HALLÓ MAMA! ÉRTI?

kzt | | | 2007., szeptember 28., 19:55 | | |

– Mi? Nem hallom… – ezt körülbelül tizedszer mondom neki.

Szőlőt eszem az ágyban. Lelkesen falom a kis othello szemeket. Amikor Try megelégeli alkalmi süketségemet, és az előbbi mondatát elismétli. Ezúttal felém fordulva, artikulálva, ordítva, és szótagolva, hogy jól megértsem. A végéhez még hozzáteszi kedvesen „érti, mama?”. Ekkor kívánom azt, hogy bár ne a finom othello szemekkel lenne tele a szám, merthogy velőtrázó nevetésben török ki, ami krónikus, és megállíthatatlan… választhatok a fulladásos halál és az élet között. Az utóbbit választom. A szőlő távozik a tálba. Vissza.

– KIKÖPTE A SZŐLŐT MAMA! ÉRTI? – az újabb artikuláltan ordítós, ám mégis kedves udvarias és szótagoló mondat. Na ezt követte az újabb röhögő roham.

Interjú

Trychydts | | | 2007., szeptember 27., 10:11 | | |

Krómszemű borotvalány enged be a valaha volt iskolám helyén álló lakó- és irodakomplexum B bejáratán: ujjlenyomat, vérvétel, retinaszken, és már küld is fel a belülről vezérelhetetlen liften a fejvadászcég irodájába. Egyenmosolyú egyen-recepcióslány, foglaljak helyet, foglalok, de még bele sem lapozok a kikészített újságokba, már suhan is elő a fejvadász csaj, akivel tegnap beszéltem. Kis udvariassági chitchat, aztán megjelenik egy csóka is, aki elkísér egy tejüveg ajtóhoz, majd rámutat a kilincsre.

Odabenn egy igazi, laza, rekedtes hangú szofware-man, aki céget akar alapítani idehaza, de a nyelvet két és fél éves korábbi itt-tartózkodás után sem bírja. Kellene neki valaki, akinek van jó helyismerete, akiben meg lehet bízni, aki rugalmas, meg aki egy laptoppal-telefonnal felfegyverkezve irodát varázsol neki elő a semmiből egy hónap alatt. Lehet, hogy ez leszek majd én, állítólag egy-két hozzám hasonló embert tudtak csak felhajtani. A csávóból dől a szó, sokkal inkább érdekli, hogy a probléma mélységét éreztesse velem, semminthogy az én alkalmasságomra kérdezzen rá. Végül azért sikerül nagyjából bemutatkoznom, valahogy, öt perc fecsegés (összesen harminc perc) után viszont pá-pá.

Valami céges buli van a teremben, amely mellett elmegyek, de a fejvadászom csak rámugrik, hogy referáltasson az interjúról. Látom, hogy neki szimpi vagyok, ígéretet tesz, hogy majd hangsúlyozni fogja, mennyire kell ez nekem, majd a aktiválja a lift vezérőlrendszerét.

Gond nélkül átjutok a borotvalányon, aztán irány a pályaudvar. Édesanyám rakott kelt süt.

A Fészekrakó

Trychydts | | | 2007., szeptember 27., 0:18 | | |

Késő éjjel csatlakozom az ágyban békésen szendergő Kathyhez és Sammyhez; gondolom, legyen már poén a dolog, és Kathy nagypárnás helyére csusszanok be. Az, hogy egy üveg vizet arrébb kell tolnom, rutin dolog: Kathy szerint nem is ágy az ágy, amelyikben nincsen legalább karnyújtásnyira egy ivóvizes palack. Kathy azonban nem állt meg itt, mint egy szorgos kis szarka-mama, mindenfélét összehordott ide, ami bizonyára jól jöhet, ha hosszúra nyúlik az éjszaka. Körömvágó- és sminkkészlet. Bugylibicska. Halkonzerv. Néhány könyv (mondjuk könyvekben az én éjjeliszekrényem sem szerénykedik. Hat pótpárna. Nagy nehezen elszundikálok, klausztrofóbiás jelenetek üldöznek álmomban.

Arra ébredek, hogy a hátamra tapadt a szeptemberi Cosmopolitan.

