Amikor Barrytownt harminc évvel ezelőtt felhúzták, akkor azért már eléggé lehetett tudni, hogy a globális felmelegedés nem tréfadolog. Ezért a falak kialakításakor egyetlen dolog számított: a legalább hozzávetőleges hőszigetelés. Mivel vészhelyzet esetére a Lakótelep képes magát függetleníteni mindenféle külső energiaforrástól, és korlátozott vízkészletei vannak, ezért gondolni kellett arra, hogy légkondi nélkül se dögöljenek meg a lakók. A problémát amúgy fahéj módon és egy ősember kifinomultságával oldották meg: még a legnagyobb meleg is kibírható, kis légkondi-rásegítéssel egész kellemes, de a fal hagyományos eszközökkel fúrhatatlan. Mindenféle porózus és kőkemény rétegek váltogatják egymást keresztbe-hosszába. Kell hát hozzá az a hiperkemény ötvözetből készült fúrófejjel ellátott, ipari fúrókalapács, ami az ilyesmit is viszi; speciális, univerzális tiplik is kellenek, meg vaskos, tízcentis csavarok még egy sima függönykarnishoz is.

Amikor egy szék tetején állva, ezt a tíz kilós fúrószörnyet a fejem fölé emelve próbálok erőt kifejteni, akkor speciel pont nem is tűnik olyan fontosnak az a függönykarnis. Próbálom magam azzal biztatni, hogy majd milyen jó lesz ez, ha megint hőségriadó lesz, a délkeleti fekvésű lakásomon zúdulna be a vakító, fehér fény, mi pedig két perc alatt el tudunk majd sötétíteni. Elkészülnek a lyukak, jöhet a csavarozás. Egy egész csavarhúzót elhasználok a projekthez, mire felkerülnek a kampók a falra. De van függönyünk, és kábé ez itt a lényeg.

A pincetárolóm nagyobb, mint ami valaha is a rendelkezésemre áll — apróbb szépséghiba mindössze, hogy hosszában keresztül megy rajta egy fél méter vastag szennyvízelvezető-cső, valamint, mivel pont ez a tároló a lépcső alatt van, felállni nem tudok benne. Ehhez képest a pókháló, a málladozó fal már csak gyerekjáték. Amúgy se sűrűn járok ide, néha eldeponálok ezt-azt, ami egyelőre nem fog kelleni — egy ősrégi mikroszámítógép abszolút nem mikroméretű alkatrészeit, több láda dokumentációt, mindenféle kétes értékű dolgokat az életemből, amit egyszerűen nincs szívem kidobni. Eddig ezek a cuccok csak úgy szétszórva voltak az egyenletlen betonpadlón — most viszont csinos kis ládatornyokat építek, remélhetőleg fordított használtsági sorrendben, leghátul elhelyezve azokat a dolgokat, amire minden bizonnyal már csak egy másik lakásban lesz szükségem. Édesanyám könyvelési dokumentációját relatíve előre teszem; a kocsi kerekeit meg a fal mellé rakom, a későbbi reménybeli rakodási útvonaltól jó messze. Kábé megtízszereződik a helyem a végére. Némi vacillálás után az ősrégi plottert felnyomom a torony tetejére, aztán csao. Érdekes tapasztalattal vagyok gazdagabb, ezen kívül most már egész jól tudok műanyag tárolódobozokat sötétben összeszerelni. Felfelé menet már az jár a fejemben: vajon tudnék drivert írni a plotterhez egy újkori számítógépen?