Holiday

kzt | | | 2008., február 29., 11:08 | | |

Az irodámban ülve, így tini musicalt hallgatva – és beleszerelmesedve – valahogy rám tört a vakáció elôtti utolsó péntek feeling. Jó, jó, attól függetlenül, hogy maga a musical is errôl szól… szóval ebbôl ki lehet találni, hogy Try miért emlegette annyira azt a musical dolgot. Mondjuk mert én amíg a kortársaim az aktuális popra voltak rákattanva fagyiként olvadozva a nyálasabbnál nyálasabb fiúbandáktól, én háborús musicalekre, és az instrumentális film ill. rajzfilm zenékre buktam. Ebbôl a betegségbôl már próbáltam kilábalni, de nincs gyógymód. Mai napig függôségem van tôlük. Hmm… és egyáltalán nem bánom. Habár ez Try zeneizlésösszehangolási kezdeményezésében még problémát jelenthet. Hátha sikerül megszerettetnem vele a musicalt :DDDD. Soha! Talán az instrumentális filmzenékkel még van esély…

Szóval ez az utolsó nap feeling talán abból jön hogy mára nincs semmi tenni való, úgyhogy csinálom a saját dolgaim itt az irodában. Túl gyorsan dolgozom. Hiába :).

Amit még érdemes megemlítenem, hogy ismét ellátogattam a szuper hajszobrászatba ahol Mary olyan hajat rittyentett nekem, hogy kishíján könnybe lábadt a szemem. Mégpedig azért, mert hajszálra pontosan olyan hajat vágott, amilyet megálmodtam. Respect neki! Soha mást fodrászt ne lássak rajta kívül! A frizut már két éve megálmodtam, csak ennyi idô kellett míg megfelelô hosszúságú lett a hajam, és megért a frizurához.

Ma este Try felszed meló után a limóval, és bálba megyünk Baluékkal. Bál… hát ez érdekes lesz :). Majd táncolunk. Az biztos jó dolog. Egyszer már úgyis szerettem volna kipróbálni.

Utolsó napjaim a régi szobámban

Trychydts | | | 2008., február 28., 11:32 | | |

Tegnap megosztottam Kathyvel, hogy a musicalt, mint műfajt, egy elmebeteg, pszichopata, nyálas gusztustalanságnak tartom, amit el kellett volna temetni Audrey Hepburnnel együtt, aki az egyetlen ember volt a Galaxisban, aki még ennek is méltóságot tudott kölcsönözni. Nézz körül — gesztikuláltam az indokoltnál talán egy fokkal szélesebben — itt ez a rohadt nagy tömeg a mozi előcsarnokában, te látod, hogy táncolnának és énekelnének? Pedig, ha most egy musicalben várnánk, hogy elkezdődjön végre a film, ez tuti egy nagyjelenet lenne.

Persze Kathy nem lett volna Kathy, ha innentől kezdve nem szórakoztatott volna folyamatosan a “Munka után moziba menni jaj de jó” motívumra felfűzött, saját rögtönzésű musical-betétdalokkal.

Tegnap kiderült, hogy költöznöm kell a munkahelyemen. Mit ne mondjak, van abban valami végtelenül megnyugtató, amikor a főnököd azt tervezgeti, hogy hol lesz az új helyed a rendszerben. Ilyenkor megbizonyosodsz róla, hogy nem csak beraktak valahová még az idők hajnalán és ott felejtettek, hanem számolnak veled, mint szobába rakandó (és nem pl. páros lábbal kirúgandó) entitással. Mi több, továbbra is saját szobám lesz, szemben mondjuk James-szel, de ennek persze csak adminisztratív okai vannak, nem pedig az én bokros érdemeimet és az ő mélységes érdemtelenségemet jelző mozzanatról van szó. Mi több, az sem jelent semmiféle tényleges visszalépést a számomra, hogy pár héten belül kénytelen leszek egy szobában összehúzni magam.

Mostanában sokat olvasgatom a blogom őstörténetét. Találok itt-ott vicces dolgokat — mi több, Kathy szerint régebben egyenesen sziporkázó volt a stílusom, szemben a mostani dögunalommal — ma viszont sikerült találnom valami tényleg nagyon vicceset. Retro rovatunk következik hát.

2004. 06. 26.

