Szóval ott állunk térdig az ork, gnoll, és goblin hullákon a barlangban, épp a ládákat nyitogatva, amikor rábukkanunk az értékes tiarára, amiről azt a tájékoztatást kapjuk navigátorunktól, hogy nagyon vigyázzunk rá, nehogy a falu lakói tudomást szerezzenek róla, mert abból konfliktus lehet. Buzgón a tiara felé nyúlok, és ártatlanul közlöm társaimmal, hogy majd én elrakom, mire egy emberként vonják össze szemöldöküket a többiek.

– Most mi van? Nem bíztok egy tolvajban? – kérdezem remekül mesterkélt meglepettséggel. – Higgyétek el nem lesz seeeemmi baja!

Ezután következik még egy bravúrosan kivitelezett blöff, és a többiek már be is kajálták a mesém… briliáns volt.

[…]

Őrségváltás az éjszaka közepén. Reynaldo aludni tér, én pedig indulok a barlang bejárata felé, hogy teljesítsem szolgálatomat, és őrködjek a betolakodók ellen. Szóval megyek az alagúton, amikor kiszúrok egy szikla mögött lapuló falusit, persze megyek tovább. Egy óvatlan pillanatban rutinos tolvajjá válok, és ügyesen elrejtőzve szemmel tartom a lapuló falusit. A falusi előbújik a szikla mögül, és elindul a kincstár felé, ahol csapattársaim portyáznak. Most épp alszanak. Tolvaj stílusban macskaként utánasettenkedem, és követem, egészen a kincsekkel teli teremig. Figyelem. A falusi, óvatosan elkezdi felnyitni az egyik láda fedelét, amikor én lazán a falnak dőlök mellre font kezekkel, és gúnyosan oda sziszegem:

– Talán keresel valamit?

A falusi összerezzen, azonnal szabadkozni kezd, végül Reynaldóval biztosítjuk arról, hogy jobb neki a termen kívül, mint benne.