Eljött az idő, hogy én is kihajózzak a vektorgrafika örvényes, sötét vizeire. Nem mondom, hogy nem parázok, mert parázok, de muszáj. Új designt szeretnék ide, és úgy érzem, pontosan most jött el az ideje, hogy igazi, futurisztikus 3D-s hátteret rittyentsek magamnak az új, modern, áramvonalas és a jelenleginél sokkal világosabb és szellősebb kezelőfelület mögé. Az első design Kathy dolgozószobájában született, ahol ugye permanens félhomály volt akkoriban, és minden csak úgy sugározta magából ezt az elektro-sötétséget. Azóta viszont átköltöztünk Barrytownba, világosban, könnyed, laza szerkezetekben látom a világopt, ideje váltani. Vektorgrafika pedig kell.

Szerencsém van persze, mert Kathy vén tengeri medvének minősül már az óceánnak ezen a szegletén, az összes zátonyt és algamezőt ismeri. A kérdés már csak az, hogy sikerül-e áthidalnia a gigászi szakadékot az én térlátásmentes fakezűségem és az ő elegáns, hi-tech, olajosan sima rajztechnikája között.

Van persze friss, ropogós, legális rajzprogramom, neki is ülök, hogy kirpóbáljam, meg tudom-e csinálni, amit akarok. Nem tudom. Próbálkozom, de még egy vacak hasábot sem igazán tudok összeszívni. Jön Kathy, segít, nagy nehezen sikerül. Végre.

Gondolom persze senki nem lep meg, hogy én alapvetően nem hasábot akarok rajzolni. Ez volt az ujjgyakorlat, akkor most megpróbálom megrajzolni, amit akarok. Persze továbbra sem tudok három dimenzióban gondolkodni. Visszacsipogom a gépe mellől Kathyt, aki lát ugyan térben, viszont nem érti az én kétdimenziós makogásomat. Végül az íróasztalomon levő tárgyakkal modellezem, miről van szó, kábé meg is érti; megmutatja, hogyan kell ezt csinálni. Sikoltva dobom el az egeret. Soha nem leszek ezzel kész.

Pedig kénytelen leszek. Navigare necesse est.