Elkerített Város

Frissítettem Toshibám programadatbázisát, a legmodernebb programokkal. Az irodai Mac-en sincs különb, így szinkronban lehetek végre a benti és itthoni önmagammal, ha keresztbe dolgozom a két hely között. Végre nem kell ingerülten csapkodnom a billentyűzetet, ha a layereket nem grouppolhatom kényem-kedvem szerint, és ha esetleg a VR szemüvegemben nem azt látom, mint a benti progin nem kap el a sikító görcs. Minden ugyanolyan lesz, vagyis tökéletes. Ajánlom álomcégemnek, hogy ne frissítsen túl hamar a termékeiken.

A cég befizetett engem a legújabb Mac-re. Sok-sok ram, gyors gép. Exportálás körülbelül 10 mp, míg ezzel szemben régi gépem perceken át nyekegett egy-egy exportáláson. Persze Thomas – kedvenc rendszergazdám – mindenből a legjobbat akarta nekem, így a cég életében először nekem van lehetőségem Leopardot használni, ami ha nem is sokkal, de mégis pár dologban más-új-jobb, mint a régi OSX rendszer.

Adam-el sokat beszélgettem a héten. Körülbelül múlt hétvége óta pedig tisztán (na jó kissé még lazúrosan, de) látom a jövőt. Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Orvos-grafikus-designer-tanító néni-detektív-afrikai árvák gyámolítója-űrhajós-tördelő-fotós-titkos ügynök-nóbel díjas tudós-balett táncos… mittomén!!! ÁÁÁ! Szóval így jöttek a dolgok, és akkor kínomban beiratkoztam egy olyan egyetemre, ahol mindent tanulsz az első pár évben, tehát ugyanúgy lehetsz a végén űrhajós, mint detektív.

Aztán Vic egyik este elhív buliba, ahol egy tetszetős kis akrobata mutatvánnyal tönkreteszed a jobb lábad. Sikeresen Dandár tábornokká varázsolod magad, ugyan előtte 4 hétig ágyban pihensz (járni úgysem tudsz) – közben az életed fenekestül felfordul… mindegy, a végkifejlet akkor is ugyanaz: szeretett egyetemi csoportod mögött lemaradsz egy évvel, és nélkülük meg már nem az igazi. Hiába teljesítetted félévkor szinte mindenből a maximumot MissT, Detti, Steven és a többiek nélkül már nem élvezet az egyetemi élet. Végkifejlett: egyetem ejtve.

Új cél kell. Hát ne adjuk alább, célozzuk meg a metropolis legelittebb, legnehezebben megközelíthető intézményét, a Metropolis Művészeti Akadémiát, és készítsünk egy három éves tervet az elkövetkezendő felvételikre, amiket objektív hozzáállással kezelünk, tehát 90%-ig benne van a pakliban a „nincs remény” kategória (miközben mi, mindvégig optimisták, és higgadtak maradunk).

Egy év alatt borult a terv. Az élet ugyanis közbeszól. Pénz kéne. Az alkalmi melók korszaka bizonytalan, ellenben érdeklődnek irántam, mint állandó munkaerő. Aztán pislogsz egyet és máris egy nagyhírű részvénytársaság grafikusaként találod magad egy irodában, napi 8 órás munkaidővel, és meggyőző fizetéssel. Ezután megkezdődik valami új. Szépen lassan rájövök hogy grafikusnak lenni jó, és egyszerűen imádom csinálni. Noha sokszor kell meccselni inkompetens hozzá nem értő kollégákkal – hogy a ciklámen és a piros miért nem passzolnak egymáshoz, vagy hogy a felirat 3 pt alatt mért nem olvasható – végül azért a legtöbb meccset te nyered.

Amit kapok: az a lehetőség, hogy fejlesszem magam, hogy újabb és újabb kihívásoknak tegyek eleget, hogy minél többet tudjak, hogy sokkal-sokkal jobb legyek, mint amilyen vagyok, és ehhez rendelkezésemre áll heti 40 óra, meg amit a szabadidőmben erre fordítok. Hogy újabb és újabb programokat sajátítsak el, hogy ne 50 lépéssel csináljak meg valamit, amit 1 lépéssel is meglehet… aztán több mint fél év után eljutok arra a pontra, amikor megáll a kezem a billentyűzet felett, és 23 év elteltével rájövök: igen, én grafikus akarok lenni. Grafikus, aki fotózással is foglalkozik – na, de nem fotóművész. Nem, nem. Ezt felejtsük el. Általános harmadik osztályban eldöntöttem, hogy grafikus akarok lenni, aztán valahogy kámforrá vált az önbizalmam. Most meg az vagyok. Grafikus. Maradjunk csak ennél.

Egész héten mindennap Adam-mel ebédelek, aki már elvégezte a Metropolis Művészeti Akadémia 4 éves előképzőjét grafikus szakon, és 10 év munkatapasztalattal a háta mögött, és munkái könnyedségét, profizmusát látva talán joggal hallgatok a tanácsaira. Ő pedig csak mondja, mondja, és mondja… bennem pedig erősödik az érzés mindaddig, amíg el nem jutok a végsőállapotig: grafikus akarok lenni. És egy perc múlva ki is mondom, és ez mostantól szent. Tudom sok mindent kell még tanulnom hozzá, de kezdetnek szerintem nem rossz, hogy grafikusként dolgozom, egy cégnél.

