Reggel felkelek, berakom a táskámba a Fujit, a fényképezőgépet (persze az is Fuji), és elindulok sztorira vadászni. Elég régen dolgoztam ennyire intenzíven tudományos környezetben, egy hónapig pedig még sohasem. Ennek megfelelően olyan iszonyatosan magas lett az intaellektuális töltöttségem, hogy majd szétdurran az agyam. Legyen szó pszichológiáról, tudománytörténetről, nyelvészetről vagy történelemről, csak úgy ontom magamból a cikkeket — és még legalább ennyit kell csak elolvasnom és megszerkesztenem. (Megpróbálkoztam egy programozó matematikai előadás-sorozattal is, de beletört a bicsakom.)

Egyik pillanatról a másikra esett ez a meló a nyakamba. Éppen a pályaudvar felé sétáltam, hogy megpróbáljam Napocska elveszett szemüvegét visszaszerezni az elveszés állapotból. Csörgött a telefonom, egy régi szerkesztőm volt a vonalban, és mondta, hogy ha egy mód van rá, szükség lenne rám, mert piszok gyorsan, mert van egy egy hónapos project, és nincsen, aki csinálja.

Hát most már van; időközben kidőlt mellőlem a mellém rendelt asszisztens, úgyhogy most Balu ismét a kollégám. Ez a hét az utolsó, és akármennyire jól esett ez a kis plusz-iq, azért egyáltalán nem bánom, ha vége lesz. Pihi persze nincs, hiszen, ha minden igaz, egy hét múlva már az új melóhelyemen fogom húzni az igát. Mármint az új állandó melóhelyemen, mert, ha minden a tervek szerint halad, decembertől már az is lesz nekem. Együtt kelünk majd Napocskával, és nekem is lesz irodám, ahová minden nap be kell mennem, és hivatásszerűen kreatívnak kell lennem. Ye.

A talált tárgyak osztálya amúgy a pályaudvar egyik legeldugottabb, legsötétebb, fényes nappal is egy ócska villanykörtével megvilágított helyiségben van. Egy pókhálós nénike egy pókhálós nyilvántartókönyvben néz utána a szemüvegnek, de szerintem csak azért, hogy egy kicsit tovább legyen egy kis társasága — a könyvbe ugyanis, ha jól látom, még a múlt század utolsó negyedének közepén írtak utoljára.

Sosem gondoltam volna, hogy pár havi kalandozás ennyire megvisel lelkileg. Így visszatekintve nem is tűnik olyan döbbenetesen sok időnek, mivel pihenésre nem sok idő esett, viszont vad kalandokból annál több jutott nekünk, amióta a Holdistennő követői lettünk, észre sem vettük, hogy csupán pár hónap volt.

Voltak olyan helyzetek, amik elég húzósak voltak, volt amikor azt hittem meghalok, pedig puszta illúzió játszott csak velem. Volt hogy a félelemtől már lépni is alig tudtunk a mocsár sötét bűzös mélyén, volt hogy pihenhettünk végre szülővárosunkban.

Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy közös célunk, kalandunk csapattársakká változtatott bennünket, és barátokká lettünk. Utunk során újak csapódtak hozzánk, és voltak kik leváltak, vagy túl félszegek voltak, vagy nyugalmasabb életre vágytak. Maradtunk mi, akik elkötelezetten küzdenek egy célért, még akkor is, ha az életükbe kerül. Négyen maradtunk, és még messze a küldetés vége.

Shraash már a kezdetektől fogva furcsa szerzet volt. A semmiből termett mellettünk egy harc alatt, mibe nélküle belehaltunk volna. Ezután velünk tartott. Múltját titokként kezelte, vagy amit mondott teljesen jellegtelen volt. Egyik este mondott nekem valami furcsát. Gyakorlatilag megjósolta a jövőm, aztán mintha mi sem történt volna. Ha faggattuk nem beszélt, mindig azzal érvelt, hogyha nem szeretnénk, ha mellettünk harcolna, akkor mondjuk meg neki, és ő már itt sincs. Mi szerettük volna. Főleg én. Számomra volt benne valami furcsa, valami misztikus.

