Szóval az úgy volt… hogy hát hogyan is volt? Hát úgy volt, hogy most akkor ott figyel egy gyönyörűszép opálgyűrű az gyűrűsujjamon, én pedig imádom. Eljegyződtem :). Letörölhetetlen mosoly a képemen, pezsgő, meg isteni Try alkotta vacsora a hasimban. Én pedig csak mosolygok és mosolygok és… és hát miért is tagadjam: boldog vagyok nagyon :D. Úgy látszik ez a tavasz utó nyár elő a meglepetések ideje. Köszönöm hogy vagy! :)

Ahh… ez az álmodás dolog néha annyira intenzív tud lenni, hogy valósággal befolyásolja a jelent. Például emlékszem gimnáziumban egyszer azt álmodtam hogy halálosan beleestem az egyik osztálytársamba – akit ugye a való életben még csak észre sem vettem, fel sem tűnt – és másnap egyszerűen csak úgy tudtam rá nézni, mintha ő az álmom béli önmaga lenne, és úgy éreztem – határozottan csak éreztem – hogy szerelmes vagyok bele. Ez másnapra elmúlt – hehe, még szép… :)

Vannak olyan álmok, amiket olyan intenzíven élek meg, hogy álmomban határozottan az az érzésem mintha Az lenne a valóság, és közben gondolok rá, hogy de hiszen a valóságban nem is ez történt itt meg ott, de az úgy tűnik mintha csak álmodtam volna. Olyan érzésem van az álmomban, mintha az álmom lenne a valóság, és a valóság álom. Ennek fényében talán nem csoda, hogy ma reggel olyan levegővétellel ébredtem kilenc nulla nullakor, mint aki percek óta vergődött levegő nélkül a víz alatt és most ér a felszínre. Szem kinyit, Try a helyén, mellettem alszik. Megkönnyebbül sóhaj. Csak álmodtam. Mégis az egész napomra kihatott. Valahogy máshogy néztem Try-re és szinte bűntudatom voltam az álmom miatt (nem azért mert én tettem volna valami rosszan, rám pont hogy az áldozat szerepe volt osztva :)).

Valahol viszont szeretem ezeket az álomfajtákat, még ha rémisztőek is, mégha szenvedek, vagy félek is bennük, mert azok az érzések és képek és történetek egyedülállóak, és borzasztó érdekesek. A reakcióim, mások reakciói… talán a valóságban sem cselekednék másképp… talán mindegy is hogy mi a valóság, hiszen ami meg történik az álomban abból is tanul az ember. Túl sokat olvastam egy bizonyos blogot :DDD hatással volt rám, nem tehetek róla :D.

Milyen érzés volt belvárosi fellegváramat egy külvárosi csendes nyugodtra cserélni? Milyen volt zajos elvadult életem egy nyugodt kiegyensúlyozottra cserélni? Nahát ezen filózgatok, amikor pötyögöm a választ Adam kollegámnak, aki a dohányrágás elhagyása, és az alkoholról való leszokás után most a napi rendszerességgel fogyasztott TS (tudatmodósítósüti) leszokását fontolgatja. Bíztatom, hogy csak így tovább, én is keresztül mentem rajta, és ha már így belejön a leszokósdiba, akkor talán a rendszeres megcsalás mellôzését is felvehetné a listájára – bár mi a fenét vár az ember egy rockzenésztôl. Kissé sértôdötten válaszol, miközben azon agyalok, hogy szerintem még kifejezetten még büszke is rá. Mindegy a fiúk késôbb érnek… és vannak akik soha.

Most kicsit visszaolvasgattam 2006-ba, és az akkori Try ismét eszembejutatta azt az isteni speckó teát, aminek az összetevôit egy vietnámi árustól szereztem be. Már ugye a vietnámi negyedtôl jóval messzebb lakom, és a tél beköszöntével annó a tea gondolata is kiment a fejembôl, pedig idén sem lesz enyhe nyarunk, úgyhogy jobb lesz mihamarabb feltankolni belôle (és ismét felszeparálni a sötétítôfüggönyt a falat beterítô vadiúj ablakunkra). Tea… remélem még árulnak friss füvet hozzá, mert a szárítottnak egészen más íze van.

