Szerelem, szerelem

Trychydts | | | 2008., július 27., 12:49 | | |

Csak úgy mondom: Vacskamati előre megmondta.

Kissé uprgrade-re szorult már a gépem grafikus interface-e, amikor azonban belekukkantottam a ház belsejébe, kiderült, hogy itt maximum mindenféle kőkorszaki kártyák jöhetnek szóba, mert tisztességes slot, az nincs az alaplapomban. Elmentem hát egy használt alkatrészeket foglalkoztató boltba, vettem alaplapot. Igen ám, csakhogy otthon kisült: az alaplap meg a CPU nem igazán kompatibilisek egymással — a boltban pedig kiderült, hogy az új CPU-nak bizony új hűtés is kell. Az új alaplapnak meg új táp. Nosza.

Hazamegyek, erre kisül, hogy a régi ház, az új tápegység és az új CPU-hűtés, így, ebben a hármasban teljesen inkompatibilis egymással. (A tisztesség kedvéért azt hiszem, itt kell megjegyeznem, hogy a boltos a legelső alkalommal felajánlotta, hogy ad nekem egy kész új konfigot egész jutányos áron, de akkor én még azt gondoltam, hogy ezzel keletkezne egy rakás számítástechnikai szemét, amit nem akarok.) No mindegy, azért összeraktam, úgy, hogy a tápegység a padlón volt, a ház mellett, onnan nyúltak fel a kábelek. Bekapcs, se kép, se hang. Szétszerel, összerak, se kép, se hang.

Vissza a boltba, kiderült, hogy ez az alaplap meglehetősen érzékeny a memóriára, így új memóriamodult is kell bele venni, de csak úgy lehet, hogy belepróbálgatjuk, melyiket eszi, melyiket nem eszi. Találunk megfelelő modult, az belemegy, hazamegyek, összerakom, végre megy, persze házam, az még mindig nincs, szóval marad a fenti Lain-feeling.

Közben meglett az áhított grafikus adapter, csak éppen játszani nem lehetett vele, össze-vissza szemetelt folyton. Hosszas levelezés a gyártóval, a világmindenség összes tesztjét lefuttattam, mire kiderült, hogy igen, tényleg, ezer százalékig tuti, hogy a grafikus chipsetben van a hiba. Csere.

Összevadászok egy megfelelő házat — a megfelelő jelen esetben a „stabil építésű, jól szerelhető és nagyon olcsó” szinonímája. A világ végére kell érte elmennem, de aztán csak itthon van, egy fél napig még gyűjtöm a lelkierőt, majd ismét szétszedem a gépemet atomjaira, ismét összerakom, immáron az új házban, és most végre csönd van és nyugalom.

Ismét ringben

Trychydts | | | 2008., július 17., 23:30 | | |

Következik valami abból, hogy mi az első mondat, amit az ember az új munkahelyén hall? Aki szerint igen, az találja ki nekem, mire kellett volna gondolnom, amikor az első, érces és határozott hang, ami végigvisszhangzott a Hármas Folyosón, amikor beléptem oda a recepciós csaj nyomában, ezt harsogta:

— De ez az aláírásom nélkül szart sem ér!

Ismét új munkahely; most győződtem meg róla véglegesen, hogy a Cégnél eltöltött éveknek ténylegesen volt értelmük. Nem csak véletlenül pottyant az ölembe a decemberi háttérmeló: imele, a májusi kényszernyugdíj után ismét itt vagyok frissen és fitten, egy multi belépőkártyákkal lezárt folyosórendszerében az ipari negyedben, mint kommunikációs specialista. Remélhetőleg soha nem fogok arra gondolni, amikor édesanyámhoz megyek, hogy ha kevésbé impresszív önéletrajzot írok, és ha meggyőzőbben alakítom az útkereső ex-egyetemistát, akkor most akár adatfeldolgozó is lehetnék ama nagyon szimaptikus italmultinál.

A fogadtatás; well, sokkal melegebb, mint álommeló1 esetében. Az elkövetkezendő hetekben nem kell majd tűnődve és semmitmondóan néznem ki a fejemből a megbeszélések elején, mivel be lettem mutatva mind a kétszáz kollégának — tudom, hogy mindenkit ismerek és mindenkit tegezek. Ezúttal szobatársam vannak, egyelőre kettő nincs szabadságon — Sean Connery és Ivan, egy lelkes, IT-ügyben sem elveszett projectmanager. Az első nap első órájában lett belépőkártyám, számítógépem, és akkora túlélőcsomagot kaptam a titkárságról, hogy kis híján megtelt a fiókos szekrényem. Van intranet és a főnököm, Mr. Mole fiatal, női alteregója, rögtön feladatot is ad. Később a főnököm főnöke is beránt magához egy körre, elönt a határozott Slatky-feeling, az első munkahelyem, egy idegen nyelvű könyvtár irodáinak bleeding edge technológiával felszerelt életérzése.

