Pufóka és én tényleg mindent bedobtunk, amit csak lehetett, tisztítókészletet, modern diagnosztikai programokat, mindenféle trükköt, de a Fujim mégis betegeskedik. Holnap viszem a szervizbe — nem kis parákkal, lévén, hogy számítógépem szervizben még nem volt soha. Még szerencse, hogy egy igazi, tőről metszett geek vagyok, így a régi munkaállomásom tökéletesen üzemel, és viszonylag könnyen up-to-date állapotba volt hozható. Különben nem tudom, hogy lennék meg, számítógép nélkül, noha várhatóan csak két napról van szó.

A lakás viszont elég jól megszépült, gyönyörű, ógörög hangulatú konyhában főzhettünk a hétvégén. Mézes-mustáros csirkét csináltam, hagymás-babos barna rizzsel, életem párja nemes egyszerűséggel csak „igazi ínyencfalatnak” titulálta. Mondjuk csirkével nem is tudom, mikor bíbelődtem ennyit utoljára — szószt kevertem, kenegettem, locsolgattam, mindezt a megfelelő edényben. Tényleg nagyon jó lett, és, ami a legfontosabb — piros. Igazi, piros csirkét eddig még nem sikerült sütnöm. Szép, ropogós barnát, azt már igen; pirosat még nem.

Sütöttünk sós kiflit is, a tészta sem sikerült még ilyen jól sosem, simán felszedte az összes folyadékot, a kis cafrangokat a tál széléről, aztán gyönyörűen kelt meg, és isteni, omlós tészta lett belőle. Kár, hogy az elsődleges célpontok, az eggyel, illetve kettővel alattam lakó nyanyák ezt is csak fanyalogva tudták fogadni — fontosabb volt nekik, hogy ülhessenek a száz százalékban fiktív sérelmeiken, minthogy emberi viszonyt kovácsolhassanak velünk. Nem szeretem, ha valaki ennyire el van szállva magától. Az egyik (sajnos nem tudom, melyik), még egy házirendet is bedobott nekem valamelyik héten — elolvastam, amúgy sem volt olyan betű benne, amit be nem tartottam volna, de most már tudom, hogy mindenben szabálykövető voltam, pl. a felújításban.

Megöl ez a meleg. Ráadásul a Tylenol is elfogyott. Évek óta először vettem hazai fájdalomcsillapítót; szinte meglepődtem, amikor hatott.