Aztán vannak itt újítások is. Tegnap épp Hermionénak ecseteltem a tervben lévô újításokat a lakáson, amire belelkesült, no persze én meg örültem neki. Rögtön el is meséltem részletesen is, hogy hogyan fog kinézni az új konyhabútor, amit méretre szabatunk egy apa által szerzett transzilvániai csempésszel (olcsón szerzi be az anyagokat, és szép dolgokat csinál). Szóval olyan kék színu^ ajtaja lesz, és faberakásos munkapultja, és vééégre sok sok pakolnivaló hellyel, a járólap pedig barna lesz… és Try azt mondta majd MI megoldjuk – mire én elröhögtem magam, de aztán kiderült hogy komolyan gondolta, és akkor már csak arra gondoltam, hogy hát ez jó móka lesz… és én már csak azért imádkozom hogy remélem jól mértük le jövendôbeli konyhabútorunk paramétereit, és nem lesz belôle atomnagy pofáraesés…

Ha valaki 2006 januárjában azt mondja nekem, hogy hamarosan összeköltözöm valakivel, és egy lakásban, sőt egy szobában kell élnem éveken át, úgy hogy nem kapok agyvérzést tőle képen röhögöm.

Tulajdonképpen mindig is imádtam egyedül lakni az én saját különbejáratú szobámban, és ez így volt jó. Aztán most itt tartunk. Egy lakásban, egy szobában Try-vel Barrytownban immáron több mint két éve, és az istennek sem lehet megunni. Sőt, egyre jobb és jobb.
Ezt megünneplendő tegnap az egész napot magunkra szántuk, szárnyashajóra ültünk és elindultunk le a folyón egy közeli kisvárosba. Piknikeztünk a folyóparton, cukrászdáztunk, fotózgattunk, hűsöltünk a szökőkút szélén, fetrengtünk a fűben (pollenallergiások a betonon), aztán délután szépen haza döcögtünk egy retro vonattal. Szép időnk volt, szép napunk. Majd mutatok képeket :).

Sokad magunkkal vágunk neki Prágának…

És már sokadszor nyomogatom szorgosan a delet-gombocskát. Valahogy nem is tudom megfogalmazni mit gondolok. Végre külföld. Talán ez lenne a legkifejezőbb:

– Nézd Pizza! Ááááá! – visítom csillogó szemekkel a helyemen fészkelődve azzal a megérkezésünk óta letörölhetetlen fülig érő vigyorral az arcomon.

Try nem is érti.

– Te, te tényleg ennyire szeretsz külföldön lenni? – kérdezte csodálkozva.

– Én? NAGYON! – lelkendezek a fülig érő mosolyommal.

Hát ez van. Szeretem külföldöt. Szeretem a városokat, a szokásokat, hogy a boltokban más az áru, mint nálunk, hogy a Hotel ablakából más a kilátás…

Szóval már reggel a tömegben furakodunk előre, csak előre Prága óvárosában, a díszes óratorony mellet. Még oda szaladok néhány külföldihez begyűjteni még pár kiegészítőt aztán kezdődhet a móka. Több utcányi sorokat tölt meg a maratonfutók lelkes tábora felkészülve a több, mint 40 kilométeres távra a városon keresztül cikázva. Indulónkat – apát – útnak indítjuk, én pedig a szépséges 3D-s térképkütyümet szorongatva magamra vállalom a navigátor szerepét, és nekivágunk a városnak.

Nem tudok rá mit mondani, mint azt hogy fantasztikusan tetszett. Csak sétáltunk, csak sétáltunk Try-vel a városban hidakon cikázva a város két partja között, megállíthatatlanul kattogva fényképezőgépünkkel. Néha leragadunk a maraton futók útvonalán, bevárjuk apát, futok vele egy szakaszon hogy megérdeklődjem, hogy megy neki, szüksége van-e valamire. „Sóskeksz a 35. km-hez”. Ha sóskeksz hát sóskeksz, és tekintettel arra hogy se arról fogalmunk nincs hogy sóskeksz hol kapható, se arról fogalmunk nincs hogy a 35. kilométer merre található, profin megoldjuk a problémát, és mi már idő előtt ott vesztegelünk valahol 30. km környéként, hogy átadjuk az életmentő sóskekszet. Valóban segít.