Később egy Mialee nevű szerzeteslány is csatlakozott hozzánk, kinek küldetése miénkkel azonos volt. Neki is feltűntek a furcsaságok Shraash körül, így egyik pihenésünk alkalmával mi inkább a gyíkemberek földje felé vettük utunkat kettesben, hogy leleplezzük végre Shraash titkát. A megrázó események lavinaként indultak el ekkor, és nem is sejtettem, hogy ilyen szomorú múltra találunk majd. Hogy Shraash életét áldozva falujáért kővé dermedve várt évtizedeken keresztül, hogy egy nagyhatalmú valaki végre ismét életet leheljen belé. Shraash elkötelezte magát az idegennek, és küldetést teljesít. A mi oldalunkon, mely a miénkkel azonos. Egy kővé dermedt gyíkember, és milyen tapintatlan voltam én vele…

Mialee volt küldetésünk első áldozata. Egy gorgonok elleni csatában hasonló sorsa jutott, mint Shraash egykoron. Kővé dermedt a gorgon lehelletétől. Shraash sosem tudta meg, hogy fényt derítettünk titkára, mi hallgatunk róla, azóta is. Shraash csak nézte a kővé dermedt Mialee-t, én meg mogorván rárivalltam, hogy mit nézi… nem kellett volna. Nem sokkal később jöttem csak rá mért nézte őt olyan tekintettel…

Küldetésünk egyáltalán nem zökkenőmentes. Egyik legkomolyabb harcunkat vívtuk nem rég. Miután kivégeztem a fél démont, és a másik kettő eszeveszetten elmenekült Qinqin gyászosan szállt le az égből. „…Shraash meghalt” – mondta. Én pedig csak ekkor értettem meg, hogy mennyire közel kerültek hozzám a társaim. Térdre estem, és hatalmas szomorú könnyeket hullattam. „Nem akarom, hogy meghaljon” – zokogtam Qinqin-nek. Nem a harc miatt, hogy nem harcol többé mellettünk, és nem segít minket kalandunkban, hanem mert megszerettem. „Nem akarom, hogy meghaljon” – suttogtam Qinqin-nek. Varázsló barátom mondta, hogy van remény. Még feltámaszthatjuk, ha időben elérjük a sámán karavánját. Hát így is tettünk Siettünk. Esküt tettem a sámánnak, ő pedig feltámasztotta gyíkember barátunkat. Éjfélkor Shraash ismét élt. Mellettünk van.

Mayte Dorado
Kelt: 1010. ku. Felmont 21.

Valamikor a gimnáziumban.

– Te Petra, miért jó vegetáriánusnak lenni? – kérdezem tőle, miután leszedeti a pincérrel a szalámikat szalámis melegszendvicséről, és rágni kezdi sima sajtos kenyerét.
– Hát… próbáld ki és megtudod!

Öt évvel később, amikor rádöbbenek, hogy vegetáriánusnak lenni maximum divat, de értelme nem sok van, és még csak nem is jó, vagy más, max. az a jó benne, hogy néha kimondhatom azt a mondatot, hogy: vega vagyok, nem eszem húst! – ezzel kisebb néma megdöbbenést váltva ki az emberekből. Más nincs… persze ez utóbbi buli volt. Így több mint öt év után bátran kijelentem, hogyha eddig nem sikerült rájönnöm, hogy miért jó vegának lenni, nem az elkövetkezendő 10 évben fogok megvilágosodni.