Oan lelkes lettem a sikertől felbuzdulva [cserebogarakat fotóztam — Trychydts], hogy elhatároztam, lekapok egy csótányt is – a házak falán mindig pihen egy-kettő. Nemsokára úgyis nagyszabású csótányirtászat lesz, remélhetőleg akkor némileg megritkul ez az amúgy igen érdekes faj. Úgy látszik azonban, kicsit hűvös lehetett, mert a falakon nem volt egy sem, csak a kapu előtt sikerült összefutnom egy szebb példánnyal. Először nem akart kötélnek állni, mint fotómodell, de végül meggyőztem.

Keddi hangulatok

Trychydts | | | 2008., február 26., 15:45 | | |

Teázom az irodámban. Vagy még pontosabban: most az irodámban teázom. Reggel egy konferencián teáztam, mert ez egy olyan konferencia volt, ahol teázni is lehet, de például a második emeleti részleg vezetője baconos rántottát evett, aztán friss kiflit rágcsált, málnalekvárral és vajjal. Olyan konferencia volt ez, ahol nagy, fehér abroszos asztal körül ülnek a résztvevők, és esznek, majd, miután jól teleették magukat, félálomban szundikálva hallgatják a szakmailag amúgy meglehetősen fajsúlyos programot. Egyszer csak valami szolid bűz kezd terjengeni a teremben, vagy a rántotta kozmált egy kissé oda az elektromos melegen tartóra, vagy a bacon, vagy a virsli, tulajdonképpen nem figyeltem.

A főnököm jó egy órás késéssel esik be, máshol is jelenése volt még ma reggel, és ráadásul még beteg is. Minden szabad percében megfázás elleni porokat és tablettákat szív magába, illetve a mai megbeszélésen, amikor a konkurencia delegációja jött, láttam, hogy még egy stim-dermát is rásimított a karjára. De le is verte őket rendesen, csendes torok-és orrhangon, de elég határozottan.

Még ma is Chloéékkal álmodtam. Cselekmény zéró, csak mindenféle fényeket láttam rajtuk, meg az arcuk jelent meg úgy, ahogy a retusban láttam, közben mindvégig nyomasztott valami, de nagyon. Hogy pontosan mi, azt még reggel se tudtam, de újra meg újra csekkoltam a kész képeket. Tök tiszta felületek, tök éles kontúrok, mégis az a fura, megmagyarázhatatlan rossz érzés fog el, mint régebben, amikor csak mindenféle durva trükközéssel tudtam valamiféle élességet a vászonra csalni.

Mosjuteszembe, nemismesélem

Trychydts | | | 2008., február 25., 13:06 | | |

Ijesztően szaporodik azon dolgok száma, amikről nem meséltem.

Nem meséltem pl. arról, hogy január vége felé Zso felhívott, hogy érjek rá február 15-én, mert meglepetésbulit szervez Balunak. Persze benne voltam a mókában, és nem is szóltam el magam, csak kétszer majdnem, illetve, azzal az egészen minimálissal, amivel tudtam, kivettem a részem a buliból. Válogattam pl. fotókat a nagy közös ajándékhoz, és Zso-nak legalább két kérdésére válaszoltam e-mailben. És Balut remekül sikerült meglepni, pedig azt hittem, hogy nem lehet, de aztán kiderült, hogy mégis. Zseniális volt a szervezés egyrészt, másrészt, ha nem feszegetik nagyon a dolgokat, Balu úgyis mindent elhisz.

Maga a buli a nagyon csöndes verzió volt, ami persze egyáltalán nem zavart, bár így a dolgok természetének megfelelően lényegesen kevésbé mixelődtek az emberek. Nalyo ott volt, fecsegtünk, akárcsak Petivel és Noémivel. Némi meglepetésemre ugyan, de még Layával is összefutottunk, illetve kedves férjével is, mert időközben az is lett neki. (A hazai blogszféra fejlettségének köszönhetően ezt már tudtam.) Volt még egy fura, de nagyon vicces csóka, aki a nimfadenevér hangját utánozta, aztán bejelentette, hogy elmegy. Aztán mégsem ment el, de denevérhangot nem utánzott többet.

Amikor már mindenkit beszélgettünk, elmentünk, és én arra gondoltam, hogy kábé négy éve egyszer arra gondoltam, hogy majd azt fogom mondani valakinek, amikor eljön ez a nap, hogy Balu már harminc, de még huszonötnek se néz ki. Most meg valahogy mégis simán kinéz harmincnak, minden hajmeresztése ellenére is. (A haja mellesleg tényleg elég jó lett, noha persze Antonio Banderasnak nem nevezném.)