Mi meg megyünk tovább. Beebédelünk a nálunk még soha nem látott mini szójakolbászos szendvicsekből, eszünk egy kis fagyit is, végül a megbeszélt idő előtt visszaérünk az óratoronyhoz várni a befutónkat. Még van 10-20 perc a várt idő teljesítéséig, így nem is tudom miért, de elkezdek visszafelé futni. Elé megyek. Nyakamban a fényképezőgép, oldalamon az objektívtáska, én pedig farmerben gondtalanul lefutok a melegben másfél kilométert vissza a céltól, amíg szembe nem találkozom apával. Biztatom hogy már mindjárt itt van a cél – habár ez 40 km után csekély vigasz – azért a hátralevő másfél kilométert vele futom, és végül célba ér. Én pedig visszasétálok Try-hez aki meg van győződve róla, hogy olyan piros vagyok, mint aki mindjárt szörnyethal, de aztán mégsem teszem, ő pedig az istenért sem hisze el hogy nincs semmi bajom. Hát ha nincs, akkor nincs. Apa a maratonisták érmével a kezében visszamegy a holetben, és megbeszéljük hogy majd értesít ha felébredt és akkor majd csapunk egy vacsorát a városban.

Try-vel leheveredünk a folyó közti kis szigeten a fák alá. Talán egy órácskát hűsölünk, aztán tovább előre, felfedezni a várost! Fel a hegyre, fel a kilátóba, közbeejtjük még a Magic Cave-et, a kilátóból lefelé megpihenünk egy gyümölcsösben a fűben, és utunk végére már jön is az üzenet hogy a zöld Mustek előtt 7-re mindenki legyen ott. George is felhív hogy megkaptuk-e az üzenetet, aztán mikor mind együtt vagyunk irány az apa által kiszemelt pizzázó. Azt sem tudom mikor ettem utoljára olyan finom pizzát, mint akkor. Isteni volt!

Mozgalmas három nap volt. Sajnos három nap nem elég ahhoz hogy az ember mindent végignézzen, de a kóstolót megkaptunk, és nagyon ízlett nekünk.

Try boldogan vág neki új cipőjében még az esti koncertjének, én pedig bevackolom magam otthon, és még elábrándozom azon az elmúlt intenzív három prágai napon.

Szóóóvaaal, az úgy volt, hogy tanfolytunk Baluval, nekem meg magyarázat közbe’ folyvást rezgett a zsebemben a névnapi mobilom: ikipszilon vagyok, tudom, hogy három óra múlva esedékes az asztalfoglalásod, de tojok a fejedre, és bár megígértem, mégse megyek bulizni. Ye. A végére már rám is jött valamilyen melankolikus rezignáltság, de hát velem volt a jádenyulas haver, abból olyan mély depresszió sose lehet, hát elkezdtünk ketten billiárdozni, még előtte mindenkit elküldtem valahová, aki ígérte, de nem jött el.

Aztán belibben Kloé és Cathy vagy Chloé és Kathy, mindig összekeverem, szóval, belibbentek, Kathy a sláger-koktélruhában, Chloé meg a szokásos nindzsaruciban, szerintem másban nem is tudna bulizni. Bevettük őket is a partiba; aztán jött algi, akit nagy megkönnyebbüléssel fogadtam, mert így legalább benne nem kellett csalódnom. Na, kábé meg is vagyunk — gondoltam magamban.

Meglepetés-szériát Morwen kezdte, ez a nagy teatralista, Percyvel kiegészülve, akit nem láttam már vagy százezer éve, de a jelek szerint mégis él, mi több, nemhogy él, még meg is van egészen jól. Morwen hozott nekem kokainos tortát, persze nem bontottam fel, naná hogy nem, aki kokaint vesz nekem születésnapomra, az számítson rá, hogy majd csak odahaza zabálom be, vacsipótléknak, meg másnap majszolgatom, táplálékkiegészítő gyanánt.

Aztán egyszer csak nalyo is ott volt, akinek már tényleg nagyon örültem, mert nagyon kriptikusak voltak a levelei, amiket írogatott ezzel kapcsolatban, és abban az időpontban már úgy voltam vele, hogy akkor az „igen” az éppen „nemet” jelentett a yinyang aktuálisch állása szerint.