Automata

kzt | | | 2007., szeptember 24., 12:39 | | |

Kicsit remeg a kezem, amikor bedugom a vérvértel-automatába a karom. Hirtelen felvillan bennem a kép, amikor tegnap még Try-vel azon nevettünk, hogy vajon honnan tudjuk meg, ha elromlik az automata. Pédálul ha bedugom a karom, és egy véres csonkot húzok ki belôle, akkor nagy eséllyel gyaníthatjuk, hogy valami nem klappol. Persze hívhatjuk, az automata oldalán található telefonszámot, és aprikálnak nekünk egy új, a régihez megdöbbenésig hasonló kart. Csak semmi pánik.

Az automata ma tényleg nem szuperál rutinszeru^en. Csak másodszorra találja el a vénám – ami pedig, most is mint mindig kéken világít ki a könyökhajlatomból – és amikor eltalálja, akkor is masszíroznia kell az eremet, hogy a vér az üvegcsébe csordogálhasson. Szemmel láthatóan még a vérem is alszik. Ez persze nem csoda hajnali hatkor. Try-vel még sötétben kocsiba pattanunk, hogy leszállítson a kórházig. Nélküle kelhettem volna egy órával korábban. Még csak azt sem mondhatom, hogy már korán ágyban voltunk. De dolgozni muszáj. Még akkor is ha vérvétellel indul a napunk. Pontban nyolckor már az irodámban ülök.

Amúgy sima éves rutin vizsgálat, hogy miért van erre szükség, magam sem tudom, de szükség van rá és kész. Legalább egy évben egyszer megbizonyosodhatok arról, hogy kutya bajom.

Mi majd fényképezünk…

kzt | | | 2007., szeptember 23., 22:31 | | |

Hát legközelebb csatlakozz! Izgi volt bizony, és meg is ismételjük! ::D Majd te leszel az, akit előre küldünk hogy lemérje, meddig mehet az ember balesetmentesen ;)…

Énisénis!

balu | | | 2007., szeptember 21., 22:48 | | |

Már az előző kürtőzésnél is akartam írni, hogy szívesen részt vennék a felfedezésben. Fejlámpával, fényképezőgéppel, elefántölő puskával, harcikenuval, és egyéb, hasonló expedíciókon nélkülözhetetlen felszereléssel tudnám segíteni a fehér foltok felszámolását.

Ja, és tudtommal nincs tériszonyom.

Alkalmas vagyok attól még?

Fölfelé a kürtőn II.

Trychydts | | | 2007., szeptember 21., 21:28 | | |

Rutinosan mászom felfelé a horrorfilm-hangulatú vaslétrán, fejemmel már rutinosan nyomom felfelé az öreg csapóajtót; ezúttal azonban nem érem be némi kukucskálással, ki is mászom. Egy nyolcvan centivel a tető szintje fölé magasodó kürtő tetején ülök; körös-körül aszfalt, itt-ott egy-egy antenna és lépcsőházanként két kémény. Hamarosan Kathy is jön utánam, óvatos felfedezőútra indulunk.

Ilyen perspektívából még soha nem láttam Barrytownt; tekintettel a gyalázatos térérzékemre, eltart egy darabig, mire egyáltalán felismerem a környező utcákat; de végül persze sikerül. Fantasztikus érzés; az ember lentről az utcákat amolyan járatoknak érzékeli, amelyekben halad a házak között; felülről az utcák az üres helyek a házak tömbjei között. Persze eléggé fojtogat a tériszony meg a para, a ház szélétől két méterre már csak négykézláb mászkálunk, óvatosan kukukcskálunk a negyvencentis perem fölött; a látvány így is egészen katartikus és lélegzetelállító. Egészen földöntúli idefenn, mintha kilométerekre lennék az otthonomtól, holott, ha lenne nálam egy légkalapács, alighanem seperc alatt az ágyamban teremhetnék.

Kiderül, hogy előzetes sejtésemmel ellentétben csak a mi lépcsőházunkból lehet felmászni ide, tehát elég szerencsés kézzel választottam lakást annak idején; ez persze azt is jelenti, hogy a helikopterről aláereszkedő nindzsák is csak minket fenyegethetnek elsősorban. Mászkálás közben rájövök arra, hogy azért nem látok soha ereszről csordogáló esővizet, mert azt a tető közepén levő kürtők nyelik el, és a ház teljes magasságán végigzúdulva vezetik le a csatornába.

Búcsúzóul még belefényképezünk egy kéménybe, aztán nyomás haza lefelé. Némi nehézséget okoz lezárni a csapóajtót, de végül csak megoldjuk. Különösen otthonos most a lakás, de mi persze már a következő kirándulást tervezgetjük, amikor lesz nálunk állvány.

