koptathatom. Van ugyan egy kommunikációs szappantartó, de az leginkább egy családi tengerpartozásra, mosolyogkifisfiamozása alkalmas, nem pedig nagy nyilvánosság elé szánt anyagok készítésére. Amúgy arra, hogy Cylával egészen jól kijövök, mindenféle iróniától mentesen elég büszke vagyok. Eleven bizonyítéka annak, amit Mr. Mole tanított nekem a vállalati szférában a normális viselkedésről: ha normális vagy valakivel, az erre emlékezni fog. És ha éppen az életed múlik azon, hogy kapsz-e öt percen belül egy iktatószámot vagy sem, akkor egyáltalán nem baj, ha emlékszik.

Hivatalnoki énem kiteljesedése volt, amikor az ebédlőben az egyik főtanácsadónk ült le hozzám, magányos gasztronómiai meditációim közepette egy kiborított bödön húslevessel, egy tál zöldségkörettel, meg valami fehér szószos serésszelettel. Sosem tudom, mi a teendő, ha egy ilyen fejes szemel ki magának ebédre. Rendszerint a biztonsági megoldást választom: hagyom, hogy szépen lassan felébredjen a bennem szunnyadó újságíró, és szépen finoman, fájdalommentesen, ahogy az egyik alanyom mondta volt, interjút kezdek készíteni. Így aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy a húsdarabolás közben a hölgy éppen az egyik projektjét ismerteti, de úgy, mintha sajtótájékoztatót tartana. Én meg úgy viselkedtem, mintha egy kérdést tettem volna fel azon a sajttájon: néztem udvariasan, bólintottam és mosolyogtam, ha a dramaturgia ezt követelte meg. Végül egész szépen túléltem.

Esős nap…

kzt | | | 2008., október 30., 13:49 | | |

Tegnap mosolyogva konstatáltam hogy milyen butaság volt fehér nadrágban, és fehér vászoncipőben városnak indulni.

Ma mindenesetre még hülyébb voltam. Eljöttem megint abban a szerelésben. Némiképp megnyugtató észrevétel hogy azóta a nadrág alja sötétszürke-barnás-mocsárszínű, a cipőm pedig hasonlóképp… lehengerlő.

Elszórakozom

Trychydts | | | 2008., október 29., 22:34 | | |

A legutálatosabb ebben a WordPress fejlesztésben, hogy van benne valami dögösen romantikus pionír feeling. Vagy leköltözöl a folyóparti kisvárosba, veszel egy kész házat, reggel kihajtod a tyúkokat, este meg behajtod, és akkor minden oké. Vagy kilovagolsz a hegyekbe aranyat mosni meg prémeket gyűjteni, és akkor sziklába karcolt, sporadikus, néhol hiányos, néhol téves félinformációkból kell összekaparnod a szükséges ismereteket.

Olyan csak egészen ritkán van, hogy egy dokumentáció teljes lenne. Mondjuk hogy a statisztikás pluginok felfednék, hogy mégis, milyen kódot és hol kell elhelyeznem az otthon csomagolt pluginembe, hogy mutassa a látogatókat. Nem, ezt elejtett félszavakból kell kisakkoznom teljesen máshonnan, fórumokban kell turkálnom mérhetetlen türelemmel, és próbálkoznom, amíg a jobb mutatóujjam le nem szárad. Sajnos már többször megtapasztalták szerencsétlen szeretteim, hogy nem az a fajta vagyok, aki könnyen feladja. De az sem, aki könnyed kacajjal fogadja az átmeneti vereségeket.

Ma este megint kaptam szamorodnit — már felidézni sem tudom, Balu hány évvel ezelőtt felejtett el nekem egyszer bort hozni Tokajból. Ahhoz képest azóta is minden egyes kirándulás alkalmával pótolja ezt a hiányosságot, nekem meg lett egy fehérbor-fajtám, amit szeretek. Az első üveget amúgy gyári palackozásban vette nekem egy szülinapomra, és sikítófrászt kapott tőle, amikor megtudta, hogy majdnem csirkesütéshez használtam fel.