Csak úgy jelzem, hogy ekkorra már abszolút sikeresen legurigattam egy korsó sört, pedig nekem az sose az a gurigatós ital, még mindig csak úgy kóstolgatom, nem merem elihinni, hogy szeretem. Aztán kólát ittam meg ásványvizet, addigra már nem voltam depressziós kicsit se. Aztán éppen felfelé tartottam, Kathynek segíteni leadni az újabb rendelést, amikor kivel futok össze? Sose találjátok ki, de Liegia is lenézett. Mit lenézett, ott maradt végig a lelkem, ilyen kellemes meglepetés már vagy két órája nem ért akkor. Gyorsan meghívtam egy vodkanarancsra, csak hogy interiorizáljam benne a Try-buli feelinget. Billiárdozni, asszem, sose volt hajlandó, ami viszont nem volt hézag, mert mások meg nagyon akartak. Aztán szépen sorban nyertem nalyoval szemben kétszer, meg Morwennel szemben is, és akkor már menni kellett haza, amit sajnáltam, mert ilyen jól már nagyon régen éreztem magam.

Amikor odamentünk, éppen arra gondoltam, hogy akkor a bulitevékenységet mostantól Barrytownra korlátozom, hazafelé meg inkább az járt a fejemben, hogy ha ekkora banzájt tudok rittyenteni úgy, hogy Vacskamatiék Egyiptomban vannak, Zso vidéki kiküldetésen, Mr. Eve és Mrs. Joseph Tükörországban szerencsevadásznak, Csabi meg beteg, akkor olyan nagy gáz mégse lehet. Hiszen már csak ezek a hiányzók se igazán férnének el Barrytownban. Azért odahaza jelentősen átfazoníroztam azt a listát, mintegy szimbolikus voodoo-jelleggel.

Még leparkoltuk Liegiát Kathy apartmanjában, utána nyomás haza. Már nagyon vártam a kokainos tortámat.

– A fenébe is! Neked tök jó dolgod van ott… minek panaszkodsz?

Minek? Hát mindenki panaszkodik a környzetemben. Én se maradjak már ki! Kábé ezért… amúgy meg továbbra is elvagyok kényeztetve. Ugyan néhány napig úgy éreztem nagy a feszültség az osztályon, valószínűleg lesz is váltás. Néhányan elmennek, újak jönnek helyettük. Sajnos ezek közül kettő olyan akiket nagyon szerettem, és hiányozni fognak. Ki fog szórakoztatni engem a vicces e-mailjeivel? Kivel fogok pletykálni a büfében? Kivel fogok a palotában grasszálni ide-oda? Majd az újakkal…? Talán… hát remélem… megveszek a kíváncsiságtól (persze vegyes érzelmekkel). Adamnek lett volna a feladata, hogy megcsinálja az új projectet, de mivel ő kiesett, a feladat ám hárult. És mivel Adam magasra teszi a lécet, hiszen ő sokkal sokkal régebb óta űzi a szakmát hivatásszerűen, ezért az elvárások is nagyok voltak a projecttel kapcsolatosan. A feladat az enyém, és van rá három napom hogy bizonyítsak. Igazán megteszek minden tőlem telhetőt. Túlórázom, és még plusz feladatokat is vállalok lazításképpen, az ebédemet a gép előtt fogyasztom, hogy időt spóroljak. Este hazaérve pontok úszkálnak a szemem előtt, másnap reggel folytatni ahol abbahagytam. Aztán mégis valami elégedettséggel tölt el, amikor a főnököm az orrom elé tolja a részlegek munkámról elismerően nyilatkozó e-mailjeit, és minden munkanap végeztével behív az irodájába hogy személyesen köszönje meg a munkám. Ez valahogy lelkesedést ad az embernek.

Aztán ott van Try névnapja – amiről majd ő bővebben nyilatkozik – én csak címszavakban. Szóval közkedvelt pub-unkba szerveztük és végig billiárdoztuk, és hülyéskedtük, és beszélgettük. Naggyon jól éreztük magunkat, és csak azért indultunk el akkor amikor elindultunk, mert különben valamennyien lekéstük volna hazaszállító járművünket.

Aztán meg ott volt a városligeti majális, amin hosszú ideje először mi is részt vettünk. Jó volt kimozdulni ilyen szép időben. Nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy a politikai részlegben az előttem ülő pasi hadonászott egy pisztolynak látszó tárggyal de kell egy kis móka nem vitás… főleg az volt vicces, hogy a miniszterelnök leszarta a pisztollyan hadonászó alakot, és inkább a beszédére koncentrált, aztán amikor az emberek leteperték a földre az ámokfutónak sem nevezhető dilinyóst akkor ért a beszédében ahhoz a részhez, hogy „és nem engedünk az erőszaknak”… na ezen aztán tényleg jót mulattam. Később nagyokat sétáltunk a városban Try-vel. Igazán szép ez a tavasz!