Anime negyed

kzt | | | 2007., szeptember 19., 18:05 | | |

Pedig én esküszöm nincsen se fém, se műanyag implantátumom, és a bőröm sincs plasztikból! :) :) ;)

Visszatérni a Metropolisz Anime-negyedébe éjfél után, egy underground klubba furcsa élmény.

Az ötlet Cal-é volt, és most itt vagyunk. Ugyan az csak utólag derült ki, hogy gőze sem volt arról mire vállalkozott. A zene ismét gyomormozgató ruganyossággal dübörög az alagsori klubban. Egymás után tódulnak be a 14 évesnél alig idősebb animeklónok. Egy kicsit szürrealista, kicsit nosztalgikus élmény.

Kábé 16 éves koromtól 20 éves koromig forogtam ebbe a társaságban, negyedben, közösségben. A régiek egyből felismernek, köszönünk egymásnak, megjegyzik, hogy hogy eltűntem, és hogy ezer éve nem láttak. Én pedig hajnali háromkor, amikor Vien, és An-chan csókolózni kezdenek a szomszéd kanapén, konstatálom: van, ami nem változik. Ugyanaz a belterjes banda maradt, mint amilyen évekkel ezelőtt volt, csak akkor még Vien Hiu-channel csókolózott, An-chan pedig a gótikus Ichinichi-vel. Teljesen más világ ez. Amikor Cal megkérdezi, hogy milyen érzés most itt lenni, próbálom elmagyarázni neki, hogy tulajdonképpen abszolúte nosztalgikus, és átérzem a feelingét, nem érzem kívülállónak magam, mégsem tudom beleélni magam a buli szellemébe már, és nem is akarom. Ez így van jól. Örülök, hogy mindenféle hiány- és rossz közérzet nélkül tudom a falnak támaszkodva mosolyogva nézni a sok bulizót.

M. elborzadva nézi a fejleményeket. Az az érzésem támad, hogy még életében nem forgott ilyen közegben, és amikor egy 13 éves kifejlett anime-klón pórázon elvezeti előtte 12 éves párját, akivel az imént még egy másik lány csókolózott, akkor kishíján kiesnek a szemei. Mindennapi eset. Legalábbis itt az…

Dam is befut. Közlöm vele, hogy hogy megnőtt. Ez persze nem igaz. Ő is érzi, kicsit rájátszik a sértődöttre, de azért veszi a poént rendesen. Elmeséli, hogy mennyire kibírhatatlan számára a 14 évesek uralomátvétele, végül rövid fecsegés után, leülnek Meo-val a terem egyik nyugodt sarkában álló fotelbe, és magasröptű beszélgetésbe kezdenek Kurosakival, és Rukiával.

Hamarosan porondon a várva várt Visual Kei banda. Bele is vágnak. Egy darabig hallgatjuk őket, majd lepihenünk egy kanapén. Végül Try-san ölében békésen alszom vagy fél órát.

Megtaláltam a strandpapucsot

Trychydts | | | 2007., szeptember 19., 13:04 | | |

Barrytown egy kissé régi építésű telep, különösen a vízvezetékek régimódiak kissé; ezért az életünknek időről időre szerves részét képezi a lefolyótisztítás. Ma már persze nem nagy gond az ilyesmi, elmegy az ember a boltba, megveszi a hiperhatékony vegyületet, belezúdítja a dugulásba, aztán folyik a víz.

Egy idő óta feltűnt, hogy kábé annyi lefolyótisztítót fogyaszt a kád, amennyit a mosogató, holott azért nem tűnt fel, hogy ennyire zaccosak lennénk a nap végére; együnk sem dolgozik uránbányában vagy ipari mocsárban, a Sprawl azért pedig csak elég mérsékelt lehetőségeket kínál arra, hogy az ember aztán a nap végén olyasmit mosson le magáról, ami kihívást jelent egy tisztességesebb lefolyó számára. Gondoltam, itt az ideje némi manuális beavatkozásnak.

Csavarhúzó elő, megfelelő fej beillesztése a mélyedésbe, csavarás… helyett vörösödik a fejem, de nem mozdul semmi. Próbálom így fogni, úgy fogni — jelzem, hogy egy ilyen lefolyó mellé egy magam fajta, mammut méretű teremtménynek már nem olyan könnyű odaguggolnia. Öt perc is beletelik, háromszori szerszámváltással, mire a csavar megmozdul, az elmúlt harmincöt évben alighanem először; innentől már gyerekjáték a dolog.