Most pedig egy kis elemzés következik. Nem tudom, ki mennyire van tisztában a fogalmakkal, de elárulom, hogy amikor Liah – Try amerikai rokona – látogatóban volt nálunk, kicsit beleástuk magunkat a kérdésbe. Liah vegetáriánus. Vegetáriánus az, aki nem eszik állati eredetű termékeket. Nem vegetáriánus az, aki eszik tyúkot, libát, marhát, nyulat, malacot, macskát, ebihalat… aki eszik halat, az nem vegetáriánus. Aki a növényi eredetű eledelek mellett még tojást is eszik, azt úgy hívjuk: ovo-vegetariánus. Aki a növényi kaja, és a tojás mellett néha egy-egy sajtot, vagy egy zacsi tejet is leereszt, vagyis tejterméket is eszik/iszik, azt úgy nevezzük, hogy: ovo-lacto-vegetariánus. Aki tojást nem, de tejet fogyaszt – azok gyűjtőneve: lacto-vegetariánus.

Egy kis idézet wikipediából: „A vegetarianizmus az a táplálkozási gyakorlat, amely mindenféle állatok (négylábúak, halak, madarak, ízeltlábúak) húsát elveti az ember táplálkozásából.” – ezek után vega ismerőseim zömét minek is nevezzem… hmm… hmm… mindek is nevezzem? – Szinte kénytelen vagyok azt mondani, hogy a legkézenfekvőbb kifejezés nem más mint a divat-vegetariánusok. Legfőbb jellemzőjük, hogy figyelemfelkeltésből lesznek vegetáriánusok, és még csak nem is azok igazából. Nem ítélem el őket, félre értés ne essék. Ismerem én az érzést. Azok a megdöbbent arcok, még nekem is hiányoznak néhanapján :).

Van egy másik kedvenc történetem. Egyik nap Réka bevallotta nekem, hogy ő bizony ma megevett egy sonkás pizzát. Réka 3 éve vegetáriánus. Persze a végén hozzáfűzte: ne mondd el senkinek!

Az általános tapasztalatom viszont az, hogy akkor eddig egyetlen vegával találkoztam, őt pedig Liahnak hívták. Aki szója tejet ivott, és zöldségeket evett. Akinek a fagylaltját is szójatejből készítettem. Aki nem evett állatot (halat sem!), tojást, tejterméket. Respect Liah.

Nem gondoltam volna hogy én valaha is ilyet fogok mondani, de hiányzik a meló, és lelkiismeretfurdolásom van, hogy nem lehetek benn. A suliban sosem volt ilyen problémám. Ott, ha beteg voltam, és azt tanácsolta a doki, hogy maradjak otthon két napig, akkor én azt mindig négy napnak értelmeztem. De a meló az más. Grafikusnak lenni jó!

Szóval kezdődött az egész egy hétfő reggeli év eleji betegségemet idéző torokfájással, dagadással. A melóban már vacogni is kezdtem, és rosszul voltam, aztán másnapra már az orrom is folyt, tegnap rekedni kezdtem, és ma szépen levándorolt az egész cucc a torkomba. Hajnali hatkor volt szerencsém arra ébredni, hogy nem szakad fel a köhögés. Úgyhogy most hajnali hat óta virrasztok, olvasgatok és teázom. Try úgyszintén, mert nem tudott tőlem aludni. Viszont felajánlotta, hogy hoz nekem köptetőt mielőtt munkába menne.

Most pedig néhány szó a négy emeletes lakásban lakás vicces előnyeiről. Például gyerekkorunk visszatér, ha olyan fantáziával ellátott felnőttek vagyunk, akik úgy küszöbölik ki a lépcső okozta fárasztó akadályt, hogy spárgát eresztenek az ablaktól a földig, amire Try – amint visszatért a patikából – ráerősítheti köptetőszirupunkat. Ugyan kicsit tartottunk az alattunk lakó unalmában embereket cseszegető nénitől, de szerencsére épp nem az ablakot nézte, mert nem kezdett el őrjöngeni azon, hogy mit randalírozunk mi az ő ablaka alatt. Mi viszont jót mókáztunk a spárga-liften, ami egyébként kitűnően szuperált.