Ma szívhez szóló körbúcsúlevelet kaptunk egy kolléganőnktől, aki átköltözött a város egy másik pontján levő szervezeti egységbe. Kissé meglepődtem, de már elég hamar rájöttem, hogy az én szakmámban csak zen-buddhizmussal lehet érvényesülni, így napirendre tértem a dolog fölött. Amikor azonban Liz, a szakmám öreg, rutinos rókája is hangot adott a meglepődésének, úgy döntöttem, ennyi luxust még én is megengedhetek magamnak. Tehát most meg vagyok lepődve.

Fölös másodperceimben Asimov-klasszikusokat olvasgatok újra. Hogy micsoda egy olcsó hatásokra törekvő, fantáziátlan, következetlen, ócska kókler volt ez az Asimov, ezen nem győzök csodálkozni manapság. Nem csoda, hogy bestseller lett még a wc-papír is, amit eldobált, igazi könnyen emészthető gyorskaja az összes regénye, amit anno a sci-fi nagymesterműveként emlegettek. Az a fajta sci-fi író, aki el tudta képzelni, hogy lesz hiperűrugrás, de nem tudta elképzelni, hogy lesz hangfelismerő szoftver (az emberiség tizennyolcezer éves történelmének legvége felé bukkan csak fel egy ilyen, újdonságként) meg elektronikus papír.

Asimov-olvasás előtt pedig, a negyedik részre való készülődés jegyében megnéztük a The Fast and the Furious-sorozat első részét. Mondjuk ahhoz képest, hogy Need for speed címen kerestem a kölcsönzőben, szerintem egész jó fejek voltak a srácok, hogy mégis kitalálták, mit akarok.

— Igazán megszólalhatnának már — mondom Kathynek, miután az első öt percben lényegében csak motorzúgást és fékcsikorgást hallhattunk.

— Srácok, ez így nem lesz jó, beszélnünk kéne — jelenti ki Leon a képernyőn.

— Hát kéne! — felelem én.

Ősz lett

Trychydts | | | 2008., október 28., 23:29 | | |

Megyek haza, a kutató-fejlesztő központból, ahol dolgozom, az út egy kis parkon át vezet. Az út mellett egy öregember üldögél, mindenkire mosolyog, aki elmegy mellette. Nem valami idióta, kretén mosollyal, hanem nagyon is konkrét, személyre szabott, szembenézős mosolygással. És közben harmonikázik. Utcazenész ugyanis. Adok neki egy kis pénzt, és a mindenféle érméket látva úgy érzem, hogy az üzleti érzékével sincs nagy gond. Alkonyattájban, egész napos irodai munka után egy kis romantikus harmonikazene — a jelek szerint mások is vevők erre, nem csak én.

Az ősz amúgy ezt az egész munkábajárósdit kezdi nagyon költőivé tenni. Egyre szürkébb a reggeli derengés, amiben a reggelimet veszem, a sétánynak, ami a mi épületünkhöz vezet, egyre inkább áthatja az iskolábajárás érzése. Ahogy a reggelimet majszolgatom, kicsit olyan érzés, mint amikor középiskolás koromban rászoktam, hogy gyalog menjek iskolába. Harmincöt perces séta volt, cserébe átsétálhattam a hegyen és a kedvenc hidamon, szóval simán megérte. (A múltkor mellém szegődött egy idősebb kolléganő, és felhívta a figyelmemet, hogy nem egészséges így reggeliznem, azt nyugodtan kell megejteni. Nagyot haraptam a túrós batyuból, és megnyugtattam, hogy teljesen nyugodt vagyok.)

Nincs már messze az időszak, amikor sötétben jövök-sötétben megyek majd. Szerencsére december második felében szabadságon leszek, így a legsötétebb időszakra némi kis ágyban heverészés is jut majd.

Abientos perantos verantos…

kzt | | | 2008., október 28., 23:02 | | |

Mindenkinek van egy heppje… az én heppem egy ízben rejlik, amit isten se tudja hol kóstoltam először – és utoljára. Talán még dereng valami. Talán anyával voltam egy szupermarketben, amikor felemeltem egy műanyag dobozt és anya felé lóbáltam.

– Ez mi?

– Sajttorta.

– Fúj, és az jó?

– Kóstold meg és kiderül – a sajttorta bekerült a kosárba az meg hogy ízlett-e otthon kiderült.