Nem meséltem el, hogy eléggé unom már ezt a dizájnot, terveztem is új tipográfiát, Kathy meg ígért nekem egy háttérképet. Aztán mindig közbejön valami: kiverjük az ablakot egy porszívóval, elmegyünk vacsorázni, és addig tömjük magunkba édesanyánk húslevését meg káposztáját, az alamtortáról nem is beszélve, amíg kúszni is alig tudunk, aztán csak heverünk, és sorozatokat nézünk az Apokalipszis közepén. Este kilenckor elalszunk, mint két bekokózott mormota. Q-kategóriás tévékrimit nézünk ipari mennyiségben.

Nem meséltem el azt sem, bár ez még egy huszonnégy órás restancia sincsen, hogy alaposan odatettük a kreatív felünket Kathyvel. Elegünk lévén a tanfolyamos pszichóból, kibéreltünk egy új stúdiót, egy olyat, ahol nem három lámpa van, hanem kapásból öt, egy olyat, ahol mi állítgathatjuk a milliós cuccot, a saját praclinkkal, és ahol van olyan sminkasztal, amit meglátva Kathy is elcsúszik a meghatottságtól. Vannak képek, lehet nézni. Ez persze csak az én adagom. Némi büszkeséggel tölt el, hogy minden kis fortélyt sikerült kipróbálnom, amit a tanfolyáson tanultam.

Christopher prücsök

Trychydts | | | 2008., február 16., 13:19 | | |

Most már egy hete, hogy nagybácsi vagyok. Egyelőre ez nagyon kevés kézzelfogható változást hozott az életemben, lévén, hogy a húgom defaultból kilenc óra autópályázásra lakik innen, és amikor itt volt szülni, meg szülés után egy kicsit édesanyámnál, akkor meg éppen elkapta valami láz, úgyhogy örült, hogy megáll a lábán, nem hogy még látogatókat is fogadjon.

Úgyhogy csak a kórházban láttam a kis prücsköt vagy harminc másodpercig, úgy néz ki, mint egy kisbaba, de a egy elég jól sikerült modell. Jelenleg Leslie-re hasonlít meghatározó mértékben — ami azért érdekes, mert az újszülöttek általában csak a többi újszülöttre hasonlítanak. Megbízható szemtanúk szerint csöndes és nyugodt baba, amiért ezúton is szeretnék gratulálni.

Fura azért belegondolni, hogy a Kölök csak így egyik pillanatról a másikra anya lett. Most, ha úgy tetszik, életében először idősebb nálam. Ami ilyenkor (egy új példány világra jöttekor) mindig eszembe jut, hogy milyen baromi sokat kell még várni arra, hogy történjen valami igazán érdekes. Mondjuk hogy hazahozza az első csaját, megírja az első regényét, átvegye az első diplomáját vagy hogy először terjesszék fel a Nobel-díjra. Azért persze a közbenső időszakban is vannak vicces pillanatok.

Új hely, új emberek — Mr. Mole

Trychydts | | | 2008., február 13., 19:19 | | |

A munkahelyem viccességi faktora elég hullámzó; ha Furrier Dzsível beszélek, igyekszem jelentéktelen szingularitássá zsugorodni, felszívódni a térben, és kizárólag a feltett kérdésekre, a lehető legcélszerűbben megfogalmazott, tömör mondatokban válaszolni. Ha viszont az közvetlen alfőnökömmel, Mr. Mole-lal van valami megtárgyalnivalóm, két dologban biztos lehetek:

a, Nem úszom meg harminc perc alatt;
b, legalább háromszor fetrengeni fogok a röhögéstől.

