Az én 7 dolgom

kzt | | | 2007., július 29., 23:44 | | |

1. Még züllött tini koromban szeretőt játszottam egy többgyermekes apa oldalán – végül egy másik szeretőjével összefogtunk látván, hogy mennyi embernek okoz fájdalmat a viselkedésével (köztük nekünk is), és derekasan összekuszáltuk az életét. A másik szerető azóta a legjobb barátnőm.

2. Gyerekkoromban gyakran volt halálfélelmem. Még ma is van néha, de sokkal ritkábban.

3. 15 évesen engedély nélkül felszöktem a metropoliszba szilveszterezni a farmról. Akihez mentem azzal aznap összevesztem, és mivel tök egyedül voltam a metropoliszban, a másodunokatesómat hívtam, és ő mentett meg végül azzal, hogy elvitt magával egy házibuliba.

4. Csókolóztam lányokkal. Sokkal.

5. Gyerekkoromban volt egy farmunk, és a tesómmal elmentünk lófrálni a földutakra, egyszer csak észrevettük, hogy egy medve cammog előttünk. Nagyon megijedtünk, és elkezdtünk visszafelé szaladni. Aznap ugyan bemondták a rádióban, hogy egy medve elszökött a cirkuszból, ami nem messze volt a farmtól, de senki se hitt nekünk.

6. Na erről még tényleg soha nem írtam, és mindig igyekeztem letagadni. Dohányoztam pár évig, és rendszeresen szétcsaptam magam bulikban.

7. Tök szánalmasnak tartom az olyan embereket, akik nyíltan rányomulnak más kedvesére/párjára/élettársára, és nem veszik észre, hogy mennyire zavarja ez a pár mindkét felét. Legszívesebben adnék nekik egy pasit/csajt, hogy lehiggadjanak, elfoglalják és észrevegyék magukat, hogy ne zaklassák a boldog kapcsolatban élő duót feleslegesen. Na meg hogy a duó tagjainak ne azon kelljen fejüket törniük, hogy hogyan éreztessék tapintatosan és burkoltan az illetővel, hogy feleslegsen töri magát…

7 dolog rólam, amiről még nem írtam

Trychydts | | | 2007., július 29., 23:09 | | |

Na jó. (És na jó.) De csak röviden.

1. Tizenhat évesen voltam először szerelmes, és agyongyötörtem vele a szerencsétlen lányt, aki az istennek sem akart belém szeretni. Bocs.

2. Néha eszem egy kis nagyszemű sót, csak úgy magában.

3. Az első saját szobám 3,98×1,75 m alapterületű volt; azért költözhettem én ide a 20 négyzeméteres, Kölökkel közös szobánkból, mert egyszer felporszívóztam, amikor neki kellett volna.

4. Gyerekkoromban hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy felnőtt koromban angóranyulakat fogok tenyészteni, és a szőrükkel fogok kereskedni.

5. Ugyancsak gyerekkoromban szentül hittem, hogy a vadgesztenyét lehetséges pénzért árusítani.

6. Nem lehet akkora hideg, hogy sapkát húzzak a fejemre.

7. A csúnya és igazságtalan szakításokat nem tudom megbocsátani sem magamnak, sem másnak.

Akinek ezúton (és csak ezúton) megpróbálom továbbpasszolni: Balu, Morwen, Nalyo, algi és Kathy Zoei Torrance, aki a véletlenek szerencsés összejátéka folytán szintén itt bloggol.

Új hely, új cég…

kzt | | | 2007., július 28., 10:37 | | |

Hát hiába… :D van egy háztartásbeli tündérem, mert feminista filozófiából diplomázott. Azért érdekes tapasztalat, amikor megfordulnak a dolgok. Remélhetőleg ugyan csak egy kis időre, és hamarosan mindketten egy külsős háztartásbeli tündérért foguk nyafogni, aki némi pénz ellenében elmosogat.

A meló. Nos, nagy változás az eddigiekhez képest, hogy hajnali hatkor kelek, hogy munkába menjek. DTP operátor kötőjel grafikusnak lenni eddigi tapasztalataim szerint jó. Reggel az asztalomra helyeznek egy papírt, amire a főnök a napi teendőket kaparja fel – egyébként olvashatatlan írásával – aztán kezdődhet a munka. Evaa kérlek nyomtasd ki nekem ami a C1 könyvtárban van, 5 példányban… és Evaa kinyomtatja. Sandy keress nekem képet ehhez, és ehhez, ha nincs kép csináltass már a srácokkal, és fél óra múlva a mappámban van a kívánt kép. Van asztalom, gépem, klassz kis helyem, ugyan ez mind még nem az enyém, hanem az épp vakációzó kollegáé, de jövő hét közepétől lesz nekem is birtokolni való asztalom, birtokolnivaló számítógéppel. A kollegák fiatalok, és kedvesek. Egyik kedvencem G, akivel remekül el lehet fecsegni az időt szöszmötölés közben.

Pénteken egy kicsit tovább maradok, mint kellene. A főnök odajön az asztalomhoz, és közli velem, hogy péntekenként az a szabály, hogy mindenki másfél órával előbb hazamehet. Egyébként sem olyan szigorú ez a rendszer. Ha késel, késel… evvan. Csak csináld meg amit kell. Még a konyhában fecsegünk egyet a főnökkel a sportról, meg az egészséges táplálkozásról, hevesen bólogat látván, hogy mennyi folyadékot öntöttem magamba a nap során. Még megvárom G-t, hogy végezzen – legalább lesz kinek szórakoztatnia, míg a városba érünk, és szórakoztat is. Be nem áll a szája… mosolyogva borulok Try nyakába a vízesésnél, és még sétálunk egy hosszút a városban. Fagyit nyalunk, később beülünk még a moziba, aztán mikor hazaérünk, én egyszerűen elalszom számítógépezés közben… nem panaszkodom :).

A majdnem elfelejtett vacsoravendég

Trychydts | | | 2007., július 27., 11:42 | | |

Geebee ezúttal nem fikázza a kaját, ízlik neki minden, termel is rendesen, mondhatni ő a legjobban, pedig Kathy és én is elég éhesek vagyunk. Még szerencse, hogy van mit enni. Ha Kathy nem hív fel érdeklődve, hogy na, mit főzök a vendégünknek, akit a céges konferencia utolsó estéjén, tíz perc üveges szemekkel a semmibe bámulás után hívtunk meg, akkor alighanem pánikba estem volna egy pár percre. Mondjuk akkor Geebee most a Kölöktől kapott infrás melegszendvicssütőt csodálhatná, és zabálhatná a saját készítésű szendvicskölteményeinket, szóval nagy gáz akkor sem lenne. Én azért mégis jobban gondozva érzem a szakács-reputációmat ezen alamleves és tradicionális olasz bolognai által. És akkor még fagyi is van, szóval a bűvös három fogás is összejött.

Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan idő, amikor én és Geebee találkozunk, és nem a Céges pletykák teszik majd ki a társalgás ötven százalékát. Még szerencse, hogy Kathy most elszerződött totál máshová, szerencse, hogy Balu és Calair mindig remek beszédtéma, szerencse, hogy az édesapja életében is lezárult egy korszak; így legalább van miről másról beszélni. Szerencse, hogy kiderül, hogy Geebee is remek hobbi-kibernetikus, mutat pár új parancsot Pufóka Y.G.L.O.O.-val, és Sammyt is átprogramozza nekünk egy kicsit.

Másnap reggel hatkor korán kelek, a fiatal DTP-operátor csak a takarót húzza a fejire, pedig ő fog munkába menni, nem én. Én csak tízórait készítek: májas ízesítésű algapástétom, szintetikus sonka, paradicsom, bagett, margarin. Szeletel, ken, karikáz, ragaszt, csomagol. Csao Dahling, húzzá dógozni, én meg elmosogatok meg módosítom a szerződést a netszolgáltatóval, hiszen momentán többet fizetünk érte, mintha mikrohullámú szerződésünk lenne Alaszkában. És lesz vacsi, mire hazajössz, mert feminista filozófiából írtam a szakdolgozatomat.

Ja, nekem is lesz ám állásinterjúm, az első a cég vezérigazgatójával, jövő hét pénteken. Rágjátok a körmötöket. Tövig, ha szabad kérnem.

Lélekvándorlás

Hermione | | | 2007., július 26., 23:09 | | |

Kiejtettem kezemből a bevásárló szatyrot, elnyúltam a kanapén, hogy pihenjek egy kicsit, amikoris körbepillantottam és megéreztem, hogy nem jól van, ahogy van. Kényelmetlen érzésem elhessenthetetlenül úrrá lett rajtam, és elkezdtem bútorokat tologatni. Visszaidéztem a tanultakat; eszembe jutottak az arányok meg egyensúlyok, gondolatban felszabdaltam felkockáztam a teret, rájöttem, hogy eddig fittyet hánytam a kötelező közlekedő folyosókra és a meghitt beszélgető terekre, megállapítottam, hogy nem csoda, hogy rám tört a nyughatatlanság, itt ugyan szegény csí sem tud áramlani, tenni kell valamit!

A televízió állványa már régen szálka a szemben, ezzel kezdtem. Kirángattam a zsinórokat, feltekertem a szőnyegeket, kitelepítettem a virágállványt a sarokból betelepítettem a tévét hifistől, az állvány helyére beszuszakoltam a második komolyabb örökségemet, a bronz virágtartót, amit anno gyerekkoromban még Yodától könyörögtem ki és akkor. Megállapítottam, hogy újfent fittyet hánytam a kötelező közlekedő folyosókra a meghitt beszélgető terekre, megállapítottam, hogy itt ugyan szegény csí sem tud áramlani, tenni kell valamit!

Kigurigattam a szerencsére kerekes tévé és hifi állványt a sarokból, kiszuszakoltam az örökséget az újonnan kinevezett helyéről, visszagörgettem a tévé és hifi állványt oda, ahol eredetileg volt, visszacipeltem a bronz virágtartót a sarokba, felmostam a virágtartó és tévé és hifi állvány helyén ha már egyszer üres a sarok használjuk ki a jó alkalmat!) letöröltem homlokomról a verítéket, lerogytam a kanapéra és Megállapítottam, hogy szegény csí valószínűleg még mindig meg van szorulva valahol, itt bizony még mindig nem tud áramlani , amikoris csöngetek. Megérkezett az én egyetlen fiacskám. A kissé szétzilált környezet látva körbeölelgetett, meglapogatta a hátam és megkérdezte. mivan muterarc, belédszállt a nagyi lelke?

Tényleg. Alighanem ez történhetett! Meglátogatott egy órácskára és kiélte kedvenc szenvedélyét. Mindig fáradhatatlanul rendezte át a lakást, tologatta a bútorokat. még meg sem szoktuk így legközelebb már úgy volt, megtöltve némi ideológiával, hogy ugyebár itt a tavasz (nyár, ősz, tél) azért most így praktikusabb. de mi tudtuk, hogy mindennek köze nincs az évszakokhoz, passziózik. Aztán minden logikát nélkülözve télvíz idején tapétázás ürügyén összecsődítette kedvenc fiú unokáit és állta a koszt meg a bűzt, csak hogy lássa a kis édeseket neki tüsténkedni. Igen, nincs kétség, csak ez történhetett, mert mindeddig évtizedeket képes voltam leélni a 4 fal között úgy, hogy még a szőnyeg fekvési szögén sem változtattam. Magamtól biztosan nem őrültem volna meg. Még hálás lehetek, hogy csak ennyit huncutkodott és nem rángatott bele egy lakásfelújításba.

Fejvadászok…

kzt | | | 2007., július 24., 18:56 | | |

Nos, tegnap meg volt az utolsó állásinterjú is, most a személyzeti osztályon. Interjúvolóm átkísért egy másik épület, egy kis irodába. Ott egy székben ült Ms. Tökéletes. Első ránézésre megmondta róla az ember, hogy a legújabb széria szám alatt legyártott cyborgról van szó. Egy dögös szőke fogadott. Magas volt, az alakja tökéletes, karjai formásan izmosak, haja szorosan hátrafogva, mellein feszült a blézere. Vastag rózsaszín száját széles mosolyra húzva üdvözölt, és duruzsuló megbabonázóan szimpatikus hangján kért, hogy foglaljak helyet. Leültem, velem szemben pedig helyet foglalt két interjúvolóm, hogy még egy pár kérdésre válaszolva eldöntsék, hogy igazak-e a rólam szóló hírek. A kérdezz-felelek elkezdődött. A nő kérdezett, és pedig a legjobb tudásom szerint válaszolgattam. Az egyszerűbb kérdéseket szinte meg sem értettem.

– Ön pontos?
– (Mi a fasz!?) – gondoltam. – Igen, pontos vagyok – válaszoltam.
– Az állásinterjú összes fordulóján 5 perccel a megbeszélt idő előtt már itt volt. Sosem volt vele probléma – tette hozzá gyorsan a marketing manager.

