Frissítettem Toshibám programadatbázisát, a legmodernebb programokkal. Az irodai Mac-en sincs különb, így szinkronban lehetek végre a benti és itthoni önmagammal, ha keresztbe dolgozom a két hely között. Végre nem kell ingerülten csapkodnom a billentyűzetet, ha a layereket nem grouppolhatom kényem-kedvem szerint, és ha esetleg a VR szemüvegemben nem azt látom, mint a benti progin nem kap el a sikító görcs. Minden ugyanolyan lesz, vagyis tökéletes. Ajánlom álomcégemnek, hogy ne frissítsen túl hamar a termékeiken.

A cég befizetett engem a legújabb Mac-re. Sok-sok ram, gyors gép. Exportálás körülbelül 10 mp, míg ezzel szemben régi gépem perceken át nyekegett egy-egy exportáláson. Persze Thomas – kedvenc rendszergazdám – mindenből a legjobbat akarta nekem, így a cég életében először nekem van lehetőségem Leopardot használni, ami ha nem is sokkal, de mégis pár dologban más-új-jobb, mint a régi OSX rendszer.

Adam-el sokat beszélgettem a héten. Körülbelül múlt hétvége óta pedig tisztán (na jó kissé még lazúrosan, de) látom a jövőt. Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Orvos-grafikus-designer-tanító néni-detektív-afrikai árvák gyámolítója-űrhajós-tördelő-fotós-titkos ügynök-nóbel díjas tudós-balett táncos… mittomén!!! ÁÁÁ! Szóval így jöttek a dolgok, és akkor kínomban beiratkoztam egy olyan egyetemre, ahol mindent tanulsz az első pár évben, tehát ugyanúgy lehetsz a végén űrhajós, mint detektív.

Aztán Vic egyik este elhív buliba, ahol egy tetszetős kis akrobata mutatvánnyal tönkreteszed a jobb lábad. Sikeresen Dandár tábornokká varázsolod magad, ugyan előtte 4 hétig ágyban pihensz (járni úgysem tudsz) – közben az életed fenekestül felfordul… mindegy, a végkifejlet akkor is ugyanaz: szeretett egyetemi csoportod mögött lemaradsz egy évvel, és nélkülük meg már nem az igazi. Hiába teljesítetted félévkor szinte mindenből a maximumot MissT, Detti, Steven és a többiek nélkül már nem élvezet az egyetemi élet. Végkifejlett: egyetem ejtve.

Új cél kell. Hát ne adjuk alább, célozzuk meg a metropolis legelittebb, legnehezebben megközelíthető intézményét, a Metropolis Művészeti Akadémiát, és készítsünk egy három éves tervet az elkövetkezendő felvételikre, amiket objektív hozzáállással kezelünk, tehát 90%-ig benne van a pakliban a „nincs remény” kategória (miközben mi, mindvégig optimisták, és higgadtak maradunk).

Egy év alatt borult a terv. Az élet ugyanis közbeszól. Pénz kéne. Az alkalmi melók korszaka bizonytalan, ellenben érdeklődnek irántam, mint állandó munkaerő. Aztán pislogsz egyet és máris egy nagyhírű részvénytársaság grafikusaként találod magad egy irodában, napi 8 órás munkaidővel, és meggyőző fizetéssel. Ezután megkezdődik valami új. Szépen lassan rájövök hogy grafikusnak lenni jó, és egyszerűen imádom csinálni. Noha sokszor kell meccselni inkompetens hozzá nem értő kollégákkal – hogy a ciklámen és a piros miért nem passzolnak egymáshoz, vagy hogy a felirat 3 pt alatt mért nem olvasható – végül azért a legtöbb meccset te nyered.

Amit kapok: az a lehetőség, hogy fejlesszem magam, hogy újabb és újabb kihívásoknak tegyek eleget, hogy minél többet tudjak, hogy sokkal-sokkal jobb legyek, mint amilyen vagyok, és ehhez rendelkezésemre áll heti 40 óra, meg amit a szabadidőmben erre fordítok. Hogy újabb és újabb programokat sajátítsak el, hogy ne 50 lépéssel csináljak meg valamit, amit 1 lépéssel is meglehet… aztán több mint fél év után eljutok arra a pontra, amikor megáll a kezem a billentyűzet felett, és 23 év elteltével rájövök: igen, én grafikus akarok lenni. Grafikus, aki fotózással is foglalkozik – na, de nem fotóművész. Nem, nem. Ezt felejtsük el. Általános harmadik osztályban eldöntöttem, hogy grafikus akarok lenni, aztán valahogy kámforrá vált az önbizalmam. Most meg az vagyok. Grafikus. Maradjunk csak ennél.

Egész héten mindennap Adam-mel ebédelek, aki már elvégezte a Metropolis Művészeti Akadémia 4 éves előképzőjét grafikus szakon, és 10 év munkatapasztalattal a háta mögött, és munkái könnyedségét, profizmusát látva talán joggal hallgatok a tanácsaira. Ő pedig csak mondja, mondja, és mondja… bennem pedig erősödik az érzés mindaddig, amíg el nem jutok a végsőállapotig: grafikus akarok lenni. És egy perc múlva ki is mondom, és ez mostantól szent. Tudom sok mindent kell még tanulnom hozzá, de kezdetnek szerintem nem rossz, hogy grafikusként dolgozom, egy cégnél.