Fém és műanyagtörmelékek keresztben a nyíláson, plusz három fodrásszalon egyéves termése a lefolyócsavarra csavarodva, szépen összenemezesedve, lemezvágó ollóval eltávolíthatóan. A lefolyótiszító ezek mellett alighanem szépen elsiklott, és kipucolta az alsó szomszéd lefolyóját, ingyen és bérmentve. Saját hajunk le, előző lakó haja le, első tulajdonos haja le, szűrő vissza, csavar vissza, és láss csodát, a lefolyó ismét nyelvi a vizet, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Elégedetten pakolok össze, az emberi ész ismét győzedelmeskedett a természet vad erői felett. De fém és műanyagtörmelék? Azt hiszem, ha hazajön, megpislantom életem párját a kéziröntgennel.

Gyomorkeserű

kzt | | | 2007., szeptember 18., 8:50 | | |

Eddig tartottak a bárányfelhők. Cincoghatnék én szépeket a munkahelyemről, de nem tudok. Igen, a fő probléma leginkább az emberekkel van. Szóval kezdet kezdete óta nem élek a fél órás ebédszünetemmel, hát múlthéten megemlítettem a főnökömnek, hogy esetleg nem lehetne-e… és még végig sem mondtam a kérdést, már vágta rá, hogy persze, persze fél órával előbb elmehetek. Igen, ez lett volna a logikus. Meg is beszéltük. Számára is ez volt a logikus, ám a kollégáknak már kevésbé. Volt, aki valósággal felháborodott azon, hogy mi az hogy én fél órával előbb elmehetek?! – merthogy ez nem fair… – Ehh… nem a fenét! Elvégre azt is megtehetném, hogy négykor lépek le ebédelni, nem? Akkor meg nem mindegy, hogy hazamegyek, vagy a szomszéd utcában lévő csehóba főzelékezni egyet? De igen. Ám a magát visszafogni nemtudó Mr (vagy Miss/Mrs?) „nekemmindenáronebédelnemkellmertkülönbenmeghalok” úgy gondolta, hogy ha ő nem mehet el fél órával előbb, mert szüksége van az ebédszüntére, akkor had’ ne már én se… péntekre ki is tört a balhé. A HR-es jött, látott, és győzött, így tegnap óta megint fél órával többet dolgozom, mint a többiek, mert nekem az ebédszünet akkor sem kell. Ezt meg fogom említeni a próbaidőm leteltekor…

Arról nem is beszélve, hogy a gyanusítottam, nem csak ebédelni szokott, hanem minden órában tart egy 10 perces cigiszünetet… aha, aha… szívesen összehasonlítanám napi ledolgozott óráink számát. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel többet keres nálam. Szóval ezek azok a dolgok, amikbe nem nyugszom bele, hanem változtatok rajtuk. Már csak ki kell várni a megfelelő pillanatot.

Elmaradások szösszenetszerű pótlása kakaóbiztos billentyűzettel

Trychydts | | | 2007., szeptember 13., 13:14 | | |

Tekintettel arra, hogy ezeket a sorokat a Cégtől búcsúajándékba kapott, összehajtható, kakaóbiztos útibillentyűzettel írom, még a szokásosnál is nagyobb a küzdelmem a szavakkal. Biztosan sokat kell még gyakorolnom, mire megszokom, de azt már most érzem, hogy nagyon fogom szeretni.

Az utolsó alkalmat, hogy a Cég új elnökére koccintsak, egyben lezárva a Vöröstündér-korszakot az életemben, életemben előszörki is használom, a saját standardjaim szerint rendesen. Ergo: maradok egy órát. Túlságosan fáradt és túlságosan meghatott vagyok ahhoz, hogy tovább igyak, és ennyi idő is bőségesen elegendő ahhoz, hogy felpácolódjak a nikotin- molasses- és még ki tudja, milyen füstben. Game over, a világ harci klubjai a továbbiakban nélkülem működnek tovább.

