Annak idején, ha azt gondoltam, vicces akarok lenni, akkor Kogutowic Manó néven írtam alá a földrajzdolgozataimat. Most Kogutowic Manó levelezését tördelem; asszem, ezt hívják a Sors Kiszámíthatatlan Játékának.

Persze a megbízóm megbízója egy fanatikus őrült, vén térképész, aki még rajzolt térképet saját maga is, nem lévén még akkor kifejezetten erre a célra kifejlesztett célszámítógépek, akik műholdfelvételből képesek mindenféle stílusú térképet előrittyenteni, extrapolálni korábbi állapotokra, adatbázisok anyagait önállóan felhasználni stb.

Amikor először megláttam a feladatot, egy rakás kézzel írt papírlapot, azt hittem, elájulok. Aztán kiderült, hogy tök érdekes melóról van szó; gyakorlatilag együtt izgulok Kogutowiccal, hogy a Mélyen Tisztelt Professzor Úr elküldi-e már végre a történelmi térkép korrektúráit, vagy kénytelenek leszünk elbocsátani egy litográfust. (Az egy kis plusz csavar a sztoriban, hogy azt is csak teljesen véletlenül tudom egészen pontosan, hogy mi az a litográfia.) Az is vicces, hogy bár az 1890-es évekről beszélünk, akkoriban sem voltak radikálisan más problémái egy szerkesztőnek, mint manapság.

Amúgy tipográfiailag és állati érdekes kihívás ez a feladat, márpedig ha van valami, amit egyszerűen imádok a kiadványszerkesztésben, az a tipográfia.

Bekopogott az ajtómon a Nagy Titkos Lehetőség. Holnap tesztelik a numerikus készségeimet, kérlek, kérlek, kérlek benneteket, imádkozzatok értem. Vagy azért, hogy felvegyenek netállomás-szerkesztőnek, nekem végül is mindegy. Ez egy szabad ország, mindenki azért imádkozik, amiért akar.