Kathy hazajön, és azt mondja, hogy olyan a szoba, mint a Lainben. Na ne viccelődjünk már. Oké, három monitor is világít, mind a hármon aktívan dolgozom, de ma már tudjuk, hogy semmi szükség olyan kábelmakarónira, mint amilyet a Lainben láthattunk. Drótnélküli hálózat szövi keresztül kasul a szobát, hallgatom a Lady Snowblood zenéjét, Kogutowiczot tördelek, miközben a laptopom részben fájlszerverként, részben kommunikációs munkállomásként üzemel. Mi ebben a furcsa?

Kogutowicz bácsitól elbúcsúztam, kész, vége, az utolsó levele is betördelve várja a kiadást. Néha eszembe jut a hátborzongató érzés, ami akkor járja át az ember, amikor eszébe jut: még három levél, még kettő, még egy, aztán a vidáman firkálgató szakállas bácsika átköltözik a mennyországba, hogy azt is feltérképezze. Állítólag hamarosan manifesztálódik a cucc, én meg csak várom türelmesen, néha rettegve belenézek a postaládámba, érkezik-e leteremtő üzenet a szakállas főnökömtől. Egyelőre nem jött, lehet, hogy egész jól sikerült, amit csináltam?

Csütörtökön kiugrom az állomásra othelloért, mert Kathy azt akar, de csak egy díler van Barrytownban, aki ilyet árul. Ha már ott vagyok, felcsípem Balut is, aki látogatóba jön hozzánk; eszeveszett jót dumálunk, a leki nyavajáimat is megvitatjuk, szőrszálhasogató alapossággal, az álláskeresés apró kudarcairól nem is beszélve, csak enni nem adok neki. Zsonál eszik ugyanis, vagy ha nem, akkor csak meg akartam kérdezni tőle, hogy ott eszik-e, de mindenestre nálunk csak egy kis ásványvizet dönthet magába. A narancsos sült csirkét ugyanis főzni is csak akkor kezdem el, amikor hazaérkezem a hazakíséréséből (Zso száz méterre lakik nagyapámék régi lakásától). Kissé álmosak vagyunk, mire elkészül, félálomban lapátoljuk az arcunkba a cuccot, aztán dőlünk be az ágyba, de mindenért kárpótol a tudat, hogy másnap Kathy kedvenc, sültcsirkeszószos-csirkemellhúsos szendvicsét viheti magába a melóhelyre. Bár, ha jól hallom, a melóhelyig már egy sem jutott el, befalódás áldozatául estek még útközben.