Sokat törtem már a fejem azon, hogyan mutathatnám be az új arcokat az új helyen; végül úgy döntöttem, külön bejegyzéseket fogok szentelni az egyes személyeknek, így nem kell azon görcsölnöm, hogyan foglalhatnám be valamennyit egy nagy történetbe. Kezdjük hát azzal, akit a legelőször láttam meg — mármint a főnökömön kívül.
Még csak interjúra jöttem, a főnököm pedig a folyosón ült és tárgyalt vele — ma már tudom, hogy azért ott, és nem a kettő méterre levő irodában, hogy Furrier Dzsí tudjon dohányozni. A főnököm magyarázott, Dzsí figyelt és néha bólintott egyet. Inkább nézett ki topmanagernek, mint a főnököm, aki pedig inkább az, mint Dzsí.
Furrier Dzsí egy konszolidált vérfarkasként képzelhető el a legegyszerűbben. Lehet, hogy nem vicsorog, lehet, hogy nem tépi le az arcodat, de azért mégiscsak egy vérfarkas. Ha megereszt felém egy mosolyt, vagy elsüt egy poént a rovásomra, akkor tök jól érzem magam, mert érzek valamiféle bizonyosságot arra, hogy a következő harminc másodpercben n/sem fogja átharapni a torkom. Úgy alapértelmezésben viszont viselkedése mintha azt sugallná, hogy egy jelentéktelen kis féreg vagyok, akit valami figyelmetlen pincér hozott be a salátáján.
Emlékszem, talán a második hetemet tölthettem itt, amikor Eve.B a kezembe nyomott egy chipet, miszerint a főnököm azt akarja, hogy foglalkozzam vele. Belenéztem, egy útijelentés volt, mindenféle utalásokkal mindenféle nagyobb dokumentumokra. Felvettem a kapcsolatot a szerzővel, aki közölte, hogy épp egy operáció után van, forduljak Furrier Dzsíhez. Fordultam, azóta már bánom, de személyesen. Felhívott az irodájába, előtte még fordult egyet a kabátjáért. A munkahelyem dinamikáját elég jól jellemzi, hogy ez alatt a harminc másodperc alatt kiderült, hogy mennem kell egy megbeszélésre, amiről elfelejtettek értesíteni, mert én még egy olyan fogaskerék vagyok, akit időnként elfelejtenek beszerelni a gépezetbe. Akkor már az említett vérfarkas-effektus miatt nem akartam ezzel terhelni Dzsít, gondoltam, felmegyek vele, felmarokolom a háttéranyagot, amit adni akart nekem, aztán húzok a megbeszélésre, amikor arról már úgyis el voltam késve.
Az irodába felmenve ő elég gyorsan megtalált négy anyagot, mondta, hogy az ötödik valószínűleg nem lesz meg, majd odaadja a kollégája másnap; de azért csak matatott tovább. Próbáltam udvarias verbális jeleket adni miszerint akkor maradjunk is ennyiben, erre rám meresztette ibolyaszín kiberszemeit, és lassan azt mondta:
— A későbbi, barátságos együttműködés jegyében mondom, hogy ha elkezdesz engem dolgoztatni, aztán leállítasz, az engem frusztrál.
— Igazság szerint — rángatóztam, mint akibe bevezették a kettőhuszat –, hogy mégis kellene mennem arra a másik megbeszélésre…
— Akkor miért nem mentél? — még lassabban, még merevebb bámulással.
— Gondoltam, hogy ha már most ráérsz, akkor most elkérem, de…
— Akkor menj.
— De tényleg elnézést…
— Menj.
Együtt utaztunk az egyik hétvégi workshopon, az első közös vacsin, amikor szenvtelenül felszólított, hogy adjam elő magam, kiderült, hogy ő is dolgozott Andrej alatt (ő volt a legendás szabadban tördelő), ismerte Baklacot és Sanyilacit. Gondoltam, ha kiderült, hogy hideg váltással ugyan, de annál a lapnál dolgozunk, akkor talán egy kicsit kevésbé leszek féregszerű, de ez nem igazán jött be. Nagyon kevéssé vette a chitchat-lapjaimat visszafelé az úton és a kajánál a későbbiekben, és általában is ergonomikusabbnak tekinti a levegőnek nézésemet. Egyelőre viszont még élek.