A nőt tényleg a pontosságom érdekelte. Képtelenül jelentéktelen részlet szerintem, főleg miután a marketing manager kifejtette, hogy tök mindegy, ha késik a beosztottja, a lényeg hogy aznap a munka el legyen végezve. Oh, je…

Még futottunk egy utolsó kört, hogy találkoztam-e már a plakátjaikkal, szórólapjaikkal. Egészen véletlenül a valóság az volt, hogy igen. Megkérdezték melyikkel, és valami csodálatos módon, még a szórólapra magára, és a reklámozott márkára is pontosan emlékeztem. Megkérdezték tetszett-e. Kifejtettem róla a véleményemet… ja, és egyébként nem tetszett. Amikor pedig elmagyaráztam, hogy miért nem, a manager kitörő örömmel fogadta meglátásaimat. Talán túlzás is volt…

Nos, ma jött a telefon; a szőke bombázó hívott a személyzeti osztályról, hogy gratuláljon, enyém az állás, csütörtökön kezdhetek. Tehát csütörtöktől vár a szirupcirkusz, hogy kiéljem kreatív hajlamaim rajta a légkondicionált irodámban, mint a marketing csoport új DTP operátora, kötőjel grafikusa.

Pacal ‘n People

Trychydts | | | 2007., július 20., 15:07 | | |

Azt hiszem, ha lenne egy teknőctarka macskám, amit nevezhetnék Pacalnak, azt tényleg el tudnám viselni, még a macskakaja és -alom bűzével együtt is. Világéletemben a teknőctarka volt a kedvenc macskaszínem, erre nekem csak a heveny neurózisban szenvedő, szénfekete Jackson Pajtás jutott.

Amúgy nekem semmi bajom a meleggel, már feltéve, ha dönthetem magamba a teát egész nap, és fürödhetek naponta négyszer fél órát tizennyolc fokos vízben. Szerencsére ezt megszervezni még nem egy nagy logisztikai feladat, és a Kathy által felinstallált sötétítőfüggönyt sem tudom túlértékelni, pedig komolyan dolgozom ezen a kihíváson. Meg hogy az előző hűtőnket leinstalláltuk a pincébe, így most hely is van a lakásban, plusz egy régi-új perzsaszőnyeg.

Cal remek házigazda. Teletömi az embert máktortával, remek mesélő, tud atmoszférát teremteni, meg citromos English Breakfastet főzni, designos üvegkancsóban szervírozva. Fahéj konyhája van, old school edényekkel, ahol el lehet készíteni a mexikói palacsintát, miközben a sütőben sül egy valódi, A-kategóriás máktorta, és toleránsan napirendre tér a fölött a tény felett, hogy míg a recept határozottan azt írja elő, hogy addig fűszerezzük a tölteléket, amíg az nem “lángol”, a végeredmény egy evőkanál Tabasco szósz és egy rakás chilli hatására is éppen csak pikáns. Nem baj, azért a cucc így is szépen elfogy, hallhatunk egy rakás jól előadott sztorit, és többé-kevésbé egyenlő arányban rángatjuk ide-oda a társalgás fonalát — M-Z-t is beleértve. Tekintettel arra, hogy nekem az alapprogramomba van belekarcolva, hogy az MZ-féléket kedvelnem kell, nagyon határozottan örülök annak, hogy M-Z esetében ehhez nem kell tolerancia-tablettákat szednem. A szellem napvilága szerencsés pillanatban kandikált be az ablakán és ez elég szuper.

Attól már egy kicsit elszoktam, hogy falkányi biológussal együtt múlassam az időmet, de ez persze nem zavar abban, hogy bezabáljam a Nalyoék által előállított, hiper hidegkaja-költeményeket, külön figyelmet fordítva a májas-szalonnás ízesítésű szójafalatkákra. Kellemesen nosztalgikus este volt, érdekes volt belegondolni, hogy régen szinte kizárólag az ehhez hasonló fajzatokkal barátkoztam, mi több, Szeve valamikor kollégám is volt a Cégnél (Nalyo is, meg persze Balu is, de ők semmit nem tettek hozzá az össz-nosztalgiámhoz). A végére az égvilágon mindent megtudok az ürgefogás rejtelmeiről, sőt, nalyo még abba is beavat, miért sorakozik sok-sok, tűkkel teledöfködött, Trychydts-hajszálakkal kipreparált Voodoo-baba a polcokon. A tanulság: ha elkészült a szakdolgozatod, fogd be a pofád; az ökölógusokat jó hírekkel etetni és piszkálni szigorúan tilos. Legközelebb minden bizonnyal így teszek majd, különben aligha lesz megint lehetőségem arra, hogy literszám görgessem magamba a jéghideg Canada Dry-t azoknak a mennyezetig érő könyvespolcoknak az árnyékában. Amúgy ki tudta, hogy nalyo egyszer képes volt kiporszívózni egy tranzisztort egy deck belsejéből?

Leah, aki mostanában foglalja le a napjaimat, meg egy jó fej. Nyugodtan, a nyalizás látszata nélkül leírhatom ezt itt, hiszen magyarul egy árva kukkot nem beszél a drága, montrali egyetemista-csemete lévén, afféle pszeudo-rokon, akit nekem kell guide-olnom, ha már elugrott egy kicsit ismerkedni a Sprawl rejtelmeivel. Végigrandalírozzuk a kedvenc helyeimet: a Vörös Oroszlánt, ahol megtanítom kanasztázni, én pedig megtudhatom, milyen az a “no mistake Uno”; szerzünk zacskós vizet a helyi katasztrófavédelemtől, természetesen nem azért, mert nem maradnánk nélküle életben, hanem mert fun. Tízperces történelemórát tartok fél éjfélkor a város közepén, és együtt nézzük meg az új Harry Potter tridet. Ma meg megyünk, megnézzük, hogyan őrülnek meg mifelénk az utolsó kötet kijövetelének örömére. Szerencsére ott még nem tartunk, ahol Tükörországban tartanak, egyelőre senki nem sátrazik a könyvesboltok előtt — így azt hiszem, ma este nyugodtan otthon hagyhatom a sokkolómat.

Napról napra…

kzt | | | 2007., július 18., 12:35 | | |

A buli az buli… tök jól telik ez a hét… bár most egy kicsit elbizanytalanodtam. Tegnap este Leah-tól hazafelé tartva végigsimítom a csuklóm, és meglepődve látom azt, ami Try is.