Már nyelem is a köptető szirupot. Erőteljes kakukkfű szaga és íze émelyít. Nem sokkal később konstatálom, hogy kakukkfű-érzékenyek nem is fogyaszthatják. Ez persze nem lep meg.

Üldögélek a wannabe-munkahelyemen és nem csinálok semmit. Elvben most próbálnak ki, mint sajtóreferenst. Még jó, hogy megfogadtam, hogy újságíró, ha csak lehet, nem leszek, elég volt a mögöttem levő nyolc év a hivatásos újságírásból. Hát… legalább nem egy újságban üldögélve kellene gyártanom a híreket. Már segédkeztem egy információs kiadványban, írtam beszédet, most meg majd egy közelményt kellene írnom, egyszer, valamikor, esetleg, de körülöttem mindenki baromi elfoglalt.

Mondjuk, ha nem sajtóreferensségre tesztelnek, akkor meg ideiglenes állományú újságíró vagyok éppen, amióta a múlt héten utánamnyúlt egy régi munkahely. Ennyit a fogadalmakról.

Napocska beteg. Szegénykém még ilyenkor is nagyon aranyos, kedvesen bolondozik meg szörcsög, és kárörvendve mosolyog, hogy igen, igen, most nekem kell kora reggel ellibbennem otthonról, és ő az, aki még mélyebben vackolja el magát a takaró alá. Nekem viszont az égvilágon semmi gondom a korán keléssel — ha nagyon korán kell kelnem, akkor egyszerűen hajmosva és borotválkozva fekszem le. Még akkor is szundikálok, amikor inget/nadrágot öltök és letántorgok a jéghideg utcára. A hideg szél persze felébreszt.

Hétvégén montázst hegesztek, a Kölök anyósának szülinapi partyára — elvégre mire is való egy félgrafikus báty, ha nem rövid határidős montázs-hegesztésre? Állítólag még sikere is van, ennek kifejezetten örülök. Örömöm persze akkor lenne teljes, ha a megadott méretben nyomta volna ki a Kölök és Leslie.

K&L-ügyben elvben még parkol valahol az univerzumban egy nekem szánt tájföldi ajándék. Lehet, hogy buddha, vagy falefánt — ha egyik se, el sem tudom képzelni, hogy micsoda. Számomra az ismerősök eddigi tájföldi látogatásai alapján az ottani ipar mintha kizárólag csak faelefánt- és buddha-gyárak konglomerátuma lenne.

Remélem, én nem leszek beteg, mert amilyen zizi hét előtt állok, sem egészségügyi, sem másmilyen célzatú lazítást nem engedhetek meg magamnak.

Ha egyszer a gyerekek beindulnak, nem menekülhetsz. Szóval, ma Try unokahúga elnevezett Napocskának. Állítólag olyan vagyok, mint egy napocska. Aztán az ebéd kellős közepén addig tornázott, míg az ölembe nem produkálta magát, miközben a másik lurkó a lábamat cincálta, aztán az önmagát Kecskének elnevező unokahúg elmesélte, hogy neki hány lába van. Annyit elárulok hogy sok, és bizony, bizony, mindegyikre cipőt is húz. Már, amikor sok van neki, mert van amikor meglép egynéhány láb, és akkor újra kell termelni őket. Például, amikor oroszlánként kezdik üldözni a nálam lévő labdát, akkor kifejezetten csak négy lábuk van, viszont remekül ordítanak oroszlán hangon. Bizony, a kecskék ilyet is tudnak :). Egyszóval édes kis lurkók ezek. Valódi energia bombák. Én pedig Napocska vagyok, úgyhogy nekem most nagyon jó…

