Múlt héten, hogy finom legyek, nem volt éppen formában a főnököm stábja — és akkor még én voltam a legkevésbé gyenge csavar a gépezetben, lévén, hogy én vagyok az Ember, Aki Nem Tud Semmit És Ezért Szeretjük. Szeretik.
Kicsit nyomtam, hogy kész legyenek az anyagok a tegnapi dupla prezentációra, annyira kész is lettek, hogy lehessen őket lobogtatni. Az egyiket még csütörtökön délután ötkor (ami itt kvázi még délelőttnek számít) elküldtem Danielnek, hogy ne a tanyán, műholdról kelljen letöltenie, amikor éppen a klapecaival múlatná az időt. Visszajelzés nem jött.
No, már javában lenn voltunk Kathy tinédzservárosában, James éppen előadott, én meg a vetítőjét kezeltem tőle három méterre, amikor Szantálfa Kisasszony, a szokásos kísérőnk odasettenkedett hozzám, hogy a 32. slide nem jó. Oké, mondtam, gondolván, hogy ez vicces lesz, majd meg kell próbálnom diszkréten átugranom egy diát. Erre két perc múlva megint settenkedik, hogy a 33. se jó. Tökjó, mondom, akkor nem kell átugrani semmit, lévén, hogy utána már csak a köszönöm a figyelmet tábla jön, azt meg megoldom. No, erre megint settenkedés és szantálillat a hátam mögött, miszerint a főnököm újabb sms-t írt, miszerint a 32. mégis okés. Na jó. Sett, szant.: még egy sms, mégse jó. Mondom: oké, akkor egy értesítse erről Jamest is, ha már ő beszél; kettő ez a 32. az a 32, mert a prezit ugye átszerkesztettük még idefelé a kisbuszban. Láttam, hogy ír valami cetlit, amit aztán odacsúsztat Jamesnek, de azért biztos, ami biztos, le is intette az előadást, diszkréten, de határozottan, mint valami parvonalra szorult karmester.
Kiderült az is, hogy Daniel prezentációja se felelt meg a főnököm igényeinek, de ezt menet közben már nem lehetett kezelni, szóval futárral küldték elénk Helyszín Kettesre, hogy ott legyen a gépen; a hézag csak az volt, hogy a helybeli városi buli cseppet fenntartott minket, a helyi vezetőségnek meg egy másik delegációval is tárgyalnia kellett aznap este, így elég szoros volt az idő, így a főnökömnek röptében kellett egy olyan prezit előadnia, amit életében akkor látott először. Egy darabig egész jól nyomta, majd egy elegáns mosollyal hátradőlt, és bejelentette, hogy innentől kezdve szívesebben fogadná a vitát, mert az eredményesebb lenne. Egy kolibri se tudta volna nyakoncsípni, ahogy azt Tyler mondaná.
Kezdek hozzáedződni ezekhez a vidéki kiküldetésekhez. Ebéd valamilyen első osztályú, légkondicionált, őrzött étteremben, első osztályú kajával és remek helyi pletykákkal (már ha épp nem Daniel röhögtet), hazafelé utazás a kisbuszban, a töksötét autópályán, kiszállás valahol Barrytown peremén, ha nem kifejezetten a házam előtt. Nem mondom, hogy szeretem és várom a következőt, de megvan ennek is varázsa.