Hihetetlenül jól esett, hogy még búcsúbeszédet is mondhattam. Valahogy így hangzott:

Vöröstündérhez hasonlóan én sem csak az utolsó egy évet zárnám le — ma este egy kilenc éves szolgálati viszonyra teszek pontot a cégnél. Különös megtiszteltetés volt számomra, hogy ellentétben a hozzám hasonlóan öreg, vagyis inkább hozzám-hasonlóan dinoszaurusz-korú tisztségviselőkkel, az én pályafutásom nem egy lassan elhalkuló halálhörgésként fejeződött be — a Cég központjában töltött évek talán a legtermékenyebb és a legtöbb kihívással teli időszakot jelentették az életemben. Remek munkatársaim voltak; köszönöm mindenkinek, akivel együtt dolgozhattam, és köszönöm azoknak, akik az én munkámat segítették. Nagyon sok érdekes kihívással kellett szembenéznem, minden feladatot megoldhattam, amit szerettem volna. Tényleg nagyon élveztem, és köszönöm. Sziasztok.

Kicsivel később már nem tudok ennyire összefüggően beszélni, amikor megajándékoznak a Kathy sugallatára vásárolt időtervezővel és ezzel az egészen szürrealisztikus klaviatúrával. Tényleg nagyon fahéj, egyre jobban szokom meg, és most már írás közben is stressz nélkül tudok teázni.

Úgy látszik, idén ősszel kijut nekem a meghatottságtól rendesen — akkor is könnybe lábad egy kicsit a szemem, amikor a Kölök esküvőjén az állami hivatalnok beszkenneli a retiámat, a házassági szerződést hitelesítendő. Amúgy, hivatalos fotós #2-ként fotózok mindenkit, mint az őrült — csorog le a verejték a hátamon az új öltönyöm alatt, miközben megpróbálok minden lényeges momentumot elcsípni. Baromi nehéz, de pontosan tudom, milyen hülyén festene, ha megszólalnék: bocsásson meg atyám, ezt lehetne még egyszer? Ráadásul tűző napsütés, hófehér menyasszony, grafitszürke vőlegény, árnyalatterjedelem kb. 1:1000, fényképezőgép terjedelme 1:256, jó szórakozást kívánunk minden kedves fotósunknak.

Szép Kölök, továbbra is normális Leslie (lehet, hogy még én is jó vásárt csináltam ezzel a rokonnal?), frankó, bensőséges hangulat, remek kaja, csúszós szilvapálinka, és minden sajtótájékoztatónál finomabb pogácsa. Kicsit hamar lépünk olajra, de nem baj, a késő este így már Barrytownban talál bennünket. Mr. Richardson, aki a jeles esemény hallatára meglátogatott bennünket, az előzetes jelentések alapján egészen jól érezte magát, biztos vagyok benne, hogy ha más nem, egy kiadós kulturális sokk mindenképpen kijutott neki belőlünk. Őt is kedvelem különben, és titokban arra is büszke vagyok, hogy tudok nevetni a viccein. Ha native speaker nem is lettem az elmúlt években, de leglábbis érteni értek már mindent.

A nyelvtudásomra amúgy szükség is volt, az utóbbi két hétben összesen kétszer fordultam meg, összesen mintegy 130 perc időtartamra, a Nagy, Titkos Lehetőség székházában, két, húzósabbnál is húzósabb állásinterjún. Mármint, ha tekinthetjük egyáltalán állásinterjúnak, ha az embert felrakják a boncasztalra, és keresztbe-kasul hasogatják mindenféle húzós keresztkérdésekkel. Az overall experience mégsem tekinthető kellemetlennek, sőt, mondhatni, jobban szeretnék itt dolgozni, mint valaha, de hát ez most már nem rajtam múlik, hanem a leendő főnökömön, akit a hurráoptimizmus jegyében most el is keresztelek Ms. Johnsonnak. Ha ő is úgy akarja, akkor az októbert már mint controller kezdhetem meg, és kezdetnek ez mindenképpen nagyon megfelelne nekem. Főleg a tegnapi, amúgy igen feldobós-személyes-barátkozós beszélgetés után Satine-nal. Amióta tudom, hogy ő háromszor fél munkahelyen 13-14 órát dolgozik naponta, azóta tényleg azt gondolom, hogy olyan, hogy sok munka, nekem most egy darabig várhatóan nem lesz, a keveset meg egészen jól bírnám.