– Nincs eltörve? – kérdezi meglepődve a dagadt csuklómat mustrálva.
– Nem… észre sem vettem eddig, csak most, ahogy hozzáértem.
– Nem fáj?
– Cseppet sem…

Most viszont fáj, és még mindig be van dagadva. Ezekszerint az esés nagyobb volt mint gondoltam. Tanulság: mindig mossatok fel, mielőtt csúszós talpú papuccsal a vizes fürdőszobába léptek…

Nos gyors áttekintés: a konferenciáról hazatérve nem volt sok alkalmunk a pihenésre. Szombat este már Nalyoéknál kortyoltunk a finom bort, és ettük az isteni hidegtálakat, salátákat. Balu is ott volt, és viccekkel fárasztotta a népet. No meg ment a sztorizgatás ezerrel :).

Másnap Calair-ékhoz volt meghívásunk. Ott Try főzött, én pedig kuktálkodtam körülötte. Igazán jól éreztem magam. Sokat dumáltunk, és még a mexikói szintetikus babból kreált chilis palancsita is állati jó lett. Sajnos igazi kukoricalisztet nem találva, azt is szintetikussal helyettesítettük, de így még erősebben lehetett érezni a kukorica ízt. Ezt Calair-ék is megjegyezték.

Tegnap pedig Leah-ot – Try Amerikából ide látogatott rokonát – navigáltuk keresztül a fél városon, ami a lakástól, a moziig vezető utat jelentette. Leah aranyos, kedves, és szimpatikus lány… ráadásul még döcögős angol tudásom sem nagyon izgatta. Jó volt egy kicsit angolkodni. Egyértelmű jele volt annak, hogy hiába nézek angolul filmeket, a beszédet még gyakorolnom kell :). Szóval moziztunk egyet, és amikor jöttünk haza akkor vettem észre, hogy a csulóm dagadt…

Hajtás

kzt | | | 2007., július 14., 12:47 | | |

Az egész ott kezdődött, hogy kedden hajnali ötkor üzleti megbeszélésem volt. Mindenki csak nézett, de hát ha hajnali ötkor van megbeszélés, akkor hajnali ötkor van. Szóval az irodámban ültünk kilencig, aztán hazajöttem, és Try kérésére összedobáltam magunknak a konferenciára a bőröndbe valót. Meg persze délután kettőig – nem éppen zökkenőmentes forgalmi forgatag közepette – Try édesanyját is leszállítottuk a New York-i járatához, aztán már indultunk is a konferencia helyszínére. Szóval nem voltam valami kipihent.

Munka meg volt bőven. Csak úgy kattogtam a fényképezőgéppel. Minden előadáson, workshop-on részt vettem. A bulikat, csapatépítőket is fotóznom kellett… a programok közé beépített fél órás szünetek csak arra voltak elegendőek, hogy ledőljünk az ágyba, aztán már kelhettünk is fel. A csúszásokról nem is beszélve.

Amit élveztem az a Jonny-s rögtönzött csapatépítő volt, amin nem mint fotós, hanem mint részvevő vettem részt. Mivel aznap Aeron szabotálni kívánta munkámat – gondolom személyes bosszúként a pár hónapja neki címzett levelemre – én viszont később örömmel jelentettem ezt a felsőbb vezetőségnek, akik felháborodásukat fejezték ki a dologgal kapcsolatban, és rögtön intézkedni kívántak az ügyben. Ekkor már inkább mókás volt a dolog. Jól szórakoztam. Főleg amikor a Jonny-féle csapatépítő egyik állomásán Aeron is ott volt. Meg mellette néhány vízipisztoly… valószínűleg félreérthettük a feladatot, mert a pohár helyett – amit meg kellett volna tölteni vízzel – mi inkább Aeron fejét céloztunk nagy élvezettel. Bár nem tudom mennyit érzékelhetett ebből a ittasan tántorgó delikvens szenvedő alany…

Persze így is feltaláltuk magunkat Try-vel és találtunk szórakozási lehetőségeket, de erről már Try írt :). DIE HAAAAAAAAARD!!!

Azért alapvetően nem volt rossz csak fárasztó… a helyszín gyönyörű volt, ha kicsit több szusszanásnyi időnk van, még élvezhettük is volna egymás társaságát, de hát a meló az meló…

A hétfői állásinterjúról még nem is beszéltem. Tíz perces csevegés után az interjúvolóm megkérdezte tőlem, hogy van e kedvem mac gépen egy általam eddig nem használt programban megoldani egy feladatot… csak úgy kíváncsiságképpen – tette hozzá. Mit tehet ilyenkor az ember: lelkesen rávágja, hogy persze szívesen megpróbálja, hiszen imádja a kihívásokat. Így megpróbáltam eligazodni egy kínainak tetsző feladat értelmezésében, hogy megoldjam azt egy számomra teljesen idegen interface-en… szóval valójában a mac leginkább egy mézeskalácsból és gumicukorkákból összerakott szirupcirkusznak tűnik. Inkább röhögőgörcs kerülgetett a használata közben, mint a pánik. Viccesek ezek a grafikus felületek.

Alig két óra múlva már teljesen otthonosan mozgok a rendszerben, és kész a feladat is. Az interjúvolóm, még a végén visszahív beszélgetni. Megkérdezi hogy tetszett a dolog, azt válaszolom élmény volt. Majd vázolja hogy 25 jelentkezőből kell majd választaniuk hármat, és majd ez a három fogja összemérni a tudását ahhoz hogy kiválasszák a legmegfelelőbbet. A héten még hívnak. Így búcsúzunk el, és szerdán tényleg hívnak. Benne vagyok a kiválasztott háromban. Mivel én épp a konferencia kellős közepén vagyok, velük is ismertetem, hogy pénteken semmiképpen nem tudok ott lenni a pénteki állásinterjú második fordulóján, ezért a kedvemért egy héttel eltolják… megköszönöm.