A sikeres állásinterjúm után meglehetős sokat konzultáltunk telefonon, a dörmögő hang alapján egy precíz, lassú, kövér pasast képzeltem maga elé, aki mint egy bulldózer tolja maga előtt a dolgokat, lassan és megállíthatatlanul. Mr. Mole ehhez képest sovány, alacsony és megállíthatatlanul cikázik ide-oda még akkor is, ha ül. Ha bemegyek a szobájába, tuti, hogy legalább ötször csöngeni fog az asztali telefonja, háromszor a mobilja, négyen jönnek be hozzá aláíratni valamit, és hatan keresik mindenféle IM-programokon. A telefonokat amúgy, ha ott vagyok, nem veszi fel, hanem közli a készülékkel, hogy “jól van, majd visszahívlak”. Kivéve a VIP-listás ügyfeleket, akiknek fel is veszi a kagylót ezen mondat elhadarásakor, és kivéve a VVIP-listás ügyfeleket, akikkel viszont érdemben is tárgyal. Közben bal kézzel pötyög ezt-azt, fontos leveleket, válaszokat a szöveges üzenetekre. Aztán, ha leteszi, nyomja tovább a sódert.

Súlyos hiba lenne persze azt képzelni, hogy Mr. Mole, csak dolgozik, de nem beszél. Dolgozik és beszél, vicceket mond, példázatokat ad elő fájdalmas tapasztalatokkal teli céges múltjából, humánerőforrás-tréninget anyagait adja elő parodizálva és zanzásítva, de közben azért mennek előre a dolgok, szépen rendben. Ha meglátják a folyosón, amint a laptopjával a hóna alatt kerget valakit egy biometriás aláírásért, spriccelnek szanaszéjjal a közép- és felsővezetők. De ő mindenkit megtalál, aláírás nélkül nem marad semmi huszonnégy órán belül.

Amúgy pipázik. Így ő az egyik munkatárs, akinek bennlétét vagy benn nem létét szaglás alapján is meg tudom állapítani. A másik a főnököm, a harmadik a tevékenyebbik szomszédom.

Új hely, új emberek — James

Trychydts | | | 2008., február 07., 12:13 | | |

Laza, mint egy bronzszobor, felszabadult, mint egy tőkesúly, és közvetlen, mint egy tengerészgyalogos tiszt kiképzésen. Utóbbi hasonlat annyiban nem sántít, hogy valóban katona volt valamikor, ott vett részt mindenféle tervezésben és terepmunkák irányításában, onnan került hozzánk, valami elképesztő rutinnal, stratégiai érzékkel, és iszonyatos mennyiségű tapasztalattal. Hét elején volt alkalmam az irányítása alatt dolgozni, simán és összehangoltan ment minden, igaz, minden előzetes figyelmeztetés nélkül is százszázalékos készenlétben dolgoztam végig. Amikor először találkoztunk, az első munkanapom első öt percében, esküszöm, azt hittem, ott marad a lenyomatom a falon, ahogy végigmért acélkék szemeivel.

Komoly eredménynek éltem meg, amikor először szólt hozzám. Egy általános jellemzője az itt folytatott munkámnak, hogy az emberek többsége nem tud velem mit kezdeni, nem tudja eldönteni, egyáltalán tudomást vegyen-e rólam vagy sem. James végül úgy döntött, észrevesz, köszönni már mindig köszön, és ha van bármilyen chichat-lehetőség, azzal rendszerint élni is szokott.

James katonai szigorral megszervezett divíziójára ugyanakkor nagyon jellemző, hogy mennyire nehéz eljuttatnom oda bármilyen kérést. Az én pozícióm nagyon kevéssé formális a szindikátusban, viszont ha mondok valamit, akkor rendszerint a főnököm álláspontját artikulálom. Így minden fegyelmezettsége dacára Jamesék a másodikak az általam áramoltatott feladatok nem-teljesítésének nemes versenyében. (A prímet természetesen Furrier Dzsí viszi, lényegben százszázalékos lepattanási aránnyal.)

Számomra presztízskérdés, hogy minden meetingen öt perccel előbb ott legyek; aki másodpercre pontosan szokott érkezni, az rendszerint James. Rámnéz, rápillant halálpontos katonai órájára, felhúzza a szemöldökét, és ezt kérdezi: ennyien vagyunk? Ennyien, mondom én és kezet fogunk. Olyan a kézfogása, mint a satu.

Mérsékelt siker

Trychydts | | | 2008., február 06., 12:35 | | |

Múlt héten, hogy finom legyek, nem volt éppen formában a főnököm stábja — és akkor még én voltam a legkevésbé gyenge csavar a gépezetben, lévén, hogy én vagyok az Ember, Aki Nem Tud Semmit És Ezért Szeretjük. Szeretik.