További híreink: még mindig kétszer-háromszor annyi teát iszom meg egységnyi idő alatt, mint Csabi (igaz, én már három hete tisztán, cukor nélkül); Jonny röhejes dilemmákkal küzd, és várhatóan belépett céges életének utolsó szakaszába. És, ha már összefutottunk, meghívott egy grillpartyra, és amúgy is tök kedves volt. Egész jól kijövünk, kár, hogy nem még jobban.

Baromi jó ez a klaviatúra, még két dolgot kell megszoknom valahogyan, de gépelni már szinte a rendes sebességemmel gépelek. Ismét fiatalnak érzem magam, aki valami nagyon hi-tech cuccal kísérletezik. Most azon töröm a fejem, elvigyem-e megmutatni édesanyámnak, vagy se. Nem viszem el.

Teljesen más. nem is gondoltam volna, hogy akadnak, akik a helyes, markáns állakra vadásznak főfogalkozásszerűen. De azt se, hogy van olyan, akinél egyszer csak már a moderált kommentekből is elege lesz.

Morwen is down.

Tolvajtempó

kzt | | | 2007., szeptember 08., 22:27 | | |

Szóval ott állunk térdig az ork, gnoll, és goblin hullákon a barlangban, épp a ládákat nyitogatva, amikor rábukkanunk az értékes tiarára, amiről azt a tájékoztatást kapjuk navigátorunktól, hogy nagyon vigyázzunk rá, nehogy a falu lakói tudomást szerezzenek róla, mert abból konfliktus lehet. Buzgón a tiara felé nyúlok, és ártatlanul közlöm társaimmal, hogy majd én elrakom, mire egy emberként vonják össze szemöldöküket a többiek.

– Most mi van? Nem bíztok egy tolvajban? – kérdezem remekül mesterkélt meglepettséggel. – Higgyétek el nem lesz seeeemmi baja!

Ezután következik még egy bravúrosan kivitelezett blöff, és a többiek már be is kajálták a mesém… briliáns volt.

[…]

Őrségváltás az éjszaka közepén. Reynaldo aludni tér, én pedig indulok a barlang bejárata felé, hogy teljesítsem szolgálatomat, és őrködjek a betolakodók ellen. Szóval megyek az alagúton, amikor kiszúrok egy szikla mögött lapuló falusit, persze megyek tovább. Egy óvatlan pillanatban rutinos tolvajjá válok, és ügyesen elrejtőzve szemmel tartom a lapuló falusit. A falusi előbújik a szikla mögül, és elindul a kincstár felé, ahol csapattársaim portyáznak. Most épp alszanak. Tolvaj stílusban macskaként utánasettenkedem, és követem, egészen a kincsekkel teli teremig. Figyelem. A falusi, óvatosan elkezdi felnyitni az egyik láda fedelét, amikor én lazán a falnak dőlök mellre font kezekkel, és gúnyosan oda sziszegem:

– Talán keresel valamit?

A falusi összerezzen, azonnal szabadkozni kezd, végül Reynaldóval biztosítjuk arról, hogy jobb neki a termen kívül, mint benne.

Sok a jóból

kzt | | | 2007., szeptember 06., 22:07 | | |

Az elmúlt hetem kissé zsúfoltabb volt, mintsem azt fizikailag kibírnám pityergés nélkül. Így vasárnap este pityeregtem is egy sort:

– Fáradt vagyok! Aludni akarok! Nem vállalok el több megbízást, ha beledöglök sem!

Tegnap előtt az irodában csörög a mobilom. Ismeretlen szám.

– Cégünk hirdetések grafikai tervezését önre bízná, elvállalja?

Én persze igent mondok. Ez nálam függőség. Imádom a feladatokat. Minél színesebb palettán mozoghatok annál izgalmasabb. A cégnél nap, mint nap készítek posztereket, szórólapokat, hirdetéseket, plakátokat a cég termékeiről, de ez túl egyszínű, ahhoz hogy kielégítsen. Jobb érzés, ha közben modellfotózhatok, vagy hirdetéseket, plakátokat kreálhatok más cégeknek más témában, vagy weblapokat tervezhetek igény szerint, logókat, grafikákat etc.

– Honnan hallott rólam? – kérdezem én, hiszen mai napig nem hirdetek sehol sem, csak úgy előszökkennek legkülönbféle megbízóim a semmiből.

Most sem történt másképp.

– Jó híre van. Ajánlották.

