Nem panaszkodom, hogy unalmas az élet. Persze ez már régen is így volt. Amikor éppen lenne dolgom dögivel, és nyakamba szakad egy halom minden, engem akkor száll meg a tevékenykedhetnék és nyúlok százfelé. (Így fordult elő az is, hogy már lassan két napja nem tudok Try-vel kockapókerezni egyet.) Eme jelenség előfordulási időpontja általában: vizsgaidőszak, határidős meló elkészítésének sprintidőszaka és hasonlók…
Ezen a héten a lakás a legújabb szenvedélyem és áldozatom is egyben. Megszállta az agyamat a kisördög, hogy kipofozzam a kérót. Hát nem is teketóriáztam sokat. Apa leszállított nekünk pár új bútordarabot, amit a lehető legkomfortosabban el is helyeztünk a lakásban. Állati pofás lett az összhatás. Lett nagyobb hűtő is, meg nagyobb asztal, és mindennek ellenére – és persze a tuti elrendezésnek köszönhetően – a lakás mégsem töpördött miniatűrré. Persze én elég pici vagyok ahhoz, hogy ez ne zavarjon, na de Try (!)…
Nem csak új bútordarabok érkeztek, úgy gondoltam méltó akkor lenne az egész, ha csillivilli lakásban üdvözölhetnénk az új „lakókat”. Így hát neki álltam suvickolni. Mindent! És amikor azt mondom ‘mindent’, akkor azt úgy kell érteni, hogy a sarokba menekülő utolsó mocsadék porszemet is kiirtottam. Vagyis inkább kiirtom, merthogy még hátra van egy-két dolog, és a meló méreteit tekintve nem egy pár órás fejezet.
Az arachnofóbia nem jó dolog. Meglátsz egy pókot, és érzed ahogy összehúzódik az arcodon a bőr, feláll a hátadon a szőr (no, persze ha lenne…), és valami megmagyarázhatatlan undorral vegyült belső kényszer szakaszos rángatózásra késztet. Szóval összefoglalva: az arachnofóbia nem jó dolog.
Pókot találhatunk szabadban, és lakásban egyaránt. A lakásban boldog szimbiózisban élünk velük (vagyis inkább csak majdnem szimbiózisban) mindaddig, amíg farkasszemet nem nézünk velük a tollseprűvel. A pókok kedvelt tulajdonsága, hogy általában az eldugott zugokat kedvelik… és amíg ők az eldugott zugokat kedvelik, addig én eme tulajdonságukat kedvelem. Mivel nem látom őket, nem tudok róluk. Amiről pedig nem tudok, az nem fáj.
Sajnos minden takarítás életében eljön az az óhatatlan pillanat, amikor meg kell küzdenünk nyolclábú ‘barátunkkal’ – mindebben pedig az a legviccesebb, hogy itthon csak „Kaszáspók” a becenevem… Hát a mostani takarítás alkalmával is elérkezett a pillanat, amikor egy gyönyörű, szarvas mintás cserepet akartam kipucolni. Arachnofóbiás lévén előrelátó kenguruhoz méltóan óvatosan nyúlok minden pókgyanús helyre. Ezúttal is óvatosan érintettem meg a kis infófecni sarkát – ami mellesleg pókhálóval bőven be volt szőve – hogy meggyőződjek félelmem megalapozott-e vagy sem. Mozdulatommal szinkronban egy randa fekete oltári nagy potrohú nyolclábú rándult két centire a kezemtől. AHHAHH!!! Egy frászt!!! Mint akit áram rázott meg, úgy kaptam el a kezem! Hmm…hmm… gondolkozzunk. Víz. Leöntöm vízzel. Végignézem, ahogy megfullad, aztán kiöntöm a wc-be, és ollé, le is győztem a vadállatot! Vígan locsolom rá a langyos vizet, de a tervem meghiúsult. A pók sajnos nem akart megfulladni. Egyszerűen a cserép széléhez kavart, és kimászott a vízből. Épp csak annyira, hogy lecsapni ne tudjam semmivel, ő meg még véletlenül se fulladjon meg.
Körülbelül három percig néztünk farkas szemet. Egyikünk sem mozdult. Én azért nem mert féltem, hogyha elmegyek kimászik, és isten tudja hova fészkelődik be ismét, ő pedig valószínűleg a melegfürdős sokk miatt cövekelt. Mélylevegőt vettem, és tizedmásodperc alatt ismét ott álltam felette, ezúttal egy liter domestszt szorongatva a kezemben. Ha a víz nem hat, majd hat a méreg. Egy pontosan kiszámított spricc a pókra, aki a spricc hatására ismét a vízben landol. Ezúttal egy adag méreg társaságában. Lábacskái lassan összegörnyednek. A halál beállt – konstatálom. Győztem!
Ne ítéljen el senki! Ha tehetem még a legyeket is megmentem, de a pókoktól egyszerűen iszonyodom…
Ja igen: van egy webdesign melóm, és ugye a grafikuskodás… takarítás rulez!