A tükörországi álom

Trychydts ||| 2008., március 29., 9:11 |||

Amikor először jártam Tükörországban, a szállóban, ahol laktam, a nagy, közös viktoriánus konyhában összefutottam egy észt csókával. Hiányzott pár foga, le volt fogyva a végtelenségig, beesett volt az arca, és valami elképesztően örült az általam felajánlott ingyen pohár kamillás teának. (Én meg annak, hogy immáron a jelek szerint képes vagyok idegenekkel is kapcsolatot teremteni.) Elmondta, hogy egy raktárban dolgozik rohadt sokat nagyon olcsóért, de megy is haza, mert nem ezért jött.

Amikor legközelebb voltam kinn, tél helyett tavasszal, éppen főztünk Baluval, amikor belibbent észt haverom, új koronákkal, emberi létékűre hízva, fényes szemekkel. Jött vissza a tükörországi álomba.

Azóta többször is szembesülök azzal, mennyire tartja magát a legenda: Tükörország egyfajta bankautomata, ahová kiugrik az ember egy kis pénzért, aztán hazajön. Persze, működhet ez így is, ha az ember félreteszi az összes igényét, és elvégzi azokat a munkákat, amelyek a tükörembereknek nem kellenek, végigcsinálja a Tükörországban elkerülhetetlen tortúrát a bürokráciával, képes baromi sokat dolgozni egy olyan munkahelyen, aminek idehaza a közelébe sem menne. Persze nagy önuralom kell ehhez, mert annyit azért nem lehet keresni, hogy az ember mindent megvegyen, amit a tükörembereknek nem a nem a csóró külföldi vendégmunkásoknak kínálnak, aztán még mindig egy-két milcsivel a zsebükben jönnek haza. És persze az is működik, ha az ember itthon vállal munkát, intéz szállást, kiszámolja előre, hogy mire mennyi pénze lesz, kimegy, dolgozik, körülnéz egy kicsit Tükörországban, aztán jön haza, boldogan és megelégedetten.

Az egyetlen dolog, amit az ilyen kiruccanások javára lehet írni, hogy az ember az itthoni életét beteszi egy bazi nagy freezerbe, aztán, amíg haza nem jön, nem kell döntéseket hoznia, nem kell felelősséget vállalnia, elég, ha a lakbér ki van fizetve, és van otthonra valami kaja.

Elképesztő, mit el nem hisznek ezek a szerencsevadászok. Hogy Tükörországban februárban nem lehet hideg, hogy öt perc alatt lehet szállást találni mindenféle kontakt nélkül, hogy a klassz munkák az utcán hevernek, hogy a 3000 fős falutévében szerzett gyakorlat majd elegendő lesz egy tükörországi médiavállalkozásban való elhelyezkedéshez.

Most megint kinn van két valaki, akiket minimum kedvelek. Vigyázzatok magatokra, légy szíves.

Csütörtök este. Legújabb céges agyszüleményünk második üzleti tárgyalása.

Try a jegyzőkönyvet vezeti, Balu figyel, én pedig a konyhából figyelek, és főzök hiszen köztudottan egyszerre több dologra is tudok koncentrálni. A csütörtöki megbeszélés sikamlósan megy. Gyors észjárás, villám ötletek néhány probléma kiiktatására, nagy egyetértés. Még a kaja is finom – ugyan tojás hiányában lezavarom félidőben a boltba bevásárolni, de ettől eltekintve a dolog zökkenőmentes. Ezt megünnepelvén ígéretünknek eleget téve, még felcsaljuk Balut a tetőre. Barrytown éjszaka, felülről nézve. Nem mindennapi látvány, ezt Balu is elismeri. Végül a tetőn való felfedező túra fényképezéslázzá fajul, aztán hülyéskedésbe fullad. Felettébb élvezetes. Főleg amikor Try 20 percig exponál, miközben lázasan koncentrál hogy mozdulatlanul tudja tartani ez idő alatt vadi új 10 megapixeles Canon Extráját, mire mi Baluval balett lépésekkel szökkenünk el Try előtt. Try-t elkapja a nevetőroham, a fényképnek pedig annyi… vicces este :).

Happy birthday, honey

Trychydts ||| 2008., március 13., 22:26 |||

Az imént kimentem a konyhába egy pohár vízért, ami olyan nyomással csapódott a pohárba, hogy az szilánkokra tört a kezemben. — Úgy látszik, errefelé kemény a víz — sommázza a helyzetet Kathy, és szereli tovább az ágyat a kis egyszer használatos lézerfűrésszel. Amíg ugyanis vidéken voltam, addig ő elkezdte összeszerelni, és ha már elkezdte, hát be is fejezi, egyedül. Én meg nagy férfiasan pötyögök a számítógépen, egy ultrahosszú üzleti út után elfáradva. Közben meg közösen várjuk a Naant, meg az indiai csirkét. Meg a jázminos rizst.

Amúgy Kathynek ezúton is boldog szülinapot, a magam részéről megalapoztam a közös filmzene-gyűjteményünket. A pezsgő meg hűl a hűtőben, de a szerelő woman azt már az új ágyon ülve óhajtja elfogyasztani.

Könyvespolcunk is van, mert már abszolút nem bírta a már meglevő állomány a terhelést, így vettünk új polcokat, most egy-két évre megint megvan a rendes helye a gyűjteménynek. Addigra pedig remélhetőleg már másik lakásba is költözünk.

Vállalkozást is gründolunk Kathyvel meg Baluval, mintegy próbaképpen. Szóval most szakmányban gépelek honlapszövegeket, domaint foglalok és céges telefonelőfizetést keresek, költséghatékonyságra optimalizálva. Fényképezőgép-katalógust nézegetek, meg szolgáltatáskatalógust progamozok. Izgi.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site