Üldögélek a wannabe-munkahelyemen és nem csinálok semmit. Elvben most próbálnak ki, mint sajtóreferenst. Még jó, hogy megfogadtam, hogy újságíró, ha csak lehet, nem leszek, elég volt a mögöttem levő nyolc év a hivatásos újságírásból. Hát… legalább nem egy újságban üldögélve kellene gyártanom a híreket. Már segédkeztem egy információs kiadványban, írtam beszédet, most meg majd egy közelményt kellene írnom, egyszer, valamikor, esetleg, de körülöttem mindenki baromi elfoglalt.

Mondjuk, ha nem sajtóreferensségre tesztelnek, akkor meg ideiglenes állományú újságíró vagyok éppen, amióta a múlt héten utánamnyúlt egy régi munkahely. Ennyit a fogadalmakról.

Napocska beteg. Szegénykém még ilyenkor is nagyon aranyos, kedvesen bolondozik meg szörcsög, és kárörvendve mosolyog, hogy igen, igen, most nekem kell kora reggel ellibbennem otthonról, és ő az, aki még mélyebben vackolja el magát a takaró alá. Nekem viszont az égvilágon semmi gondom a korán keléssel — ha nagyon korán kell kelnem, akkor egyszerűen hajmosva és borotválkozva fekszem le. Még akkor is szundikálok, amikor inget/nadrágot öltök és letántorgok a jéghideg utcára. A hideg szél persze felébreszt.

Hétvégén montázst hegesztek, a Kölök anyósának szülinapi partyára — elvégre mire is való egy félgrafikus báty, ha nem rövid határidős montázs-hegesztésre? Állítólag még sikere is van, ennek kifejezetten örülök. Örömöm persze akkor lenne teljes, ha a megadott méretben nyomta volna ki a Kölök és Leslie.

K&L-ügyben elvben még parkol valahol az univerzumban egy nekem szánt tájföldi ajándék. Lehet, hogy buddha, vagy falefánt — ha egyik se, el sem tudom képzelni, hogy micsoda. Számomra az ismerősök eddigi tájföldi látogatásai alapján az ottani ipar mintha kizárólag csak faelefánt- és buddha-gyárak konglomerátuma lenne.

Remélem, én nem leszek beteg, mert amilyen zizi hét előtt állok, sem egészségügyi, sem másmilyen célzatú lazítást nem engedhetek meg magamnak.