Jó itthon ismét… még ha nyakamon van egy halom meló akkor is… :)

Három nap padlógáz

Trychydts | | | 2007., július 14., 11:22 | | |

GRD-83 utódjának utódja, akit mellesleg ő maga szerelt össze, CSNN-01 igazán vicces kis pozitronrobot. Szemrebbenés nélkül adja elő, hogy szakmai alkalmasságom megítéléséhez előbb mérlegelnie kell, amit én mondok, illetve amit GRD-83-tól hallott. Próbál szabadkozni, de megnyugtatom, hogy mérlegeljen csak nyugodtan. Hét év hivatásoskodás, két év országos ügynökségnél eltöltött idő, wc-papír hosszúságú publikációs lista, egy frankón futó cikkblog, Vöröstündér és Hu Fei elismerése után nekem végképp nem fog álmatlan éjszakákat okozni, hogy neki, egy év tapasztalattal a háta mögött még vannak kétségei irányomban. Kissé persze mindig meglep, mennyire nem érteti, hogy részlegvezetőnek lenni: felelősség. Nem tudja, hogy, a klasszikus mondást parafrazálva, ha egy részlegvezető azt mondja: “talán”, az azt jelenti: “nem”; legalább ennyire fontos, hogy aki azt mondja, “nem”, az még nem is igazán részlegvezető. Abba bele sem merek gondolni, mi van akkor, ha a GRD-83-tól hallottakat Vöröstündér vonatkozásában is mérlegelni akarja.

Továbbra sincs valami nagy véleményem a cégvezetésben dolgozó informatikusokról. Lehet, hogy ismernek olyan varázsszavakat, hogy “DHCP”, “root jelszó”, “RSS feed”, satöbbi, de nem látják rendszerben a dolgokat, és nincs rálátásuk a dolgok szélesebb kontextusára. Ugyanakkor meglepő módon hisznek tudásuk abszolútságában, még akkor is, ha az alapokon kívül mást nem nagyon ismernek. Az egyik kollégának például meglepően progresszív gondolatai vannak, amik mentén nyilván frankón tudunk majd építkezni — mégis, amikor szakmáról van szó, akkor hihetetlenül sok energiát kell fektetnem abba, hogy a szakmai tévedéseit reszelgessem.

Elég húzós pár nap áll amúgy mögöttem; a céges konferenciák persze sosem a sétagalopp jegyében születnek. Az azonban még nekem is egy kicsit fárasztó, ha napi tíz órában kell százötven százalékot adnom, lévén egyszerre workshop-felelős és Kiadvány Man. Úgyhogy abszolút lelkesek vagyunk, amikor éjjel fél egykor, a záró rendezvényt már be sem várva üthetjük meg az utat Kathyvel — a civilizációba való visszatérésünket pedig egy Háromórás Hajnali Hamburgerrel ünnepeljük meg egy Barrytown határában levő autós gyorsétkezdében.

Továbbra is gyűlölöm a csapatépítő játékokat. Meglepő módon most a Jonny által összerántott darab volt a humánus, élvezhető és agytornáztatós, és a Tündérklán által szervezett a megalázóan, fantáziátlanul fingatós, ahol tré szintetikus löttyöket kell vedelni, fantáziátlan témákra kellett performanszokat rendezni, és obszcén szavak sűrű használatával a leginkább érvényesülni. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy indián vér is csordogál az ereimben, mint hogy túléltem.

Ami nem a szakmai programhoz tartozik: lejátszottam Kathynek a Die Hard 2 és 3 kétszereplős, öt-öt perces bábfilm-adaptációját, lévén most már nagyon ki vagyunk hegyezve a négyes verzióra, az elsőt pedig hétfőn néztük meg, egy kis utazás előtt szimstimezés jegyében. Fergeteges sikert arattam, Kathy nevetett annyit, mintha az egész filmet látta volna. Amúgy meg olyan záró-animációt rakott össze a záróbulira, hogy csak úgy néztem.

Láma

kzt | | | 2007., július 08., 21:11 | | |

Ha lesz egy lámám, Raffaellónak fogom hívni.

Akkor most okos is leszek: az embereknek sok fajtájuk van. Van idióta, elmebeteg, paranoiás, és így tovább. Vicces dolog ez a rendszeres fűggőségből űzött blogolás… vissza se merem olvasni egykori fűggőségből vezetett blogomat. Belepiruknék ugyanis… miket le nem ír az ember önmaga lelkének kielégítéséül…?! Kész patetikus agyrém… :)

Szóval körül néztem, és körülöttem vannak: idióták, elmebetegek, paranoiások etc. És mindezek között egy valaki volt, akinek ugyanolyan a frizurája, mint az enyém – és azt mondta tökéletesen megért, és totál azonosulni tud velem, mert ő is hasonlón megy most keresztül (ez gyakran volt így velünk régebben is – talán ezért jövünk ki ilyen jól). Ő speciel nem blogol, ám pont jókor keresett meg. Azt mondta eltűntem. Én mindig eltűnök. Hál’ istennek megtalált. Szavai, mint méz a torkomat, úgy simogattak… konzekvencia: elég, ha van valaki, akivel megbeszélhetsz ezt-azt, és mivel Chloé most épp a Tükörvilágban rostokol – egy szebb jövő reményében – egészen decemberig, most MissT-vel fogok sétára indulni, és beszélgetni… Chloé-nak marad az e-mail adta szó, és a viszontlátás jövője…

Try-vel legújabb játékunk az örökéletű kockajáték, ami annyira egyszerű, hogy a szabályokat még egy MI-állat is megérti. Így még izgalmasabb ;). Ezt követi majd hamarosan egy kis szerepjátékos duózás, amiben letesztelhetem végre Try-t, mint KM-et (gyengébbek kedvéért: KalandMestert), amihez már programozza nekem, a VR-szemüvegemmel kompatibilis megfelelő MV-t (MesterségesVizualizációt).

NlGmnStrdst

Trychydts | | | 2007., július 08., 9:53 | | |

Odavágom a könyvet

Ez a könyv rossz. Nem úgy rossz, ahogy az a repülős könyv Exupérytől, amit csillogó szemekkel nyomott a kezembe még Balu, és ami irodalmilag tényleg oké, de csak a repülés, a repülés, a repülés, a repülés, a repülés és a repülés után képes bármi másról szólni. Nem úgy rossz, mint amikor egy bizonyos kortárs szerző művét csak nagy nehezen tudtam végigrágni, mert abszolút nem nekem szólt, de aztán állati izgalmas volt vitatkozni róla az egyetemen, pláne, amikor kiderült, hogy ordas rajongói is vannak. Úgy rossz, hogy olvashatatlan, de ráadásul, mindennek a tetejébe kiszámítható és tökéletesen üres is. Egy nagy nulla, az első egy-két fejezet becsábított az erdőbe és onnantól kezdve merő frusztáció volt minden betű. Mondom ezt én, aki egy hétvégén elolvastam 900 oldal klasszikus görök filozófiát és levizsgáztam hármasra; mondom ezt én, aki tanulmányai során sajnos nem tudta megkerülni, hogy Hegelből is elolvasson és értelmezzen száz oldalt. Most azt mondom: keblemre, Friedrich!

