Nem hiszem el, hogy belementem.

Még a névnapi bulimon jött nalyo, a leghipnotikusabb hangjával, hogy július vége vízitúra, ha van kedvem, számítanak ránk is. Komolyan mondom, olyan meggyőző hangja volt, hogy nem röhögtem ki, nem mondtam neki, hogy tartsa a fejét hideg víz alá, hanem azt gondoltam, majd még egyszer átgondolom jó alaposan a dolgot.

Erre a szülinapi bulimon Balu odajön, és a legfelnőttesebb hangján megjegyzi, hogy billiárdozzak csak nyugodtan, neki nalyóval úgyis fontos megbeszélnivalói vannak, én meg úgysem jövök vízitúrázni. Feltámadt bennem az öntudatos kisördög, mondtam, hogy elvben meg vagyok hívva, de ezek szerint sebaj. Miért, jönnék? Tudja a franc, gondoltam magamban, azt gondoltam, majd egyeztetek Kathyvel, aztán, ha úgy adódik, talán, esetleg mehetünk is. Kathy úgyse menne bele.

Erre kiderült, hogy nem csak hogy belemenne, de kvázi már benne is van; nekem ezek után meg nem volt arcom kiszállni. Pedig rettegek, mint a fene — amikor először láttam meg egy fotósorozatot az egyik ilyen happeningről, akkor még nem volt mihez hasonlítanom; most, hogy olvastam az Ivan Gyeniszovics egy napját, már van. És mégis, azóta jönnek a tájékoztató levelek, szóval kevesebb, mint két hónap, kizötyögök harminc átszállással a tundrára, hogy aztán leszenvedjem magam hazáig.

Hacsak közbe nem jön valami. Pestisvírus szabadul el valamelyik ukrán laboratóriumból, megszökik pár harci kutya egy illegális küzdőteremből, vagy kilenc méteres, vegyiszennyezett zöldár-hullám vonul majd le a folyón.

A hétvégi szülinapi bulim, bár egy héttel tolódott az eredetileg tervezetthez képest, amúgy tényleg fahéj volt, ezúttal csak Zso lepett meg a jelenlétével, persze már megint elárasztottak ajándékokkal, ahogy az újabban szokás, mindenki állati szolidárisan beszállt a billiárdba. Miután a többiek elmentek, hagytam magam elcsábítani Csabi szirénhangjaitól, és csocsózásba kezdtünk. Algi eddig soha nem volt az a Villámkezű Jack a szememben, de most már az.