Kicsit nyomtam, hogy kész legyenek az anyagok a tegnapi dupla prezentációra, annyira kész is lettek, hogy lehessen őket lobogtatni. Az egyiket még csütörtökön délután ötkor (ami itt kvázi még délelőttnek számít) elküldtem Danielnek, hogy ne a tanyán, műholdról kelljen letöltenie, amikor éppen a klapecaival múlatná az időt. Visszajelzés nem jött.

No, már javában lenn voltunk Kathy tinédzservárosában, James éppen előadott, én meg a vetítőjét kezeltem tőle három méterre, amikor Szantálfa Kisasszony, a szokásos kísérőnk odasettenkedett hozzám, hogy a 32. slide nem jó. Oké, mondtam, gondolván, hogy ez vicces lesz, majd meg kell próbálnom diszkréten átugranom egy diát. Erre két perc múlva megint settenkedik, hogy a 33. se jó. Tökjó, mondom, akkor nem kell átugrani semmit, lévén, hogy utána már csak a köszönöm a figyelmet tábla jön, azt meg megoldom. No, erre megint settenkedés és szantálillat a hátam mögött, miszerint a főnököm újabb sms-t írt, miszerint a 32. mégis okés. Na jó. Sett, szant.: még egy sms, mégse jó. Mondom: oké, akkor egy értesítse erről Jamest is, ha már ő beszél; kettő ez a 32. az a 32, mert a prezit ugye átszerkesztettük még idefelé a kisbuszban. Láttam, hogy ír valami cetlit, amit aztán odacsúsztat Jamesnek, de azért biztos, ami biztos, le is intette az előadást, diszkréten, de határozottan, mint valami parvonalra szorult karmester.

Kiderült az is, hogy Daniel prezentációja se felelt meg a főnököm igényeinek, de ezt menet közben már nem lehetett kezelni, szóval futárral küldték elénk Helyszín Kettesre, hogy ott legyen a gépen; a hézag csak az volt, hogy a helybeli városi buli cseppet fenntartott minket, a helyi vezetőségnek meg egy másik delegációval is tárgyalnia kellett aznap este, így elég szoros volt az idő, így a főnökömnek röptében kellett egy olyan prezit előadnia, amit életében akkor látott először. Egy darabig egész jól nyomta, majd egy elegáns mosollyal hátradőlt, és bejelentette, hogy innentől kezdve szívesebben fogadná a vitát, mert az eredményesebb lenne. Egy kolibri se tudta volna nyakoncsípni, ahogy azt Tyler mondaná.

Kezdek hozzáedződni ezekhez a vidéki kiküldetésekhez. Ebéd valamilyen első osztályú, légkondicionált, őrzött étteremben, első osztályú kajával és remek helyi pletykákkal (már ha épp nem Daniel röhögtet), hazafelé utazás a kisbuszban, a töksötét autópályán, kiszállás valahol Barrytown peremén, ha nem kifejezetten a házam előtt. Nem mondom, hogy szeretem és várom a következőt, de megvan ennek is varázsa.

Mortal photo

Trychydts | | | 2008., február 04., 11:12 | | |

1 Trackback

Click-click-click. Fotózni tanulunk Kathyvel. Kőkemény stúdiógyakorlat, fiatalos, de azért professzionális irányítással: noha messze nem először vagyok életemben stúdióban, mégis sok dolog csak most kerül a helyére. Egyre jobban bánok a fényekkel, lassan felfogom, hogy működik ez a háttér-dolog. A tanár először azt hiszi, viccelek, amikor elmondom neki, hogy a második vakut arra használtuk, hogy a háttér jobban égjen, de nem, komolyan.

Nagy kár, hogy a többi csoporttagban alig van fegyelem. Úgy értem, hogyha vagyunk hatan, egy modellel és harminc perccel, akkor szerintem nyilvánvaló, hogy vagy mindenki érvényesül öt percig, vagy valaki rosszul jár. Úgy alapból gondolnám természetesnek, hogy sorban állunk, de nem, elég kemény tolakodás zajlik. Tisztára mint Terry Gilliam sajtótájékoztatóján, ahol még egy táskába csomagolt objektívre is sikerült rászorítaniuk a T. Kollégáknak. És én még csak megoldom valahogy, mert nagy vagyok és erős, és cseppet sem szívbajos, de azért jobban esne, ha nem lenne minden kattintás egy szellemi szkanderbajnokság, az meg pláne, ha nem kellene látnom, hogy a kevésbé izmos csoportársak hogy próbálják meg beérni azzal, amit rossz pozícióból, mások beállításaiból el tudnak csípni.