Azóta is ezt az ízt keresem. Természetesen soha többé nem volt műanyagdobozos sajttorta. Azóta többfélével is próbálkoztam. Ettem kávézóban, rendeltem internetről, sőt, még én magam is sütöttem (Try névnapjára). Az íz valahogy mégsem nyerő. Mindegyik túl édes, túl krémes, túl valamilyen. Az a sajttorta más volt. A borítása egész tésztaszerű, de mégis kissé – és amikor azt mondom kissé, akkor az nagyon kissé – krémes, a belseje meg krémesebb. Nem volt annyira édes, kis citromot lehetett benne érezni, és az alján a vajas keksztészta puha volt… továbbra is keresem az igazit. Egyszer majd csak találkozom még vele…

Heten ötfelé

kzt | | | 2008., október 28., 9:24 | | |

KZT: Annyit matattál reggel! Mit csináltál annyi ideig?
Try: Nem is matattam sokat… felkeltem… aztán véletlenül bekapcsolódott a gépem, gondoltam akkor már gépezek egy kicsit, és…
KZT: Ne is folytasd…

Tudunk bulizni. A kollektív mozizás egy eléggé rendhagyó formáját tudhattuk magunk mögött múlt héten. Nagy társaság lévén a farmon hetedmagunkkal indultunk csütörtökön mozizni. Előtte persze gondosan kitalálva melyik filmet favorizáljuk… ó, igen… személyenként. Szóval a lényeg hogy heten mentünk körülbelül öt különböző filmre. Volt aki az elgondolkodtató dráma vígjátékot részesítette előnyben, volt aki inkább a könnyed romantikus musicalt választott stb. Én maradtam a pillekönnyű tini musicalnél, Try inkább valami atombrutál akciót nézett.

Hát így kell heten ötfelé mozizni. Okuljatok…

Ócskahétfő

Trychydts | | | 2008., október 27., 19:39 | | |

A napomat frankón meghatározta, hogy félreértettem egy névjegy-korrektúrás e-mailt, és a vadi friss, dombornyomott kis cetliszettet a jövőben kizárólag telefonszámok és egyéb rövid üzenetek fejlesztésére lehet használni. Annak viszont állati exkluzív. Hogy teljes legyen a sikerélményem — no, szerencsére ez már nem az én hibám — a másik, ma érkezett adag névjegyen szereplő főosztály időközben megszűnt, pontosabban átalakult, a kolléganő így egy darabig majd magyarázhatja, hogy ez egy régi névjegy.

Regisztráltam magam a felvételi portálon — tekintve, hogy idén ismét felvételizek, gondoltam, körülnézek, milyen szolgáltatásokkal várnak. Hát lényegében semmilyenekkel, abszolút áttekinthetetlen az oldal, ahhoz képest, hogy milyen gigászi pénzeket ölnek bele, és mennyire régóta kísérleteznek vele, különösen. Na mindegy, szerencsére én már tudom, hogy hova akarok jelentkezni és azt is, hogy mennyiért, szóval nagy meglepetés nem fog érni. Még kacérkodom a gondolattal, hogy érettségizzek-e harmincéves fejjel, de asszem, nem fogok; több száz férőhely van, idén sem töltötték fel, nehéz elképzelni, hogy pont idén alakulna ki gyilkos verseny a fizetős helyekért.

Tegnap meglátogattam Christopher Prücsköt, aki a szó szoros értelmében dobott egy hátast attól, hogy megmutattam, hogy csinál a kedven madaram. Ma meg felhívott a Kölök, hogy legközelebb hangsúlyozzam jobban, hogy CP mennyire aranyos. Legközelebb majd sajtóközleményt adok ki a témában.

Elképzelhetetlen mennyiségű szenvedés van amúgy amögött, hogy végül élesben is beindulhatott ez az új blogdesign; hol a WordPress aluldokumentáltságán, hol az IE zsenge egyetemistakorom óta még mindig sokkoló méretű inkompetenciáján, hol azon szállt el az agyam, hogy pár byte elszállt az éterben, és az hiper-mega-intelligens ftp kliens, amelyen keresztül az oldalt szerkeszteni próbáltam, erről nem volt hajlandó tudomást sem venni. Sajnos én meg még mindig túl keményfejű vagyok ahhoz, hogy bármit is feladjak, de végül csak megtörtem a fejemmel a betonfalat.