Ilyenkor valamiféle elégedettség áramlik szét bennem. Valahogy élvezem ezt a munkát és kész. Itt az ember megfelelő dózisban kap elismerést, ahhoz hogy jó napja legyen. És ha a megbízott még kellőképp türelmes és simulékony is az adott feladat elvégzéséhez, azt megfelelően honorálják is.

A múlthetem sem telt másképp. Hazamentem 8 óra meló után az irodámból, és itthon folytattam. Ikonok tervezése, képválogatás, arculatjavítás. Szombaton Kölyök esküvőjén fotózás, vasárnap pedig egy modellfotózás egy új belvárosi club belső termébe poszterekhez modellfotók készítése. Volt egy néger, egy fehér, és egy kínai modellem. Érdekes feladat volt. Egész napos meló, de rendkívül izgalmas.

Persze mindennek megvan a maga böjtje. Múlt hét kedden Try-vel este a traumatológián vártuk a diagnózist az orvostól, aki két súlyos eset kezelése között volt oly kedves, hogy kiszambázzon hozzánk a folyosóra, és instrukciókat adjon a kezem állapotának javulása érdekében. Fájdalomcsillapító tapaszt, és gyulladáscsökkentő gél. Ám mikor elhagytuk az épületet a sok véres beteg közt olyan elanyátlanodva éreztem magam a piti kis csuklófájásommal, hogy már magam is elhittem, hogy hipochonder vagyok, és csak odaképzelem az egészet.

Szombat szembesültem először a ténnyel, hogy tévedtem. Vasárnap este már zokogtam, és meg voltam győződve arról, hogy a csuklóm bármikor foghatja magát, és egy vicces pillanatában tőből letörhet. Másnap irány a patika. Fájdalomcsillapító tapasz. Egyszerre kettőt ragasztok fel. Menjünk tutira! Reggel Starry kollégám is felszambázott az irodámba, és meglepett egy gyulladáscsökkentő krémmel. Később Ed hozott nekem egy Twixet, majd Evett süteményt. Én pedig gondosan fáslizom a csuklóm, és ma már nem is fáj annyira. Talán mégis csak hat ez az ápolósdi, én pedig mégsem vagyok olyan hipochonder, mint amilyennek hiszem magam.

A cégen belül viszont tajtékzom a dühtől. Jól mondják sokan: talán oktalan. Ennek ellenére én mégis naponta nekivágnám a monitoromat a falnak, csak akkor nem lenne min dolgoznom. Ehelyett azzal büntetem Dave-et és a főnököt, hogy nem mosolygok rájuk, de legalább ma már Dave-hez hozzászóltam. Vannak olyan érzelmi sérelmek, amik nehezen gyógyulnak, és le a kalappal a cég előtt, hogy ilyen toleránsan reagál a sértődött hisztériámra, mert hát minek is nevezhetném azt, amikor a főnök kétnaponta behív az irodájába, hogy bocsánatot kérjen tőlem, vigasztaljon, és sajnálkodjon egy sort azon, hogy csalódást okozott nekem? Mindegy. Majd egyszer megbékélek, és lecsillapodom, és majd megint mosolyogni fogok. Egyelőre képtelen vagyok rá. Még túl friss ahhoz az élmény, hogy ne akarjam a monitort a falhoz vágni. Az élet igazságtalan. Ez van…

Mindemellett viszont rendületlenül dolgozom tovább ugyanolyan színvonalon, mint eddig, ha nem jobban. Néha át-átszambázom Ed-hez, hogy némi technikai bravúrt sajátítsak el vezényletével, de hát mögötte már 8 év tapasztalata pihen. Végül is nem állok rosszul. A szavam számít. Már elintéztem egy légifelvétel sorozatot, egy új scanner telepítését, egy stockfotó gyűjteményt, és külön élmény volt, amikor a nyomdánk tulajdonosa odajött hozzám, kezet rázott velem, és elismerését fejezte ki az ötletem iránt, hogy újítsunk a nyomdai kivitelezéssel kapcsolatosan, merthogy ő már régóta könyörög a főnökömnek emiatt, de úgy látszik rám hallgat. Szóval a grafikusok, és a nyomdászok élete könnyebb lett tegnap óta.

Az idő lehűlése kifejezetten serkentően hat rám. Ma olyan kiegyensúlyozottnak, és elégedettnek éreztem magam amikor Try-vel itt olvastunk az ágyban a paplan alá beburkolózva. Ilyenkor szinte azt érzem, hogy ennél több nem is kell a boldogságomhoz. Minden porcikám örömtáncot jár kiegyensúlyozottságában.