Először még csak célozgatok, meg próbálom őket rávezetni arra, mennyire nem civilizált ez. (Persze ahhoz képest, amit a másik csoport csinál, ez maga a megtestesült konszolidáltság. Elvégre nálunk nincs megszállott, önmagát süketnek tettető szőke ciklon, aki a modellek frizuráját görcsös mániával tupírozza, bundát hoz meg láncfűrészt, hogy az álmait viszontláthassa. Az, hogy másnak esetleg ez nem fog klappolni, és hogy nem az övé a stúdió, nem zavarja, de az se, hogy ő még javában tupírozik, holott már húznia kellene a háttér elől, és a mi csoportunkat kellene szóhoz juttatnia.) Aztán elég a célozgatásból, összegyűjtöm a csoportot, és markánsan, de azért udvariasan szembesítem őket azzal, hogy vagy illedelmesek vagyunk egymással, vagy a magam részéről megkezdem a t. társaság kicsontozását. Mert én még húsz percet nem fogok rászánni arra, hogy Mulyafiút berángassam középre, és ráparancsoljak, hogy instruáljon már, ha beledöglik, akkor is — mindezt persze Ago tiltakozása közepette, aki szerint ha nem hát nem.

Végül aztán működik a dolog, közösen lőjük be a fényeket, aztán mindenkinek 180 másodperce van — így, hogy nem kell senkit taposni, nekem 160 is elég. (Vagyis egy francokat elég, legszívesebben fotóznék egész éjjel, de a feladatot megoldom és elfogadom a realitásokat.) Ketten mérjük az időt Kathyvel, a másik, őrült csoport meg minket irigyel, mert itt nincs szőke mániákus, aki hárpiaként nyomná saját magát, nincs taposás, nincs egymás képébe behajolás, nincs őrjöngés a modell előtt harminc centivel. Három percre mindenkinek jut hely középen, aki meg nagyon rá akar repülni a másik projektjére, annak is jut egy kis terep.

Halál fáradt vagyok mire végzünk, és van egy kis rohadt íz is a számban. A következő két óra elmélet, valahogy nem bánom, most akkor nem lesz letaposás, és nekem se kell óvóbácsit játszanom. Ha pedig megjön a fizum, én zárom be magam egy stúdióba, és dologzom a partneremmel meg a saját modellünkkel hármasban, nyugisan, professzionálisan, mindenféle gyermeteg nyomás nélkül.

Okoskodom

Hermione | | | 2008., február 01., 20:10 | | |

Fizetős parkolási övezetben lakom. Ennek megfelelően minden évben levelezek a Polgármesteri Hivatallal. Megküldik az adatlapot meg a csekket, én végigolvasom a levelet és végrehajtom az instrukciókat. Kitöltöm az adatlapot, befizetem a csekket, majd a szelvényt felragasztom az adatlap hátoldalára, beteszem a megküldött válaszborítékba és jóval határidő előtt, visszaküldöm. Szerencsére!

Mert kb. 2 hét múlva újra kapok egy levelet a Polgármesteri Hivataltól, melyben visszaküldik a csekkszelvénnyel feldíszített adatlapomat és reklamálják, hogy a forgalmi engedély fénymásolatát nem küldtem be. Nézem az előző levelet, persze, hogy nem, hiszen nem kértek. Eztán már ne is levelezzünk, hanem kérik, hogy huszárvágással intézzem az ügyeket a továbbiakban az erre kijelölt, minimál dizájn szerint működő üzlethelység/irodában. Azaz 3 ügyfélnél több nem fér az irodába; ha sokan vagyunk télvíz, árvíz, mínuszok vagy rekkenő hő nem számít, az utcán várjuk a sorunkat.

Forgalmit némi puffogás után lemásolom (ha tudták, hogy kell, miért nem írták meg előszörre?) és irány a szerencsére nem messze levő iroda. Messziről látom a kígyózó sort. Elmegy a kedvem tőle, gondolom majd délután visszajövök. Délután megint arra kanyarodom, sor változatlan.