A sok-sok adminisztráció, bemutatás, és rögtön az első csapatépítés után, ahol egy feles vigyorral bevallom a feminista szakdolimat, eléggé megéhezem, és lám, ugyanott, ugyanabban az étterembe ebédelhetek, ahol anno Vizivel és Gabival osztottuk az észt a céges belharcok rejtelmeiről. De most nem zöldfülű kis beosztottként állok sorba, farmerban és céges pólóban, hanem fiatal öltönyösként. Kevesebb, mint egy héttel egy véres, majd’ háromnegyed órás, durván szakmai, de nagyon tiszta versenyt sugalló állásinterjú után.

Ilyenkor úgy érzem, jó vagyok.

Még több ilyent!

kzt | | | 2008., július 07., 23:04 | | |

Az igaz hogy a másfél hétig húzódó betegségem miatt sztornóztuk a kosarazást Try-vel, ma mégis nyúzott voltam, és nyakizomlázzal küszködtem. Amikor már vagy századszorra dörzsölgettem az irodában fájó nyakamat az asztalra borulva világosodtam meg: azannya! Ez bizony vidámpark utóhatás! – a megvilágosodás után már vigyorogva dörzsöltem tovább fájó nyakamat az asztalra borulva, és még csak nem is bántam.

Szóval először is köszönettel tartozom Morwennek, aki volt oly kedves és kitalálta ezt a klassz kis murit (no meg gratula is neki! :)), másodszor meg megadta a kezdő lökést egy vidámparki partihoz, amit ugyan mi is tervezgettünk Try-vel régóta, de vágyakozó sóhajoknál sosem jutottunk tovább.

Indításként legurítottam gyerekkorom – és felnőttkorom – legkedvesebb, legdrágább, legfinomabb italát, amelytől mai napig könnybe lábad a szemem a gyönyörűségtől, ez nem más, mint a: kivis jégkása. (Ezen dolgok listáján fellelhető még a vattaczukkor, és a lángos is – habár ez utóbbihoz könnyebb hozzáférni, mint az előző kettőhöz, tehát nem olyan nagy kuriózum).

Jégkásázás után nem is teketóriáztunk tovább belevetettük magunkat végre az adrenalin turmixba. Az idő fantasztikus volt az alkalomhoz. Nyári meleg, kellemes szellővel, néha szemerkélő esővel, de állandóan sütő nappal – szóval tökéletes :).

A játékok pedig… nos, be kell vallanom hogy sosem voltam az a beszari alak. Amikor azt meséltem Try-nek hogy anno gimiben az volt a galeri szórakozása hogy bepiálva ugráltunk a tízemeletes panelek tetején egyikről a másikra, valahogy eltorzult az arca – én pedig csak akkor fogtam fel hogy talán nem mindenki csinálja ezt tizenévesen… hogy a hídkorláton való sétálgatást ne is említsem. Később is csak azért fogtam magam vissza, mert egy ismerősöm hasonlóan bevállalós cselekedet miatt zuhant le egy épület tetejéről hét méter magasról… ezek után visszafogtam magam. Már csak kerítésekről ugráltam szaltókat, de amikor kibicsaklott a lábam akkor végképp felhagytam ezzel az életmóddal. Viszont Try ápolt anno, ezért szépen meggyógyultam.

A pörgő forgó gépek láttán aznap ismét megpezsdült a vérem, mint valami ragadózónak akit évekig nyúlkajával etetnek, de végre megérzi a friss hús szagát. Kész bekattantam. Mindent! Mindent akartam! Minél parásabb, merészebb, veszélyesebb annál inkább! Imádom! Szóval végigzongoráztunk minden pörgő forgó zuhanó vagy éppen vizes dolgot mindaddig, amíg nem kezdett el forogni velünk a világ. De hányás helyett inkább krémfagylaltba öltünk világforgásunkat.

A retro gépek külön gyönyörködtettek minket. Még este is fecsegtünk a meghitt kis hangulatukról Try-vel. Összességében egy klassz nap volt… ami folytatódhatott volna még, ha Chloé-val tartunk a házibuliba, de túl nyúzottak lévén inkább a haza utat választottuk. Záróakkordként csak annyit mondanék: még ilyent! :)

Parkolás

Trychydts | | | 2008., július 06., 15:39 | | |

1 Trackback

Az idejét nem tudom megmondani, mikor voltam utoljára vidámparkban, de hát ugye volt Morwennek ez a diplomaünneplős murija, gondoltuk, elmegyünk, és megnézzük, mennyire vagyok laza. Hát, eléggé az vagyok. Voltak mindenféle, gagyi retróságok, még fiatalabb koromból, amit, ha ma látnék először, persze csak kiröhögni tudnék. Így, hogy emlékszem arra az időkre, amikor effektíve féltem ugyanezektől a díszletektől, így örülök, hogy nem nyúltak hozzá, és maradt olyan, amilyen van.