Sablon, szalonna, hegesztés, sütés

Trychydts | | | 2008., október 26., 2:05 | | |

Mágikus erőm tovább bővült: a jelek szerint már nem csak a Freeblog alá tudok sablont hegeszteni. Némi túlzással, de elmondhatom, hogy megy ez WordPress alá is. Férfiasan be kell azonban vallanom, hogy a szükséges php-alapismeretek elsajátítását nemes egyszerűséggel skippeltem, alkalmazom, amit látok, anélkül, hogy a leghaloványabb lila segédgőzöm lenne róla. Valahogy mégiscsak alakul a dolog.

A Freeblogos adatbázis átszippantása például a Farmról történt, az új netbookom miniatűr, ámde tökéletes minőségű képernyője előtt görnyedve; mindösszesen ötször kellett nekifutnom az import-varázslatnak, mert az utolsó pillanatban mindig becsúszott valami apró szintaktikai hiba, ami aztán szőnyegbombázásszerűen tette tönkre addigi erőfeszítéseimet.

A szokásos hosszúhétvégézés egyébként az ugyancsak szokásos, számomra elég kellemes táncrend szerint telt: mérhetetlen mennyiségű lustálkodás, némi kis tábortüzezés-szalonnasütés (szalonnasütő addikt vagyok, orvosi receptre előírt fogyókúra ide vagy oda), kirándulás Kathy nagybátyjának vezetésével, egy kis jelzésértékű fotózás, inkább csak a rend és lelkiismeretem megnyugtatása kedvéért.

További elementáris erejű relevációt jelentett számomra, micsoda elképesztő különbségek vannak egy sportpálya és egy tóparti futóösvény között. Kathyvel most már tényleg komolyan futunk, némi médialejátszós segédlettel ugyan, de sikerül megütnünk a 40 percet. Neki is vágtunk a szokott tempónkban; az összeomlás a huszadik perc végére következett be. Már jópárszor körbesétáltam ezt a tavat, de egyszer sem tűnt fel nekem, hogy ilyen irgalmatlan mennyiségű szint van ezen a rövidke útvonalon. Az ösvény amúgy nem csak függőlegesen, de vízszintesen is hullámzik, gyakorlatilag nem volt olyan lépés, ahol a lábam ne bicsaklott volna valamilyen irányba. Másnap azonban szolidabban kezdtem, nem engedtem magam elszállni a zenével, 41 perc alatt össze is jött három egész kör meg még egy kicsi, és még csak belesétálnom sem kellett.

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy közzétegyem a futó-setlistemet, amit alapos, tudományos mérlegelés után állítottam össze.

  1. Don’t Let Me Be Misunderstood (Kill Bill soundtrack)
  2. Heavy Fuel (On the Night)
  3. Come Out and Play (Smash)
  4. Lady Writer (Communiqué)
  5. Los Lobos (Desperado Soundtrack)
  6. What a Day (King For a Day — Fool For a Lifetime)
  7. Jennifer Lost the War (Offspring)
  8. L.A.P.D. (Iginition)
  9. Gotta Get Away (Smash)
  10. Of Wolf and Man (S&M)

Pont ott pörget, ahol kell; pont ott állít be egyenletes, kemény ritmusra, ahol kell. Az eleje egy szép hosszú bemelegítés, a vége egy minden maradék energiát kiszippantó, őrült hajrá.

A tavi útvonal amúgy életem első futócipőjét is szétkapta, úgyhogy holnaptól egy akciósan vett, de valódi Pumában nyomom. Remélem, magától fut, vagy valami.

Még mindig az álom topán…

kzt | | | 2008., október 22., 14:12 | | |

…aztán eljött a szombat. A mindent megváltoztató szombat, és kiderült hogy a szerencse valóban forgandó. Ez volt az én szerencse napom, amikor végre teljesült néhány apró csepű álmom.