Az Amerikai Istenek, erre már sokadszorra jövök rá, valószínűleg csak azért működött, mert egy monumentális eposz. Képzeljük el az Odüsszeiát kisregény-formában, és rögtön rájövünk, mitől is kevesebb még a nullánál is ez az írás. Ha valaki egy tornaterem nagyságú teret rak ki mozaikokkal, akkor az ad teret annak, hogy az ember értékelni tudja a látvány összetettségét, a kis, egymásba kapcsolódó töredékeket, a képeskönyv-feelinget. Amikor egy kétszáz oldalas könyv első harmada-majdnem fele semmi másról nem szól, mint cselekményszálak indulásáról, akkor egy kicsit már más a helyzet. Normál esetben, kicsit sokoldalúbb íróknál mindegyik elég lenne egy fordulatos regényhez, de NlGmn csak csempézni tud. Ezúttal azonban csak egy ház mögötti sufni burkolását vállalta el, így aztán kiderül, hogy a hatalmas, gigantikus, mega-giga kalandnak induló történetek háromnegyede még egy kis túlzással is csak egy lepke szellentésével ekvivalens izgalmakkal jár, mert hat oldallal látjuk előre a jövőt (legalább itt van egy kis tündérmese-feeling), és az se valami nagy agyasság. Hanem egy piti kis összeollózottság az elmúlt évszázad mesekönyv-zsánereiből. Mindenféle hozzáadott érték nélkül. Valaki villog, hogy bibibi, bazibb nagyobb ollóm van, mint nektek, hihihihi.

Visítottam, amikor vége lett. Elsősorban a fájdalomtól, amit az addig való eljutás okozott — de a megkönnyebbüléstől is.

Hermione | | | 2007., július 06., 15:19 | | |

Hmmmmm….. Ergonómia horror? Ez a bejegyzés engem jobban emlékeztet a manapság felnövekedett cyber-közeli generáció arisztokratikus nyafogására, a számítógépet csupán eszköznek és nem fétisnek tekintő mezei felhasználók lesajnálásának, mint létező valós problémára.

Ergonómiai horror

Trychydts | | | 2007., július 06., 15:14 | | |

Amikor kétszázkilencvennyolcadszorra ér a touchpadhez az ujjam, akkor már kis híján rámjön a sírógörcs. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal az ergonómiai horrorral, ami édesanyám számítógépén uralkodik. Esküszöm, hogy ez így, ebben a formában már káros az egészségre. Ha nem lenne szakterületén nemzetközileg is jegyzett adu ász, az biztos csak a számítástechnikai ismeretei (vagyis azok hiánya) miatt lenne. Így azon gondolkodom, mi lenne, ha anno rászánta volna azt a pár tíz órát a géppel való szisztematikus ismerkedésre.

Ezt a Gericomot még én kerestem neki anno, aztán ő, megszédülve valami egészen jelentéktelen árbeli különbségtől, elment, és megvette valahol máshol — német billentyűzettel. Sajnálatos tény, hogy a német nyelvet édesanyám csak egészen jelentéktelen mértékben bírja, így lényegében mind a mai napig adódnak problémák a megfelelő funkcióbillentyűk használatával.

Ez persze semmiség ahhoz képest, ahogy az általa használt szoftvetek interfészét kezeli. Mindenféle eszköztárak, szénakazalszerűen egymásra dobálva, keverednek egymással az általam amúgy mindig is szenvedélyesen gyűlölt gyári beállítások a mindenféle mellékattintások eredményével — szó szerint használhatatlan az egész. És akkor az egész nyakon van öntve a már emelegetett touchpad-szindrómával. Noha a mutató kezelésének vannak kifejezetten asztali használatra tervezett eszközei (meggyőződésem, hogy touchpad csak azért van a gépben, hogy a magleven, a repülőn vagy a búzamezőn is lehessen egeret szimulálni), édesanyám retteg minden perifériától, aminek a végén kábel van, amit be kell dugni valahová. Így hát tapizza a tapipadot, az már be van építve a gépbe — nem számít, hogy a huszadik kattintás után már reszketnek az ember belei a türelmetlenségtől, nem számít, hogy nincs se kényelmes kijelölés, se drag ’n drop – nem kell kábeleket dugdosni, hát jó ez így.

A kazalba hányt, könyvtárstruktúrába csak nyomokban rendezett állományokról inkább nem beszélek hosszabban, tudom, hogy sok user van, aki egyszerűen képtelen elfogadható és könnyen visszakereshető struktúrába rendezni a dolgait. Megemlíteni is csak azért említem meg, mert édesanyám amúgy rendszeresen kap sírógörcsöt, ha meglátja az íróasztalomat. Holott ehhez a káoszhoz képest az én íróasztalom egy irodabútor-szaküzlet kirakatába is mehetne, mindenféle átrendezgetés és igazgatás nélkül.

Határon túl…

kzt | | | 2007., július 06., 10:44 | | |

Dolores hív. Korán van még, bár már lassan egy órája, hogy fenn vagyunk.

– Kiugrunk a szomszéd országba. Jössz? Van kedved? – kérdezi a telefon túloldalán anya.
– Nincs… annyira nincs…

Persze mégis megyek, mert ez a “nincs” leginkább csak reggeli komázásom mellékterméke, és tudom, ha kicsit feléledek, már bánnám, hogy nem megyek.

Mobilba vágjuk magunkat, és irány a határ. Pont oda megyünk, ahol tavaly nyaralni voltunk négy napot Try-vel. Talán éppen egy éve. Tiszta nosztalgikus.

Még hasznos is, hogy velük tartok. Egy szempillantás alatt idegenvezetővé transzformálódom. A három generáció karöltve… szóval megérkezünk, persze senki sem reggelizett még. Eszembe jut a kínálatban már tavaly sem bővelkedő cuki, ahova sokszor lejártunk Try-vel. Pontosan nem emlékszem már, hogy merre van, de Try azonnal kisegít. Vonatozunk egy városnézőt, aztán a hídon át irány a határon túl.

