Igazi öltönyösként — már Wodehouse is megmondta, hogy ez így van —
számomra a nap fénypontja az ebéd. Általában pont félútra helyezem a
munkámban, így mire a második mélypont is eljön, addigra már bőven le
is járt a munkaidőm. Elég sok öltönyös kajálda van itt a környező
üveg-acél épületek földszintjein; én azt preferálom, amit még az első
cégemnél látogattunk rendszeresen.

Tegnap azt veszem észre, hogy a előttem hárommal a sorban a
Geebee-Napsomi-Kalóz team áll sorban. Odaköszönök nekik, erre Geebee
odajött és meginvitált az asztalukhoz. Szerencsés módon viszonylag
kevés időt töltöttünk a „na mesélj, mi van veled”-típusú
szocializálódással — kicsit nekem is meglevő módon teljesen úgy
tudtunk társalogni, mintha tegnap ültünk volna utoljára egy asztalnál.
Holott én már elég sok helyet megjártam azóta.

Napsomi pl. elmesélte, hogy hétfőn egy lézeres magasságmérővel
megmérte a metropolisz legmagasabb pisszoárját — konkrétan 40 méter
magasnak bizonyult. Kalóz előadta, hogyan trógerkedtek a képviselőház
kocsmájában; Geebee meg röviden vázolta nekem, mi mindennel is
foglalkozik, amióta abbahagyta az Alapítványozást. Hát, hogy őszinte
legyek, valami grandiózusabbra és valami sokkal tudományosabbra
számítottam.

Mindenesetre nagyon üdítő volt ismét a régi társasággal abrakolni, és
az direkt jól jött ki, hogy ilyen spontán módon alakult ez a dolog.

Ugyancsak a tegnapi öltönyös kalandjaim közé tartozott, hogy kizártam
magam, és Liz-nek kellett utánam jönnie a lépcsőházba, hogy
visszatérhessek az irodába. Az általunk használt folyosószakaszok
ugyanis egy bonyolult, csak belépőkártyával átjárható
zsiliprendszerrel vannak lezárva. Kifelé menet azonban mindig épp jött
át rajta valaki, így nekem nem kellett kártyáznom — míg aztán, amikor
már végképp le volt zárva előttem mindenféle visszatérési lehetőség,
ki nem derült, hogy ha akarnék, se tudnék, a belépőm ugyanis az
asztalomon hever.

Este Mecury rising Bruce Willis-szel; mint kiderült, mind Kathy, mind
én már elég régóta meg szerettük volna nézni, aztán valahogy mindig
lemaradt a listáról. Tulajdonképpen nem is csodálom; összességében
véve egy elég hagyományos paranoid-üldözéses akciófilm, talán a
szokásosnál (és ez jó pont) kevesebb akcióval, több érzelemmel és
érdekesebb karakterekkel.

Most, hogy Kathy Toshibája nagyszervízen van, az én asztali gépemen
nézzük a filmeket. Összetolunk két széket, egy régi gépházra tesszük a
lábunkat, és egy közös bárányszőr takaróval próbáljuk meg teljessé
tenni az ágy-feelinget. Nagyon fiatalosan, franciásan romantikus
élmény (az ember sokkal könnyebben vízionál így esőáztatta háztetőket
a sötét ablaküvegek mögé), bár azért, ha visszajön a Toshiba,
szerintem visszatérünk a régi metódushoz.

Tegnapelőtt meg hosszas vajúdás után rám jött a nagy lelki egyensúly,
és minden félelmem, parám és előítéleteim ellenére csak kivettem a
Cindarella sztorit, hadd telítődjön a lakás egy kis rószaszín
sziruppal. Tulajdonképpen nem lett volna rossz választás, egészen
tűrhető színészi alakítások voltak kombinálva szépen megkoreografált
jelenetekkel és olykor falrengető poénokkal — én valahogy mégsem
bírom elviselni, ha valaki azt gondolja, hogy a Csipkerózsika sztori
valójában örök, és következmények nélkül filmre lehet vinni huszadik
századi miliőben, de valójában kínosan ragaszkodva az eredeti történet
toposzaihoz. Sebaj, három whiskey-vel végül is túltettem magam a
dolgon. Valahányszor jött egy különösen nyálas rész, bedobtam egy
háromcentes adagot az új háromcentes poharkészlet legszebb darabjából.