Az úgy volt, hogy Tryvel elmentünk hogy befejezhessem a víz alatti zenehallgatáshoz szükséges dolgok beszerzését, ami jelen esetben egy mezei MP3 lejátszó megvételét jelentette. Bementünk a boltba, az eladó megkérdezte, hogy milyent szeretnék. Kérdéseket tett fel hogy ilyen legyen-e benne, amolyan legyen-e benne? Én meg persze mindenre hevesen bólogattam. Akkor már sejtette, hogy mi kell nekem, és hozta a dobozt, én megláttam és szerelem első látásra. Ránézek Try-re, aki ugyanazzal a szerelmes pillantással nézi a szerkentyűt. Noha éppen egy-két hónapja vett újat magának, mert a régi köddé vált, eltűnt mint szürke szamár a ködben, mégis annyira elérzékenyültem, hogy rögtön két MP3 lejátszót kértem. Látni az örömöt az arcán mindent megér. Az már más kérdés hogy még aznap este bútortologatás, és szobaátrendezés közben előkerült a szekrény mögül az elveszettnek hitt MP3 lejátszó – így ma már három ilyen szerkentyűvel is büszkélkedhet.

Természetesen ezután kívánságomra még elnéztünk a Mammutban próbacseresznye alapon, hátha az ominózus boltban előfordul egy 38-as példány a hőn áhított topánból. Ugyan kérlek… a remény minimális szikrája sem volt felfedezhető rajtam, de hátha csoda történik. Néha vannak csodák. Ez az üzlet – mint tapasztaltam – úgy működik hogy van egyfajta cipő, és azt az üzlet leglehetetlenebb pontjain helyezik el, minél több felé, hogy az élet ne legyen olyan egyszerű. Némi korzózás után meglepődve tapasztaltam hogy az átlagosnál több példány lelhető fel az üzlet különböző szegleteiben. Odamentem eladó kisasszonyhoz, és szép kerek szemekkel kértem tőle egy 38-ast az említett topánból. Ő pedig… köhm… HOZTA! Ott volt ő, az… az ami után hetek óta epekedem, enyém, és… és igen… visszavonhatatlanul az enyém a gyöngyházfényű topán! Ennyit a kitartásról. Szemmel láthatóan én az vagyok. Mindezt megünnepeltük még egy táskával, ami természetesen Trynek nem tetszett… de ha már ízlésről van szó, a miénk már a kezdetek óta nincsen köszönőviszonyban. Ez mondjuk annyira nem is baj. Így is épp elég sok dologban hasonlítunk… ha az ízlésünk is ugyanolyan lenne, úgy érezném magammal élek együtt, azt meg nem élvezném ennyire :).

Külön vicces bizonyos körökből olyan pletykákat visszahallani hogy én és Try szakítottunk :). Sajnos most is mint mindig: a forrás „titkos”, de azért szeretném tudni hogy ki az akit ennyire érdeklünk, és honnan szedi a fals információit, és legfőbbként mi a magja… elképzelni sem tudom :). Pedig ha az illető olvasná ezt a blogot tuti nem terjesztene ilyen vadbaromságokat… O_o mindenesetre ééérdekes volt visszhallani xD ki foglalkozik velünk ennyire, hogy még a fiktív pletykázásra is veszi a fáradtságot? Valaki súgja meg! :D

Véglegesítve

Trychydts | | | 2008., október 21., 2:46 | | |

"Ezt a legjobb izraeli pezsgővel kell megünnepelnünk!"

Ross Geller

Noha meglehetősen sokáig cizellálgattam a mondandómat, végül mindenféle különösebb cécó nélkül véglegesítettek. Megvolt a megbeszélés a főnökkel, az első mondata az volt, hogy mind minőségileg, mind mennyiségileg tökéletesen elégedett a munkámmal, szóval, ha gondolom, maradjak, én meg persze gondoltam. A további húsz perc konkrét feladatkiosztással telt el, egészen kellemesen, mármint a körülményekhez képest.

A hét hátralevő részében próbáltam betegként viselkedni, azaz minél több időt ágyban tölteni, ami nem esett kifejezetten nehezemre, amikor egy tüdőgyulladás hátországa állt mögöttem. Elképesztő mennyiségű időt töltöttem olvasással és alvással, sikerült meglehetősen jól regenerálódnom. Elolvastam pár elektronikus könyvet, amelyektől még az általános iskolás szöveggyűjteményekkel próbáltak bennünket elriasztani. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy azért jelentékeny mértékben fejlődtem tizenéves korom óta. Ami akkor még riasztott, azt most már legalább intellektuálisan képes voltam feldolgozni — igaz, nem is értem, miért várják tizenévesektől, hogy olyan szövegeket képesek legyenek értékükön kezelni, mint a Puszták Népe. Olyan mennyiségű történelmi ismeret, és olyan széles világnézeti horizont kell hozzá, ami egy általános iskolás kiscsávónak gyakorlatilag soha nincs meg.