Másnap reggel rutinosan máshol kezdek, hogy aki az ügyfélszolgálatnál akar kezdeni biztosan végezzen mire én odaérek. Dél tájban érek oda. A sor valóban kisebb, úgy nézem max. 45 perc alatt végzek, az idő is enyhe, beállok a sorba. A vártnál gyorsabban halad a sor (mindjárt kiderül miért), egyszerre 2 embert már be is engedtek, amikoris az utcában a parkoló autók mellé párhuzamosan, másodiknak beáll egy szép elegáns autó, tulajdonos kiszáll, kezében piros büntető csomag, kicsit összevonja szemöldökét, hogy sorba kell állni, de beáll. Kocsit ott hagyja (lezárva két másik autó kiállási lehetőségét).

Nem tudom türtőztetni magam:

– Uram, megértem, hogy abban reménykedik, hogy hamar végez, de ha épp bent lesz ügyet intézni, amikor az autóstársak el akarnak menni, ugye belátja, hogy nem lesz könnyű dolguk? Biztosan Ön sem örülne, ha Önnek kéne vadászni az elreteszelő autóst. Azt az apróságot nem is említem, hogy totálisan szabálytalan, amit művel!

Az úr piros lesz mint egy levélláda, látszik rajta, hogy nem számított ilyen mértékű agresszióra.

– Itt vagyok- mondja, – ha jön valaki, bármikor elállok.

– Kivéve, ha épp odabent intézi az ügyeket.

– Nem kell ez! Mondom, hogy itt vagyok, ha el akarnak menni, majd elállok.

– Megtenné, hogy eláll anélkül is? Azt hiszem Ön sem szeretné, ha nem tudna azonnal autóba pattanni, hanem keresgélni kéne a tulajdonost.

Úr az égre néz, majd legyint (reményelen este vagyok), beül az autóba és el. Néhány perc múlva megint a sorban áll.

– Köszönöm. Tényleg jó, hogy megértette.

Úr égre néz majd elfordítja a fejét. Nyilván utál.

Odabent előadom mi járatban vagyok. Azt mondja a lány, hogy odabenn a PH-ban az előadó elfelejtette rágépelni a levélre, hogy kell a forgalmi másolata is. Mindenki itt köt ki, ezért a angy sorban állás. Fáradtan de készségesen átveszi a dokumentumokat, aláíratja a papírokat és enyém a matrica. Remélem legalább egy kicsit vacakul érzik magukat a PH-ban.

Este, hazafelé felszállok a trolira. Közepesen üres. Egyik ülőhely előtt útitárs agitálja bájos fehér kutyusát. Hopp, ugorj! Hopp! Kutyus nem ugrik fel a székre. Útitárs nem tágít: Hopp,ugorj fel! (mármint az ülésre). Kutyus ellenáll.

– Hát, ha a kutyusnak nincs kedve leülni, majd én leülök, – mondom, és mozdulok az ülés felé.

– Máshol is van hely!

– Ezt választom. Ha már úgysem ül rajta senki…

Utastársak összenéznek, talán balhét sejtenek.

Hopp, ugorj! Agitálja néhány lépéssel odébb levő kettes ülésnél. Kutya ellenáll. Gazdi felmarkolja és lepottyantja az ülésre.

– Talán nem kéne… szólok ismét. A kutya lába összepiszkolja az ülést. Senki nem szeret piszkos ülésen ülni.

– Mit okoskodik? Az biztos, hogy tisztább a kutyám, mint maga.

– Nem kétlem… De a lába piszkos, mert láttam, hogy a járdán állt. Egyik utas cipője sincs az ülésen.

Útitárs lezöttyen a kutyus mellé, és utazunk tovább.

Leszállok. Még beszaladok a boltba zsömléért vacsorára. Mások is vásárolnak. Vásárlótárs megnyomorgatja a zsömlét, majd visszateszi, jön a következő. Azon is gyömöszöl egy kicsit, de nem az igazi. Jön a következő. Nézem. Ez nem lehet igaz! Újabb zsömle puffan vissza.

-Ne haragudjon, de én nem szeretem, ha végigtapogatják a zsömléket. Biztos Ön sem szereti.

-Szemét ez, nem zsömle! És még pénzt kérnek érte!

-Értem, hogy nem teszik a zsömle, de miért nem papírral fogja meg vagy zacskóval. Ezt mások meg fogják enni.

– Most fürödtem. Tiszta a kezem! Amúgy is, mit okoskodik?

Tényleg, fut át az agyamon. Egész nap okoskodom. Végülis van még otthon egy kis szikkadt kenyerem. Majd megpirítom.

| | |