A „menjünk fel kétszáz méterre, és lógattassuk magunkat fejjel lefelé, miközben időnként elfordulunk egy tengely mentén 270 fokot”-típusú kütyüket inkább mellőzetem. Egy kivéltellel, oda is Kathyvel közösen szálltunk fel, és a másfeledik perc után frankón el is uralkodott rajtam a pánik. Amikor az ötszázadik kört tettük meg egy biztonságosnak még véletlenül sem kinéző acélketrecben, olyan magasan, ami nekem már statikusan is sok, akkor már konkrétan üvöltöttem is, legalábbis azt hiszem.

Azért a szabadesésgépet, tériszony ide, tériszony oda, egészen jól viseltem. Meg a régi — műemlék-régi — hullámvasútra is felültem, pedig gyerekkoromban oda is csak jelentékeny családi terror hatására voltam hajlandó felmerészkedni.

A játékterem viszont bezárt. Ezt külön sajnáltam.

Morwen eléggé überlaza volt, és ezúttal volt alkalmam világosban is megszemlélni a haverjait — nem tudom, volt-e már olyan, hogy kvázi vadidegenekkel valaha is ekkorát lazítottam volna így elsőre. Mondjuk kevesebben voltunk, mint számítottunk — mintegy bemelegítésképpen meghallgathattuk a beszámolókat a megagáz kifogásokat, hogy ki miért jött el. Nemtom, számomra azért legalábbis felveti a kapcsolatfüggőség gyanúját, ha valaki csak azért nem jön el, mert nem tud elszakadni a pasijától/csajától/pincsikutyájától egy délutánra, ha már a csaj/pasi/pincsikutya nem szeret vidámparkolni.

Zárásra eléggé lefáradtunk mindannyian. A szintén jelen levő Chloé ugyan még invitált bennünket egy hajnalig tartó bulira, amit első körben elfogadtunk, második körben aztán mégsem. Fáradt voltam és megelégedett, ahogy az ősi közhely mondja, és már nagyon csábítóan hívogatott a még reggel készített, hatalmas tál amerikai saláta.

Mint pl.?

kzt | | | 2008., július 03., 13:19 | | |

Mint például a könyves polcon könyvek között fellelhető tálaló porcelánt (?) :DDD

Konyhaszekrény, csapó 1.

Trychydts | | | 2008., július 03., 11:01 | | |

Előfordul, hogy az ember valami állati sárkányosra számít, aztán mégis megússza viszonylag olcsón. A lakásfelújítási projektnek szerves részét képezi egy konyhaszekrény is, ami — tekintettel kicsiny otthonunk lényegében mikroszkopikus és egészen túlvilági geometriájú mivoltára — Tanár Úr egy Custom Konyhaszekrényre vendégelt meg bennünket. A beszerelés meg egy közös projekt, amitől én, elsősorban a várható nehézségek miatt, előre rettegtem.

Ehhez képes kisült, hogy egy kis higgadtsággal és precizitással lényegében mindent el lehet rendezni. Tanár Úr szépen, nyugisan, ugyanakkor pontosan lecentizte, hogy hol legyenek a vasalatok — engem meg ugye Kun Szun Lung pallérozott rögzítéstechnikára, így célszerszámom is volt, meg a célszerszámot használni is tudtam. Vezetőlyuk, normál lyuk, tipli, tipli, csavar, csavar. Szépen fel is került, a tervrajzokhoz képest csak minimális, szabad szemmel nem igazán észrevehető eltérésekkel.

Azért még most is elképedek olykor, micsoda egy fura tákolmány ez a Barrytown. A falak összevissza vannak mindenféle anyagból, és nem ám síkak: itt egy kis kidudorodás, ott egy kis horpadás, itt egy kis betongerenda, mint Kinder tojásban a műanyag csiga. Boldog idők voltak, amíg azt gondoltam, hogy egy alkalmi barkácsembernek az ütvefúró a maximum, amire szüksége van. Ütvefúró egy túróst — fúrókalapács nélkül mozdulni sem lehet.

Jövő héten, ha minden jól megy, befejeződik a szekrényépítés, és akkor nem a lakás véletlenszerűen kiválasztott pontjain kell majd tárolnunk az amúgy meglepően sokszínű konyhafelszerelésünket.

| | |