Knédlit eszünk ugyanott, ahol tavaly Try-vel kettesben, és az idő is ugyanolyan szar. Az egyik pillanatban esik, aztán oltári szél kerekedik, két perc múlva meg süt a nap. Ez a körforgás megy egész nap. Totál nosztalgikus. Ugyanazt eszem, amit tavaly, csak most jóízűen befalom a levesben úszkáló mócsingos húsdarabokat is, mivel már nem vagyok vegetáriánus. Tavaly undorodva kotortam félre őket. Egy ordas közhellyel konstatálom, hogy “változnak az idők”, és elégedetten hátradőlök a székben, amíg a többiek befejezik az ebédjüket.

Még egy séta a bazilikában. Most a kincstárat is megnézzünk. Anya barbárságnak, és perverznek ítéli meg a különböző díszes aranykalickákba zárt püspök egyéb neves istentudjakik testmaradványait. A fogakat, koponyacsontokat, állkapocscsontokat még felismerjük. De a többkilónyi díszes aranyba foglalt istentudja milyen szerzetes kis piszokméretű valamijét, leginkább is csak a körme alól kiszedett koszmaradványként tudjuk azonosítani. Ekkor érzékelem, hogy van ebben a pervezség dologban valami… valami igazság. És ha úgy tekintek az emberi fajra ahogy, és nem civilizált lényként, tökéletesen azonosulni tudok a szerzetes körme alól kiszedett piszok aranyba foglalójával, és kiállítójával…

Ezekkel a tapasztalatokkal érek haza este. A meggyes pitéknek hűlt helyük. A konyha még mindig csillog. Büszke vagyok a felmenőimre :).

Try az imént mondta, hogy ha lesz egy macskánk, akkor azt Pacalnak akarja hívni. Emlékeztettem rá, hogyha rajta múlik sohasem lesz macskánk. A következő pillanatban már a kutyánkat akarja Pacalnak nevezni… emlékeztetem rá, hogy már van egy kutyánk. Igaz láthatatlan, és nem létezik csak a fantáziánkban, de irtó édes… talán pont ettől. Ekkor kijelenti, hogy még egy láthatatlan kutya, már túl sok ebbe a háztartásba. Így igaz… hova is férne el?!

Apropó… tegnap este nyolckor hívott egy fejvadász, hogy valaki szemet vetett rám. Tárgyalás a közeljövőben. Érdekes az ajánlatuk…

Mi lesz az emberből 15 év alatt?

Trychydts | | | 2007., július 06., 10:07 | | |

Hazamegyek, az asztalon egy nagy rakás meggyes pite (sok töltelék, vékony tészta, így a legjobb), Dolorestől, és egy nagy rakás piszkos edény hűlt helye az édesanyjától. A mosogatás ráadásul az én feladatom, egész este lógathatom a lábam. Közben ehetek pitét. Mmmm.

Puff-puff, játszom a számítógépen. Sikerült potom áron beszereznem egy ukrán first person shootert. Tényleg nagyon ukrán. Több a töltődési, mint a játékidő, az épületek renderelése extragagyi, a figurák animációja is elég vackul van odatéve (a nagy, végső összecsapásnál a főmaffiafőnök kezéből lemarad a pisztoly, csak a mutatóujját rángatja), viszont a fegyverek dörrenése a a vérfoltok hiperrealisztikusak, a fegyverek sebzése pedig kb. egy nagyságrenddel nagyobb, mint mondjuk a Deus Exben. Amúgy maga a játék botrányosan rövid, két este végignyomon legnehezebb fokozaton.

15 év után először látni Fishyéket nem egy semmi élmény. Naomival akkor ismerkedtünk meg, amikor még beszélni is alig tudtam, még a Hegyvidéken, egy biztonsági kamerákkal és saját őrökkel rendelkező játszótéren túrtuk a homokot. Később elég rendszeresen zsúroztunk egymásnál (a két testvérével is frankón kijöttünk), aztán voltak azok a felejthetetlen sátrazások az elhagyott ipari tó mellett, egy faház árnyékában. Életemben először és utoljára akkor és ott láttam valódi méhkast (génmanipulált, hüvelykujj nagyságú méhekkel, akik egy kicsit zokon vették, hogy tájékozatlanságomban gondatlanul csapkodtam a kaptár tetejét). Ráadásul egy ősöreg nagymama is lakott ott egy egészen szürrealisztikusan meseszerű kunyhóban, padlótól plafonig érő könyvespolcokkal körülvéve, ahonnan mindig lehetett kölcsönözni egy-két kötetet.

Most persze már mindenki elég jelentősen túljutott ezen a korszakon — leginkább amúgy, számomra némileg meglepő módon, leginkább a Kölök. Most is nézem, ahogy elégedett, rejtélyes félmosollyal majszolja a chipset, és arra gondolok, hogy erre a végtermékre viszonylag kevesen tippeltek volna. Naomy, Rekka és Baley az én szememben kvázi ugyanolyanok, még a gesztusaik közül is nem egy konzerválódott; a tizenöt évvel ezelőtti önmagam is gond nélkül ellene a mostani, mikrovállalkozást vezető Baley-vel. (A teljes értékű számítógépként funkcionáló telefonjait pedig egyenesen imádná.) Én már akkor is egy csendes kis-csodabogár könyvmoly voltam, a filozófusi pálya tehát aligha érhetett sokként bárkit is. A Kölöktől is vártunk mindenfélét, de talán azt a legkevésbé, hogy rejtélyes mosolyú jogi asszisztens lesz, egy hegyvidéki, automatizált arkológia egyik 132. emeleti irodájában, csendes, elégedett buddhista mosollyal a szája sarkában.

Konferencia Kingston upon Hullban

Klri | | | 2007., július 05., 15:14 | | |

Egyrészt rég nem irtam, másrészt pedig fantazmagórikus élménydömping áldozata voltam múlt hétvégén, úgyhogy most muszáj (nem muszáj, de szeretnék, ti meg udvariasak vagytok és meghallgattok).

Szóval, az úgy volt, hogy próbáltam a kedvenc költőmmel kapcsolatban valami ösztöndijat szerezni abba a városba, ahol élete nagy részét töltötte, minek eredménye az volt, hogy meghivtak erre a konferenciára.

Nem részletezem az odajutás nehézségeit, elég annyit megjegyezni, hogy a múlt héten elárasztott térség közepén van a város, de szerencsésen odaértem négy előtt 10 perccel (én négytől adtam elő).