A betegség másik nagy előnye az volt, hogy sikerrel cseleztem így ki a Liz által csak "börtönmelónak" nevezett borítékolást a hétfői nagy happeningre — így nekem már csak a happeningen való operatív részvétel maradt, ami részemről elsősorban riportfotózást jelentett. Többek között azért is imádok itt dolgozni, mert így jóval több fotóm jelenik meg országos terjesztésű lapokban, mint eddig.

Persze végtelen öröm és megkönnyebbülés számomra, hogy a határozatlan idejű szerződés immáron ténylegesen is határozatlan idejű. Tervezhetek hosszú távra, vehetek tartós tejet, viselkedhetek úgy, mint egy teljes értékű kolléga. Kaptam is pár nagyobb lélegzetű feladatokat, ha ezeket végrehajtom, talán még egy kicsit határozottabb helyem lesz a céges hierarciában. Amúgy meg irány a nyelvtanulás, és szűk egy év múlva irány az egyetem.

Még mindig renoválás

kzt | | | 2008., október 18., 11:06 | | |

Noha már alakul bennünk a költözés gondolatának ízlelgetése, még mindig itt lakunk Barrytownban. És még csak kacérkodunk egy nagyobb belvárosi lakás gondolatával. Az igényeink nagyjából ugyanazok.

Szempontok:

  • ne aszfalttenger közepén legyen mégis…
  • legyen közel a tömegközlekedés (1 órán belül érjek oda a munkahelyemre)
  • legyen világos
  • másfél szobás
  • nagy fürdőkád
  • nagy konyha/amerikai konyhás
  • nem haragszunk meg, ha még erkély is van
  • biztos kifelejtettem valamit… O_o

Egyelőre fogalmazgatjuk a dolgokat, aztán majd elválik mikor mi lesz… mindenesetre szerintem három év múlva már nem akarunk itt élni.

Azért felújítgatások továbbra is vannak, pl. konnektorok helyrepakolása, fény generálás az előszobában, és egyebek…

Ezt követően a lakás természetesen egy szép nagy dzsumbujra hasonlított. Félretologatott szekrények, ágy, asztal etc. Mi meg ott álltunk a dzsumbuj közepén és néztünk ki a fejünkből. Aztán döntöttünk: átrendezzük a lakást – és így is történt.

Ágy befordít, szekrény a másik mellé tol, kis tálaló az ágy elé, asztal odébb, és pikk-pakk máris mintha egy vadiúj szobában lettünk volna. Az összhatást még szokni kellett, viszont sokkal jobb lett. Nagyobb tér, jobb elrendezés. Valahogy mindkettőnknek jobban bejön ez az új skin.

Game over!

kzt | | | 2008., október 16., 21:24 | | |

Hát b…a meg! Hogy az ember kétszer vegyen rossz hajfestéket! Hát ez már több a soknál! Oké, törődjünk bele, és kész. Egyszerűen az Univerzum akarja, hogy sötétebb legyen a hajam, mint azt is hogy ne vegyek cipőt. Még egyet ne.

Szóval úgy egy hónapja kinéztem egy cipőt… vagyis inkább megláttam egy cipőt, és felkiáltottam hogy ez nekem KELL! Ilyen ritkán van velem, és ha megtörténik akkor az kell és kész… nincs mese. Az élet nem lesz szép kerek, ha nem kapom meg azt ami nekem kell. Elindultam hát az aznap kapott fizetésemmel hogy megszerezzem az álom cipőt. Be a boltba. Boltban lenni sokan. Nyüzsögnek, mint egerek az egerekkel teli dobozban… jó, hát felhajtok egy eladót, mert a cipőt bizony sehol sem találom a kirakaton kívül. Eladó sajnálkozva közli velem a hírt:

– Az sajnos elfogyott.

