Teázom az irodámban. Vagy még pontosabban: most az irodámban teázom. Reggel egy konferencián teáztam, mert ez egy olyan konferencia volt, ahol teázni is lehet, de például a második emeleti részleg vezetője baconos rántottát evett, aztán friss kiflit rágcsált, málnalekvárral és vajjal. Olyan konferencia volt ez, ahol nagy, fehér abroszos asztal körül ülnek a résztvevők, és esznek, majd, miután jól teleették magukat, félálomban szundikálva hallgatják a szakmailag amúgy meglehetősen fajsúlyos programot. Egyszer csak valami szolid bűz kezd terjengeni a teremben, vagy a rántotta kozmált egy kissé oda az elektromos melegen tartóra, vagy a bacon, vagy a virsli, tulajdonképpen nem figyeltem.

A főnököm jó egy órás késéssel esik be, máshol is jelenése volt még ma reggel, és ráadásul még beteg is. Minden szabad percében megfázás elleni porokat és tablettákat szív magába, illetve a mai megbeszélésen, amikor a konkurencia delegációja jött, láttam, hogy még egy stim-dermát is rásimított a karjára. De le is verte őket rendesen, csendes torok-és orrhangon, de elég határozottan.

Még ma is Chloéékkal álmodtam. Cselekmény zéró, csak mindenféle fényeket láttam rajtuk, meg az arcuk jelent meg úgy, ahogy a retusban láttam, közben mindvégig nyomasztott valami, de nagyon. Hogy pontosan mi, azt még reggel se tudtam, de újra meg újra csekkoltam a kész képeket. Tök tiszta felületek, tök éles kontúrok, mégis az a fura, megmagyarázhatatlan rossz érzés fog el, mint régebben, amikor csak mindenféle durva trükközéssel tudtam valamiféle élességet a vászonra csalni.