Ami izgalmas volt, az két beszégetés. az első annyira nem döbbentett meg. Megtanultuk nyelvgyakorlaton, hogy az angoloknál a “very interesting” azt jelenti “I don’t agree with that” vagy ami még rosszabb “bullshit” és hogy “you were very clever” nagyjából azzal egyenértékű, hogy “I have no idea what you were talking about.” Ennyi elméleti tudás birtokában tehát sikeresen megfejtettem a kódrendszert az első napi beszélgetéseken, utána még eltársalogtunk arról, hogy milyen borzasztóak az áradások és ezért késtem (a “magyar ember mindig késik” szindróma csak másnap jött elő). Ja, kicsit kinos volt, mikor egy angol megkérdezte, hogy leülhet-e mellém és csipőből rávágtam, hogy “no” mire el akart menni, aztán magyarázkodtam neki öt percet, hogy csak vicceltem mig magam mellé imádkoztam, de ez csak olyan kultúrsokk tipusú viccesség.

Az érdekes rész az volt, mikor megismerkedtem egy ir költővel, aki totál szerelmes Magyarországba, mint olyanba, és mindenbe, ami magyar – mondtam neki, hogy erről kb. száz éve leszoktak már az irek, amikor rájöttek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mégsem egy tuti ötlet (mellesleg nem véletlenül), de erre azt válaszolta elbűvölő mosollyal, hogy akkor még nem született meg Weöres meg Nemes-Nagy ami azért Mo. felé billenti a mérleget. Ezen kivül nem szereti az angolokat de Angliában él, viszont feminista és nem tudja rólam elképzelni hogy ismerek nagyobb feminista férfit, mint őt. Most rajtam volt a sor, hogy elővegyem a legelbűvölőbb mosolyomat, és közöljem vele, hogy nem ismerem őt, úgyhogy a kérdés ugrott…

Persze még lehetséges, hogy valaha meggyőz róla, télleg nagyobb feminista mint az egyetlen feminista férfiismerősöm (bár szerintem a dolog ott hibázik, hogy nem nagyon tudok elképzelni ilyen kategóriát – az ember vagy feminista, vagy nem, nem? – és különben is, én ismerem már a világ legnagyobb feministáját:), nem???), mert szintén elbűvölő mosollyal megkérdezte, hogy miért nem maradok ott ha nem vagyok oda Mo.ért, legalább kiszipolyozhatna belőlem mindent, amit a magyarokról csak tudni akar… (kis kitérő – mesélt olyan történeteket magyarországi tartózkodásáról, amiből azt gondolom, hogy igaziból Németországban volt csak összekeverte a dolgokat, pl. át akart menni a piroson és nem engedték neki, mert hogy azt tilos…)

Én tényleg azt hittem, hogy az irek már száz éve visszaszivták az ilyen “magyarokra akarunk hasonlitani” tipusu gondolataikat, de nem. úgyhogy meg vagyok lepve (kellemesen).

Jajj, most biztos az jött le, hogy odaát mindenki félőrült és életveszélyes, pedig pont ellenkezőleg! Nagyon vicces élmény volt, jófejek voltak általában az emberkék (köszönnek az utcán meg minden) és udvariasak és nem tolakodnak és igy tovább. Meg viccesek is, Cynara! in their fashion.

Trychydts, az univerzális segéd-házitündér

Trychydts | | | 2007., július 02., 12:32 | | |

Amikor Barrytownt harminc évvel ezelőtt felhúzták, akkor azért már eléggé lehetett tudni, hogy a globális felmelegedés nem tréfadolog. Ezért a falak kialakításakor egyetlen dolog számított: a legalább hozzávetőleges hőszigetelés. Mivel vészhelyzet esetére a Lakótelep képes magát függetleníteni mindenféle külső energiaforrástól, és korlátozott vízkészletei vannak, ezért gondolni kellett arra, hogy légkondi nélkül se dögöljenek meg a lakók. A problémát amúgy fahéj módon és egy ősember kifinomultságával oldották meg: még a legnagyobb meleg is kibírható, kis légkondi-rásegítéssel egész kellemes, de a fal hagyományos eszközökkel fúrhatatlan. Mindenféle porózus és kőkemény rétegek váltogatják egymást keresztbe-hosszába. Kell hát hozzá az a hiperkemény ötvözetből készült fúrófejjel ellátott, ipari fúrókalapács, ami az ilyesmit is viszi; speciális, univerzális tiplik is kellenek, meg vaskos, tízcentis csavarok még egy sima függönykarnishoz is.

Amikor egy szék tetején állva, ezt a tíz kilós fúrószörnyet a fejem fölé emelve próbálok erőt kifejteni, akkor speciel pont nem is tűnik olyan fontosnak az a függönykarnis. Próbálom magam azzal biztatni, hogy majd milyen jó lesz ez, ha megint hőségriadó lesz, a délkeleti fekvésű lakásomon zúdulna be a vakító, fehér fény, mi pedig két perc alatt el tudunk majd sötétíteni. Elkészülnek a lyukak, jöhet a csavarozás. Egy egész csavarhúzót elhasználok a projekthez, mire felkerülnek a kampók a falra. De van függönyünk, és kábé ez itt a lényeg.

A pincetárolóm nagyobb, mint ami valaha is a rendelkezésemre áll — apróbb szépséghiba mindössze, hogy hosszában keresztül megy rajta egy fél méter vastag szennyvízelvezető-cső, valamint, mivel pont ez a tároló a lépcső alatt van, felállni nem tudok benne. Ehhez képest a pókháló, a málladozó fal már csak gyerekjáték. Amúgy se sűrűn járok ide, néha eldeponálok ezt-azt, ami egyelőre nem fog kelleni — egy ősrégi mikroszámítógép abszolút nem mikroméretű alkatrészeit, több láda dokumentációt, mindenféle kétes értékű dolgokat az életemből, amit egyszerűen nincs szívem kidobni. Eddig ezek a cuccok csak úgy szétszórva voltak az egyenletlen betonpadlón — most viszont csinos kis ládatornyokat építek, remélhetőleg fordított használtsági sorrendben, leghátul elhelyezve azokat a dolgokat, amire minden bizonnyal már csak egy másik lakásban lesz szükségem. Édesanyám könyvelési dokumentációját relatíve előre teszem; a kocsi kerekeit meg a fal mellé rakom, a későbbi reménybeli rakodási útvonaltól jó messze. Kábé megtízszereződik a helyem a végére. Némi vacillálás után az ősrégi plottert felnyomom a torony tetejére, aztán csao. Érdekes tapasztalattal vagyok gazdagabb, ezen kívül most már egész jól tudok műanyag tárolódobozokat sötétben összeszerelni. Felfelé menet már az jár a fejemben: vajon tudnék drivert írni a plotterhez egy újkori számítógépen?

| | |