Jó még azért is, mert egy óvatlan pillanatban beszambáztam a főnök irodájába, hogy elmeséljem neki mennyire csúcs vagyok, és milyen ügyes, és milyen hasznos, és mennyi ötletemet hasznosítottuk, és mennyire beváltak etc. Szóval 10 perc után 50%-os fizetésemeléssel távoztam. Valahogy a hideg idő beköszöntével az irodám is otthonosabb lett. Reggel bemegyek, bevackolom magam oda, szürcsölgetem az italomat, miközben suhog az egér a kezem alatt… tök idilli. Csak Try szöszmötölése hiányzik hozzá…

No, Halloween alkalmából megint leugrottunk a farmra. Ezúttal magánrepülőgéppel. Úgy döntöttünk, a szokásokkal ellentétben ezúttal nem használjuk ki a tálcán kínálkozó lehetőséget egy jó kis médiaböjtre, hanem hoztunk routert, és most láthatatlan netsugarakkal sugározzuk tele az egész házat. Így olyan, mint otthon, jól meg is kaptuk, hogy akkor minek kellett eljönni. Persze azért a wirelessnek nem csak mi örülünk. Amúgy én szeretem Kathy itteni szobáját nagyon, van benne valami nagyon otthonos és romantikus, a sötét fa bútorokkal, meg a misztikus, nonfiguratív képekkel a falon, hogy a sarokablakról ne is beszéljek. Reggel remek kilátás a környező fákra meg a tópartra, éjjel meg mi tükröződünk benne. És persze csend van, olyan, amilyen Barrytownban maximum az atomtámadás utáni napon lesz csak.

Persze valahol vicces, hogy én egy egész táskányi számítástechnikát hoztam magammal: routert, kábeleket, számítógépet, perifériákat, de azért rögtön otthonosabban is érzem magam így. Még akkor is, ha a gép előtt ülve leginkább csak egy 576 oldalas dokumentumot olvasgatok, teljesen offline, a winchesteremről.

Még szerencse, hogy nem vagyok netfüggő. De harsány, az állítólag vagyok. Nocsak.

Hogy ne legyen unalmas az életünk, Kathyvel a first person-shootereket is felvettük a szórakozási listánkra. Van is egy állati jó VR-játékom, remek interface-szel és egészen jó grafikával, klassz pályákkal, hát belevágtunk.

Persze nyilván nem vagyunk egy szinten, én már akkor játszottam ilyen játékokat, amikor Kathy még csak hétéves volt. Annak sok értelme nem lenne, hogy miközben Kathy az alapvető irányítási funkciókkal bajlódik, én rendszeresen szitává lövöm. Ezért inkább kitaláltam mindenféle tréningeket: nálam nincs fegyver, csak fogócskázunk, neki meg el kell valahogy kapnia. Vagy fegyvert továbbra sem használok, de falra szerelt gránátokat igen. Tegnap már majdnem a fullos formámat hoztam, de puskát még mindig nem használtam, csak pisztolyt, és az automatikus őrtornyokat én csak kikapcsoltam, nem fordítottam őket Kathy ellen. Persze így is nyert, de a fejlődés azért már kézzel fogható, és most már volt néhány nagyon emlékezetes pillanat is.

Pl. amikor elmenekültem előle a liften, aztán szembefordulva az ajtóval vártam, hogy utánam jöjjön. Aztán felnéztem, és láttam, hogy a lift tetején kuporogva célozza be a fejemet egy kis kémlelőablakon keresztül. BUMM.

Vagy amikor hallottam a lépéseit, tudtam, hogy ott kell lennie, és egyszer csak a szemem előtt lépett ki a láthatatlanságból, ugyancsak a fejemre irányzott fegyverrel. BUMM.

Ő a legviccesebbnek azt tartotta, amikor elrejtőztem egy rakás láda mögött, így lövöldöztünk egymásra, amikor ő egyszer csak egy tankelhárító rakétával lőtt oda, ahol rejtőztem. BUMM.

Hát, így lazítunk mi esténként.