Óriási csalódás. Vagy egy hónapja epekedtem a cipőért. Legyen.

– Valami alternatíva a megszerzésére? – kérdezem én.

– Jöjjön vissza kedden, hátha kapunk utánpótlást.

Kedd… egy hónapot vártam… a fene se fog keddig várni. Másnap délután úszni voltam, gondoltam jó apropó arra hogy az úszás előtti időt az Árkádban töltsem el, a bolt hálózat egy másik állomásán. Ha A-ban nincs, majd lesz B-ben. Be a boltba. Körbeszaglászok, sehol sem látom. Eladó megkérdez, eladó céltudatosan elindul egy polc felé, és leveszi róla A Cipőt. Szemem szikrákat hány a boldogságtól, aztán vissza a földre. A cipő történetesen 41-es. 38? Esetleg? Jeges tekintetű eladó kisasszony mélyen elgondolkodik, bemegy a raktárba, kijön a raktárból, számítógépen keres néz, néz, néz (vérfagyasztó élmény)… nincs.

– Máshol próbálta már? A-ban azt írja még van négy db 38-as.

– Nincs nekik egy sem – mondom. – Onnan jövök.

Kisasszony kedves és elszánt. Felhívja a bolt összes állomását, miközben én „türelmesen” toporgok miután konstatálom, hogy semmi egyéb nem érdekel. Röpke fél óra elteltével mindenhonnan visszajeleznek: 38-as álomtopán sehol sincs.

Game over!

“Megmarad” kategória

Trychydts | | | 2008., október 09., 9:51 | | |

A történet pontosan akkor kezdődik, amikor egy remek horrorsztorinak illik: vasárnap hajnal negyed háromkor, vaksötétben.

Felébredek valami nagyon rázós álomból, és azt érzem, mintha valaki egy kést döfött volna a bordáim közé a jobb oldalon. Fáj, de ha hanyatt fekszem, még levegőt sem kapok, ha nem fekszem hanyatt, akkor csak ordítani tudnék legszívesebben. Végül találok egy pózt, ami kábé kibírható, viszont így aludni nem tudok. Hamarosan be is ugrik, hogy igen, amikor lefeküdtem, akkor is fájt már. Nagyjából olyan volt, amikor becsípődik egy kis levegő az ember mellkasába, de Kathy még azzal vigasztalt, hogy másnapra elmúlik. Felkelek, megmozgatom magam, visszafekszem, de a fájdalom, az marad. Amikor ötödször ülök fel, Kathy is felkel, kérdezi, hogy van-e gáz, mondom, hogy van, de egyelőre ne szaladgáljunk az ügyeletre. Felkelek, pöntyögök a gépen, ülve nem is olyan vészes, de amikor visszafeküdnék, félig a döbbenettől, félig a fájdalomtól pattannak ki a szemgolyóim a fejemből.

Vízionálok mindenfélét, eszembe jut Ply tüdőgyulladásos húga, aki hörögve feküdt két héten keresztül, meg a tüdőrákos nagymamám.

Na jó, ügyelet-time. Felöltözöm, a konyhai lámpa fényében megtalálom, amit a sötétben nem, aztán kisurranok, szegény Kathy hadd ne ébredjen fel az alvókúrájából — minden áldott reggel egy merő kóma szegénykém, miért pont szombat reggel negyed hatkor kelljen kirándulgatnia. Gondolom, megvárom a buszt, de akkor már annyira fáj a mellkasom, hogy inkább hívok egy taxit. Mire odaérünk az egészségügyi központhoz, már levegőt is alig kapok.

Ujjlemnyomat, retinaszken, hat biztonsági zsilip, de végül kiderül, hogy minő pech, de ide tartozom. A mentős, aki fogad, menetben még beugrik az orvosokhoz és felveri őket, majd ott hagy agonizálni a csokiautomata mellett. Ha már ott vagyok, veszek magamhoz ez kis löttyöt. Jön a doktornő, meg egy orvosféle, aki a későbbiekben, a vizsgálatom alatt rám se néz majd, csak rajzolgat a jegyzettömbjére egy szomszédos asztalnál, és magában dünnyög olyanokat, látszólag az én esetemmel kapcsolatban, de iszonyatosan szétfüvezett hangon, hogy “majd ez is elmúlik”, meg “kicsi fehér tablettákat kell szedni”. Villanyt nem gyújtunk, minek, spórolunk a villamossággal, ami a monitorból a a falra elhelyezett világító táblákból jön, az bőven elég az utcára néző tejüvegeken átszivárgó hajnali derengéssel együtt.