Szeptemberek

Trychydts | | | 2007., szeptember 01., 8:47 | | |

Azért érdekes, hogyan változik a szeptember jelentése az életemben.

Hat éves vagyok, elvackolom magam az emeletes ágy második szintjén és azt kérdezem édesanyámtól, milyen lesz az iskola. Semmi különös mondja; bemegyek, tanulunk, aztán szünet, aztán megint tanulunk, aztán megint szünet, aztán megint tanulunk, még egy kis szünet, még egy kis tanulás és már jövök is haza. Durván idegen az iskola épülete, elképzelni sem tudom, mit szabad, mit nem, fura, hogy ebben a hatalmas, kétszárnyú (akkor persze még nem tudom, hogy az épületeknek szárnya is van) épületben majd egyedül kell eltájékozódnom. Persze az első nap csak évnyitó, kapunk pár fura dolgot, köztük egy énekesfüzetet, amit aztán később soha többet nem használunk.

Innentől kezdve aztán a szeptember a „szünet vége” szinonímája; összességében véve inkább rossz, mint jó. Persze megint vannak füzetek, amiket majd össze fogok gyűrni; megint vannak új könyvek, amik év végére szét fognak esni, tolltartó, ami sosem húzza nálam egy hónapnál tovább, és találkozunk a haverokkal; de azért szívesebben vagyok otthon vagy pláne a Tanyán.

Az első gimnáziumi szeptemberem aztán megint jobb egy kicsit; ahogy megközelítem a hatalmas bunkerépületet, meglátom a high-tech beengedő rendszert, úgy érezem, fontos lépést teszek afelé, hogy biológus lehessek majd, valamikor, sokkal később az egyetemen. Esetleg kutatóorvos.

A következő ősz persze már egy másik suliban talál, amit éppen akkor rendezünk be; az elsőből eltanácsoltatván, most jött a B terv; még szerencse, hogy viszonylag sok helyre felvételt nyertem. Itt valahogy a szeptemberek sem izgatnak annyira, laza, kellemes hangulat van az iskolában, nem törődöm igazán senkivel, és mások se nagyon törődnek velem, egy-két barátot leszámítva, ami meg kinek nem elég. Kellemes álmodozás, írogatás az órákon, harmadik-negyedikre annyira összekapom magam, hogy még a jegyeim is elég jók.

Az első szeptemberem, mint biológia-kémia hallgató persze megint a boldogság jegyében telik; mostantól csak azt fogom tanulni, amit tényleg érdekel, minden órára bejárok, és vibrálóan érdekes emberek fognak körülvenni. Januárban aztán jól megvágnak, fél év a Könyvtárban, ahol a négyszintes raktár egyik alkalmazottja, később már olvasótermi munkatárs is lettem. A második és a harmadik szeptember az egyetemen még mindig ugyanott talál, egyre rutinosabb öreg róka vagyok, aki egyre kevésbé csinál nagy ügyet abból, hogy egyetemre kell járnia.

Az első éveim a Bölcsészkaron még a rutin kihasználásából és a hajtásból állnak; az utolsó időkben pedig már nincs is igazi különbség a szeptember és az augusztus között, ugyanott, ugyanabban az irodában dolgozom, szeptemberben ott van a beiratkozás kínos réme (bürkokrácia, brrr), de aztán csak időnként nézek be az egyetemre, ahol eredetileg tanulmányaimat folytatom; veterán hallgatóként trükközöm ki a szabályokat és teszem le a vizsgáimat. Mellette dolgozom a cégnél, projektek-jönnek mennek, szeptemberben mindenki készülődik, átadás-átvétel, meg lezárjuk a nyári dolgokat, de aztán jöhet megint a hajtás.

Ez a szeptember megint más. Egyrészt ma van a Kölök esküvője, ami nyilván elég sok mindent megváltoztat az én életemben is; másrészt most nem beiratkoznom kell, hanem állásinterjúkra rohangálnom, és hamarosan, remélhetőleg, tíz év óta először, megint fix munkaidős munkahelyem lesz, megint egészen tűrhető manival, és lényegesen kevesebb feszültséggel. Bizonyos értelemben úgy érzem, rengeteg felgyülemlett energiám van; más szempontból viszont úgy érzem, nagyon is rám fér némi pihenés.

| | |