Megkaptam az Elkerített Városról szóló könyvet. Mármint az igazi Elkerített Városról, The Walled City of Kowloonról, vagy Hak Namról, kinek ahogy tetszik. A legmelankolikusabb és leglebilincselőbb doku-könyv, ami valaha is a kezemben volt, egyszerűen képtelen voltam letenni, ma meg átvittem édesanyámhoz, és közösen is átlapozgattuk. Most éppen nála dekkol a könyv.

Mindenkinek köszi a gratulációkat az eljegyzésünkhöz. Kicsit paráztam, hogy valami elszúródik, véletlenül felporszívózom délután vagy az utolsó pillanatban összekutyulok valamit vagy szénné égetem a chillis csirkét, de nem. És az évek óta kiszemelt ékszerbolt is messze felülteljesítette a legvadabb elvárásaimat is, tényleg olyan volt, mint a filmekben, hogy megláttam a gyűrűt, és rögtön éreztem, hogy az lesz az igazi. Amúgy tényleg szép egyedi darab, és még illik is a menyasszonyom egyéniségéhez.

Hamarosan harminc leszek. Egy darabig azt gondoltam, hogy az ember olyan 21-22 évesen számít hivatalosan is felnőttnek, de most már elég régóta tisztában vagyok vele, hogy a nagy megvilágosodás harminc évesen szállja meg az embert. Szerencsére én eléggé mentes vagyok az ezzel kapcsolatos fóbiáktól, tulajdonképpen már elég régen unom, hogy huszonéves vagyok. Lesz buli is, ha a többiek is úgy akarják, remélem, legalább annyira jó, mint a névnapi, és akkor nagy probléma nem lesz az életemmel. Életem eljegyzett párja persze külön bejáratú meglepetéssel is készül… meg epertortával, mintegy megidézve a nagymamám szellemét.

Ma is ő jutott eszembe, amikor az ablakon egyszercsak berepült a levesben főtt zeller illata. Ő csinálta ezt: mindenbe sok „gezemicét” rakott, ahogy ő mondta, a húslevesbe is, meg a zsenge borsólevesbe is, amit kizárólag a kert hátuljában szedett, vadonat friss hozzávalókból főzött… és ahogy ő csinálta, az mindig nagyon finom volt. A gezemice aztán mindig az ő tányérján kötött ki, ha jól emlékszem, meg is ette.

Ha minden igaz és bírom lelkierővel, akkor hamarosan ipari méretekben kezdem majd meg a gyűjtést nagymamámmal kapcsolatban. Rájöttem: túlságosan is szerettem ahhoz, hogy engedjem, hogy elfeledjük. Úgyhogy hamarosan megkeresem a még élő nővéreit, és olyan jó kis antropológushallgatós interjúkat készítek majd, fényképeket scannelek/replikálok, utána nézek annak, aminek lehet… és mindez persze publikus lesz majd, saját netállomást készítek majd a dolognak. Sajnos pár dolog, ami most tök jól jönne, még a közelmúltban is elveszett, de azért megteszem majd, ami tőlem telik.

Kathyvel tényleg elég sok időt töltünk mostanában szerepjátékozással, mi több, az utóbbi időben egy kicsit a nemzetközi fejlesztési diskurzusba is sikerült bekapcsolódnom, ami alapvetően tök jó dolog. Úgy általában véve rajongok a globalitásért, legyen szó akármiről — azt gondolom, az csak használ, ha az ember egyszerre dugja össze az agyát mexikóiakkal, japánokkal, kínaiakkal és malajziakkal. Szerencsére beszélem annyira ezt a tolvajnyelvet, hogy ne süljek fel a vitákban.

Tegnap ismét megnéztem a Rosenstein és Guildenkrantz halottat… Kathynek egészen újszerű ötletei voltak a témában. Persze Kranzensteing és Rosenguildet nem lehet úgy nézni, hogy az ember előtte meg ne tekintse a Lawrence Olivier-féle Hamletet is. Ez utóbbi azért elég nehéz, de most sem spóroltuk le: sokat mondok, ha azt állítom, életemben másodszor sikerült egy huzamban végignézni. A Steinguild és Kranzrosen azért továbbra is a legzseniálisabb Hamlet-utánérzés, amit valaha láttam, pedig valaha, merő plátói szerelemből a Hamletgépen is képes voltam végigrágni magam, az örök emlékezetű Heiner Müllertől. Csak éppen ott béldarabok hullottak a szereplők fejére — Tom Stoppard ennél azért kifinomultabb volt. Az angol kultúra kifinomultsága győzedelmeskedik a germán brutalitáson vagy mi a szösz.