A szemét csak félig nyitva tartani képes doktornő megvizsgál, mérhetetlen undorral, de meghallgatja a szívemet meg a tüdőmet, faggat egy sort, hogy mi az istenverte, haloványlila búbánatért most és nem este jöttem, ha már este is fájt, aztán közli, hogy csak egy izomfájdalom, vegyek be sportkrémet és kenjem be fájdalomcsillapítóval, janem, fordítva, na öltözzek és húzzak el.

Na, ha nem halok bele, akkor nem taxizok hazáig, hazavonszol a metró meg a busz, felvánszorgok, feltépem a Tylenolos dobozt, és visszaülök a géphez. Fekvésről ugyanis szó sem lehet. Kathy ugrál körülöttem egész nap, én, a dobozra ragasztott lehetőségeket száz százalékban kihasználva 144000 tizedmásodpercenként bekapok még két fájdalomcsillapítót, ezzel frankón el is telik a nap, másnapra (ill. még ma is) már csak az fáj, ha ásítok, sóhajtok vagy nevetek. Meg ha hanyatt vagy jobb oldalamon fexem, pech, hogy négy esetből háromszor így szoktam elaludni. Na mindegy.

Másnap, a kisördög cseszegtésének hatására csak meglátogatom az üzemorvost. Hátha az ügyeletes kómadoki és a szétfüvezett társ mégsem volt ezerszázalékos diagonszta. A dr-nő belehallgat a tüdőmbe, majd elküld, még aznap estére mellkasröntgenre, és scannelve kéri a leletet, szintén még aznap. Bab alakú és méretű folt a jobb tüdőmben, megvastagodott bronchovascularis rajzolat, Kun-szun Lung szerint tüdőgyulladás, üzemdéer szerint tüdőgyógyász másnapután reggel.

Bajuszos, ötvenkilós, halk szavú tüdőgyógyász bácsi, elrendel tízezerféle vizsgálatot: átvilágítanak hatszor, ekg, légzéskg, laborvizsgálatok durva spektruma (csak hogy kizárhassuk a szívinfarktust, a tüdőembóliát, a tbc-t, az ebolát, a mellhártyagyulladást és az anthraxot), utána mérhetetlen hosszú várakozás a főorvos úrra. Mondjuk könnyű szívvel várok, mivel mind ő, mind a másik orvosnő nálamnál ezerszer rosszabb állapotban levő emberekkel konzultál és foglalkozik mérhetetlen türelemmel. Aztán csak behív a szobájába, átnézi a leleteimet. Biztos, hogy nem a bal oldal fáj? Mert akkor még tudnánk egyezkedni. Nem, a jobb, nyomásra is érzékeny. No jó. Hát a kg-k meg a felvételek alapján se nem infarktus, se nem tüdőembólia, se nem valami szörnyűség. A tüdőm amúgy biztos nem fáj, azt fel is kockázhatnák belülről rosszindulatú kis nindzsamanók, abból se éreznék semmit se. Fájni csak a mellhártya tud. Vagy egy kis bacifertőzéses gyulladás, vagy valami idegbecsípődés tényleg, ahogy a kómadokcsaj saccolta vasárnap hajnaltájt. Majd ha befutnak a laborvizsgálatok eredményei (micsoda medikai közhely), többet tudunk mondani.

Délutánra befutnak a laborvizsgálatok eredményei és többet tudunk mondani. Infarktus kizárva, az embóliának az alját súrolja a laborom, de mivel a légzéskg-m egész jó lett, ezért az is kizárva. Hivatalosan is a “megmarad” kategóriába sorol a specialista. Fertőzéses eredetű gyulladás. Szejdem, amit adott, még azt is, amit csak feltételesen. Reggel külön programpont, amíg beveszem a piruláimat (mert piruláim is vannak ám), elfogy rá egy negyed doboz grapefruitlé, de remélem, immáron teljes sebességgel száguldok előre a medikális szupersztrádán.

| | |